Miért igazoltat cigányt a rendőr?

Igazolhatatlan a tömeges magyar igazoltatási gyakorlat. Az évi mintegy kétmillió igazoltatás nem szolgálja hatékonyan a bűnüldözést, de még a bűnmegelőzést sem – igazolta egy nagyszabású kutatás. A romáknak háromszor akkora az esélyük arra, hogy megállítsa őket a rendőr.

A Magyar Helsinki Bizottság (MHB), az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK), valamint a Rendőrtiszti Főiskola egyedülálló kutatást végzett. Spanyol és bolgár társintézményekkel együtt azt vizsgálták, mennyire hatékonyak a három ország igazoltatási stratégiái, és a gyakorlatban kimutatható-e valamiféle diszkriminatív, igazolhatatlan etnikai profilalkotás a rendőri intézkedések során.

Forró témához nyúlt az MHB, és derék dolog, közintézményhez méltó, hogy a rendőri szervek együttműködtek a vizsgálatban. Most amikor a „cigánybűnözés” kifejezésének használata újra elfogadottá vált, valamint förtelmes és hatékony kampány folyik a cigányok és a bűnözés azonosítása mellett, különösen örvendetes, ha egy civil szervezet és a jogállam intézményei összefognak a tisztánlátás érdekében. Nem vagyunk naivak, Kádár András Kristóf, M. Tóth Balázs és Pap András László Rendészeti Szemlében közölt kutatási beszámolója aligha fogja tompítani a közbeszéd cigánygyűlölő élét. És még az se biztos, hogy azok olvassák majd el, akiknek a leginkább kellene. De mint tisztességes és a tények alapos vizsgálatára épülő kutatást biztosan üdvözölni kell.

Vakfolt

A magyar igazoltatási gyakorlat sok tekintetben szokatlannak számít Európában, még ha Kelet-Európában nem is unikum. Az a jogi helyzet, hogy a rendőr minden különösebb indok nélkül megállíthat, és személyazonosságunk igazolására szólíthat fel, nem mindennapos a nyugati világban. Az pedig különösen rendhagyó, mennyire erősen belegyökeresedett a hazai rendőri praxisba és mennyire tömeges az alkalmazása. 2007-ben Budapesten ezer főre vetítve legkevesebb 65, Kaposváron 325, Szegeden 93, országosan mintegy 160 embert állítottak meg azért, mert valami gyanúsat feltételeztek róluk. Nagy-Britanniában ez a szám 59, a vizsgált három spanyol helyszínen mindössze 16 volt.

Az igazoltatások tömegességét nyilván egyedül azok eredményessége igazolhatja. Csakhogy a hazai találati arány nem mondható éppen impozánsnak: a kutatás során vizsgált 22 375 intézkedésnek a 21 százaléka zárult valamilyen eredménnyel. Mindössze 1 százalék vezetett elfogáshoz, két százalék előállításhoz, 18 százalék után indult szabálysértési eljárás vagy szabtak ki helyszíni bírságot (ebben azok az esetek is benne vannak, amikor valakinél nincs ott a személyazonosságát igazoló okmány vagy megrongálódott). Ahogy a kutatók fogalmaznak: „a rendőrség sok embernek okoz kellemetlenséget kevés eredménnyel”.

A visszafogottabb gyakorlatú Nagy-Britanniában a csekélyebb számú hasonló intézkedés 10–13 százaléka letartóztatáshoz vezet! A magyar rendőrök munkaideje tehát pazarlóan fordítódik a sokszor céltalan igazoltatásokra. Ezt az is bizonyítja, hogy miközben a kutatás ideje alatt Terézvárosban, Szegeden csökkent az igazoltatások száma, eredményességük javult; míg Kaposváron, ahol növekedett az igazoltatások száma, nem vált hatékonyabbá.

Csapott célgömbbel

A kutatók mintegy 335 milliósra becsülik az igazoltatás költségeit. Nem számolnak azonban a munkáltató által befizetett járulékokkal, mindössze öt percben szabják meg egy átlagos igazoltatás időtartamát (ami, meglehet, magára az „aktusra” igaz, de a felvonulás, a dokumentálás és az adatok feldolgozása ennek a többszörösét teszi ki) és egyáltalán nem kalkulálnak a főleg a közúti igazoltatással járó egyéb költségekkel. Valójában tehát ennek a sokszorosát is kitehetik a tényleges ráfordítások. Ha egymilliárd lenne, nem lenne kevés, de külső megfigyelő számára bizonyosan eltörpülne a rendőrségre és a határrendészetre fordított évi 200 milliárd körüli összeg mellett.

De nem csak a pénzről van szó, a pótcselekvés ugyanis demoralizálja a rendőri állományt. A többnyire az igazoltatott személy számára egyenlőtlen helyzet ahhoz a hamis magabiztossághoz (valójában bizonytalansághoz) vezet, amely a rendőrt megakadályozza abban, hogy valóban „forró” pillanatokban intézkedjék (lásd 2006 őszének tehetetlenkedő és önkényeskedő rendőreit vagy a veszprémi Cozma-gyilkosság rendőr „szemtanúit”).

A magyar rendőri vezetés szemében az eddig a legkevésbé sem titkos fegyvernek számító tömeges igazoltatáshoz olyan tévképzetek fűződtek, hogy ha a bűnüldözést nem is a legeredményesebben, ám az a bűnmegelőzést hatékonyan szolgálja, „generális visszatartó ereje van”, másrészt „konkrét bűncselekmények prevenciójára” is alkalmas. Valójában azonban az úton lévő igazoltatott imposztornak nem szokása feladni terveit, csak későbbre halasztja vagy másutt követi el őket. Igaz, míg a világ világ, mindig lehet azzal érvelni, hogy mennyi bűncselekményt nem követtek el…

A kutatás kimutatta, a „találati arány” nagyban függ az igazoltatás okától. Minél pontosabban meg van határozva az intézkedés oka, annál sikeresebb. A rutinszerű közúti ellenőrzések 84 százalékának például nincs semmilyen következménye. Még rosszabb az eredménye a rendőrparancsnokok által elrendelt fokozott ellenőrzésnek, mindössze 6 százalék.

A nem közúti intézkedések 53 százalékában a rendőr nem tudta pontosan, elfogadható módon megjelölni, hogy mi a fenéért is igazoltatott, meg is látszik az eredményességen: 10 százalék alatti. Éppen ez az a szürke zóna (a kutatók „egyéb oknak” nevezik), ami a legtöbbször már előzetesen is látható, hogy felesleges és jogsértő. És itt a legnagyobb lehetőség a diszkriminatív „etnikai profilalkotásra” is, vagyis arra, hogy valakit csak azért igazoltassanak, mert cigány vagy annak tűnik.