Időszámításunk kezdete: 1989, a rendszerváltás éve

Őrült rendszer volt a kommunizmus, amely vakbuzgó deviáns híveit is tébolydába zárta. Alig két éve, hogy megkerülhetetlen mérföldkőnek számít a rendszerváltás a magyar politikai retorikában. A Kelet és Nyugat közötti hídszerepre több nemzet is aspirál. De mire megy vele? Az István, a király 1983-ban nemcsak rockopera, de nemzeti szertartás is volt. Állítások egy új, színvonalas folyóiratban.

A HVG egyik 1989-es címlapja

Igazán méltánylandó, ha egy társaság, dacolva a korszellemmel, folyóiratot alapít, és tudós írásokban próbálja megérteni, feltárni, megmagyarázni jelenünket. Az pedig kifejezetten jót tesz a magyar nyilvánosságnak, ha az olyan devalválódott fogalmat, mint a politikum, az antropológia módszereivel írják le. Ugyanis valóban lehet más a politika vizsgálata ahhoz képest, mint azt a politológiai elemzés címén futó, totóeredményszerű „elemzői” közlésektől mostanság megszokhattuk.

Az anBlokk című folyóirat bemutatkozó, tematikus száma a rendszerváltást járja körül. Legyen szó rockoperáról, pszichiátriai kezelésről, hídszimbolikáról vagy éppen a Kelet és Nyugat fogalmának színeváltozásáról, a kulcsszó mindegyiknél a politikum. Jobb helyeken persze nem szokás az antropológiától elvitatni, hogy vizsgálata tárgyává tegye a kortárs politikát, de az itthoni tudományos miliőben még mindig borzongatóan hat, ha az antropológus a politikát leírható kulturális jelenségnek tekinti. Nem egyszerűen az akadémikus purizmus vagy finnyásság ennek az oka, hanem a közeg miatti félsz is, miszerint az „olvasók” leginkább politikai állásfoglalásnak tekintik a politika studírozását.

Az anBlokk első száma mindenesetre arra törekedett, hogy minden harag és részrehajlás nélkül világítsa meg a politikum változatos megnyilvánulásait. A főszerkesztő, Zombory Máté írását a lap, de legalábbis e lapszám programadó írásának tekinthetjük. Megközelítése szikáran leíró. Három politikai csoport retorikáját vizsgálja abból a szempontból, hogy 2006 forró őszén újra „aktuálissá tették” a rendszerváltás fogalmát. A rendszerváltás „lezárása”, „kiteljesítése” vagy éppen az „igazi” rendszerváltás kikényszerítése látványosan került terítékre. Míg a Fidesznél és a radikális „Kossuth térieknél” mint politikai követelés, addig a Gyurcsány Ferenc vezette kormányerőknél mint önigazolási alap.

Zombory elismeri, hogy a „politikai nyilvánosság peremvidékein” mindig is virágzott a befejezetlen, az elmaradt vagy éppen az ellopott rendszerváltás mítosza, de – úgy látja – bő két éve kikerülhetetlen hivatkozási pont lett, amelyhez való viszonyulás a legitimitás alapkérdése lett. Mindehhez 1956 évfordulója csak apropót jelentett, igaz, jó apropót.

Orbán Viktor például a Gyurcsány-kormányt szimbolikusan a letűnt rendszer örököseként azonosította. „A bajok gyökere nem egyetlen személybe [Gyurcsányba – Z. Zs.], hanem a rendszerváltás felemásságát megtestesítő MSZP egyeduralmi szenvedélyébe kapaszkodik” – fogalmazott a Fidesz elnöke.

Gyurcsány viszont üresnek és abszurdnak nevezte az „új rendszerváltozás bárminemű jelszavát”. Ehhez képest a mentális rendszerváltás szükségszerűségéről ír, meg arról, hogy a leváltott rendszer az intézményi struktúrákban él tovább, és a szükséges s kívánatos reformok éppenséggel a rendszerváltás végére tennének pontot.

Mindhárom „politikai erő” – tehát a Kossuth tériek is – „a kommunista múlt továbbéléseként kontextualizálja  a jelen problémáit, és cselekvési programját is ebből vezeti le” – hívja fel a figyelmet a formai egyezőségekre a szerző.