Időszámításunk kezdete: 1989, a rendszerváltás éve

Őrült rendszer volt a kommunizmus, amely vakbuzgó deviáns híveit is tébolydába zárta. Alig két éve, hogy megkerülhetetlen mérföldkőnek számít a rendszerváltás a magyar politikai retorikában. A Kelet és Nyugat közötti hídszerepre több nemzet is aspirál. De mire megy vele? Az István, a király 1983-ban nemcsak rockopera, de nemzeti szertartás is volt. Állítások egy új, színvonalas folyóiratban.

A formális megközelítés korlátait jelzi, hogy mivel Zombory az értékelő (normatív) szempontokat szigorúan távol tartja írásától, a főleg imposztorokból és futóbolondokból álló „Kossuth tériek” rendszerváltás-megközelítése azonos jelentőséget kap a politikai fősodorbeliekkel. Ez még akkor is aránytalanság, ha voltak napok 2006-ban, amikor azt hihettük, hogy tényleg az utca diktál.

Modellváltás, rendszerváltás, rendszerváltoztatás

Meglehet, terjedelmi okok miatt, de kevés szó esik a téma történelmi előzményeiről. Az egyik ilyen, hogy a rendszerváltás fogalmának már rögtön keletkezése pillanatában megvolt a szóhasználatban is eltérő értelmezése. Az átalakuló MSZMP eleinte ragaszkodott volna a modellváltás szóhoz, amely éppolyan sorsra jutott, mint az 1956-os forradalom rövid életű eufémiája, a népfelkelés. Az Antall József vezette jobboldal viszont pedánsan a rendszerváltozás kifejezést használta. Noha 15 éve még azonosítható politikai állásfoglalásnak számított az eltérő szóhasználat, mára a rendszerváltás (melynek „programját” az SZDSZ 1989-ben saját pártprogramjává tette) vált egyeduralkodóvá, amelynek némileg hivataloskodó szinonimája a rendszerváltozás.

Ne felejtsük, hogy a radikális jobboldal Csurka Istvántól kezdve mindig is a rendszerváltás elmaradását kérte számon a hatalmon; ahogy az 1990-es évek végén jelentkező újbaloldal is a struktúrák kontinuitása miatt ágál. Ennél is fontosabb azonban, hogy bizonyos értelemben 1994-ben az MSZP a folyamatok „helyrebillentésének”; 1998-ban a Fidesz a „több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás”; 2002-ben Medgyessy Péter a „jóléti rendszerváltás”; 2006-ban pedig Gyurcsány a rendszerváltás befejezése ígéretének programjával győzött a parlamenti választásokon. A rendszerváltás vagy annak hiánya tehát a harmadik köztársaság önképének mindig is része volt. Legalábbis a retorikában.

És ha már így van, Zombory gondolatébresztő cikke nyomán felvetődik az is, miért nem beszélünk 89’-ekről, mint tesszük ezt a ’48-asok és ’56-osok esetében. Miért nem azonosul az ország 1989 nagy nemzeti teljesítményével? Miért, hogy rosszabb esetben „gengszterváltásról” hallani, jobb esetben pedig a világpolitikai konstellációk változásának tulajdonítják a Magyar Köztársaság megszületését? Érdemes lenne ezeket is kutatni, és persze nem csak antropológusoknak.

Mondd, te kit választanál?

Hasonlóan nívós írás Kovai Cecíliáé, aki Szörényi Levente és Bródy János legendás rockoperájának, az István, a királynak az 1983-as bemutatóját elemzi. Alapállítása, hogy a hatalom már csak azért sem rettegett a kínos kérdéseket, tágabban a hatalom és az erkölcs viszonyát, leszűkített olvasatban Kádárék 1956-os szerepét felvető színpadi műtől, mert az 1983-ban szertartásként „működött”. Egyszerre volt benne a lázadó (Koppány, vagyis az ’56-osok) megbüntetése, illetve az érte járó vezeklés éppúgy, „ahogyan a szertartás is a megbüntettek vagy a túlélők és a [büntetést] végrehajtók kollektív élményévé válik”.

Már csak azért is nehéz Kovai vállalkozása, hogy leválassza a 25 év alatt rárakódott értelmezési rétegeket az „eredeti” műről, mert az István, a király már születésekor többfenekű alkotás volt. Ahogy az elemzés szerzője fogalmaz: „számolnunk kell azzal, hogy létezhetnek […] nem direkten politikai értelmezései is”. Nem vitás ez a kádári cenzúrának is „köszönhető”, de – úgy tűnik – akkoriban maga a szerzőpáros is sokkal árnyaltabban látta az ezer és a húsz–harminc évvel azelőtti történéseket, mint korabeli közönsége és értelmezői. Rockoperájuk rétegzettsége, eredetisége kiemeli őket nemcsak a magyar, de, megkockáztatjuk, a nemzetközi felhozatalból is. A kiindulópontként szolgáló Boldizsár Miklós-darab, az Ezredforduló nyomán akár Kádár-apológiát is írhattak volna, ám ezt sikeresen elkerülték. Ahogy az 1983-as előadás nem változott szirupos nemzeti giccsé sem, amelyet azonban már nem lehet elmondani Koltay Gábor 1984-es filmjéről.

Szörényi és Bródy műve része annak a második világháború utáni magyar irodalmi vonulatnak, amely egyrészt a hatalom és az erkölcs viszonyát taglalta, másrészt nemzeti történelmi önvizsgálat volt. Ez szülte színpadra Illyés Gyula Ozorai példa, Fáklyaláng vagy Németh László Galilei, A két Bolyai, illetve – az államalapítási témánál maradva – Szabó Magda Az a szép, fényes nap című művét. A különböző színvonalú, ma már többnyire csak sorvezetővel élvezhető drámák jellemzője a politikai kényszerek felismerése, a kevés számú alternatíva körüljárása. Többnyire e darabokban „mindenkinek igaza van”, és soha sincs győztes.

Kovai Cecília említést tesz a királyi televízió A Társulat című produkciójáról, amely új szereplőkkel kívánta aktualizálni a darabot, mert a „kádári” kontextus fogva tartja a jelentéseket. A valós indíték azonban minden bizonnyal sokkal földhözragadtabb: egyrészt az MTV konkurálni kívánt a kereskedelmi tévék tehetségkutató „valóság-show-ival”; másrészt az egykori alkotók újabb bőrt kívántak lehúzni a rockoperáról.