Errefelé igény van a szélsőjobbra

Kelet-Európában van igény a szélsőjobbra - ezt jelzi a Political Capital Institute extrém jobboldali politika iránti társadalmi fogékonyságot mérő Jobboldali Extremizmus Indexe (DEREX), amely 32 ország adatait hasonlítja össze.

A szélsőjobboldali pártokhoz hasonlóan a jobboldali extremizmus iránti igény is sokszínű, és egyes országokban és régiókban eltérő formában jelentkezik. A különbségek már két szempont mentén is megragadhatóak. John W. Gardner, a demokrata Johnson elnök republikánus egészségügyi miniszterének találó megfogalmazása szerint a politikai extremizmusnak két fő összetevője van: „a világ bajainak végtelenül egyszerű diagnózisa, illetve a meggyőződés, hogy mindezen bajok mögött jól azonosítható cselszövők állnak”. A DEREX index Közérzet-dimenziója inkább az előbbi, az Értékítélet-dimenziója pedig az utóbbi összetevőt tárja fel. A Közérzet a gazdasági-politikai viszonyok megítélését, egy adott ország politikai-társadalmi intézményeivel, vezetésével, más polgáraival kapcsolatos viszonyát; az Értékítélet pedig a külső és kisebbségi csoportokhoz (homoszexuálisok és bevándorlók), illetve az irányt mutató társadalmi normákhoz, normarendszerekhez (pl. vallás) és az tekintélyekhez való viszonyt méri.

A kelet-európai régió húsz évvel a rendszerváltás utáni állapotáról is sokat elmond, hogy a kelet-európai országok többségében a (rossz) közérzet-mutató rendre magasabb, mint az értékítélet-mutató. A jobboldali extremizmus fő „gyúanyagát” itt tehát a rendszerrel, a kormánnyal és a közállapotokkal kapcsolatos elégedetlenség jelenti – hatványozottan igaz ez Bulgáriára és Ukrajnára. Nyugat-Európa legtöbb országában (kivételt egyedül Portugália képez) ugyanakkor rendre magasabb Értékítélet-pontszámokat láthatunk. Ez arra utal, hogy ezen országokban a sokszor globalizáció-ellenes, tekintélyekre és tradicionális értékekre hivatkozó sovinizmus és etnonacionalizmus az a jellemző viszonyulásmód, amelyre a neopopulista radikális pártok politikát építhetnek.

Az előítéletesség és idegenellenesség  azonban csak viszonylagosan mutat nagyobb értéket Nyugaton, hiszen a keleti országok ebben a vonatkozásban is lekörözik nyugati társaikat. Így paradox módon a bevándorlásellenesség rendszerint azokban az országokban a legmagasabb, ahol egyébként a bevándorlók száma elenyésző. A „virtuális”, ismeretlen idegen ugyanis legalább olyan erős félelmeket és averziót tud kiváltani, mint a valóságos, kézzelfogható.

Ami az alacsonyabb nyugati előítéletességet illeti, Geert Wilders holland iszlámellenes politikus megjegyzésének valószínűleg van tudományos részigazsága is: „Én csak kimondom, amit a többség gondol, de nem meri kifejezni”. A nyugati országokban ugyanis a politikai korrektség és a tolerancia normája rendszerint olyan erős (sokszor az iskolai tananyagnak is része) hogy az válaszadók egy része mások, így a kérdezőbiztos elől is elhallgatja kisebbségi csoportokkal szembeni előítéleteit, míg Kelet-Európában leplezetlenül és nyersen zúdítja azokat a kérdezőbiztos nyakába. Ez ugyanakkor már önmagában is a társadalmi fejlődés jele: a szégyellt és rejtegetett előítéletek – tudatosan legalábbis – ritkábban vezetnek nyíltan diszkriminatív, kirekesztő viselkedésformákhoz.

A jobboldali extremizmus nem csak többség, de a kisebbség irányából is fenyegetést jelenthet – sőt, a kisebbségellenes radikalizmus rendre „kitermeli” a kisebbség radikalizmusát. Bulgáriában például a muszlim vallásúak 20 százaléka a (a teljes lakosság megközelítőleg 4 százaléka) potenciális jobboldali szélsőséges.. Ez pedig arra utal, hogy az országban nem csak a török-és romaellenes többség, de a török kisebbség is a radikalizálódás veszélyét hordozza.

(Az alábbi táblázat a Fullscreen feliratra kattintva teljes képernyőméretben megtekinthető)

A külső konfliktusok jó eséllyel bővítik a szélsőjobb társadalmi bázisát. Az országoknak egy jellegzetes, Európán is túlnyúló csoportjának társadalmaira egyfajta „harci készültség” jellemző. Izrael, Görögország, Törökország és Ciprus sorolható ide. Ezen országok karakterét extrém magas előítéletesség (főleg bevándorlásellenesség), a tekintélyelvűség és behódoló normakövetés, illetve a tradicionalista jobboldaliság magas szintje határozza meg. Az indulatok nem feszegetik azonban a rendszer kereteit és intézményeit. A közérzet relatíve kedvezőbb, az indulatok fő céltáblái nem a politikai intézmények, hanem az „idegenek”, a külső és kisebbségi csoportok.

Ezt a mintázatot elsődlegesen a magas konfliktusszint: háborús- vagy terrorfenyegetettség, illetve diplomáciai ellentét indokolja. Izrael és Ciprus esetében ez nem szorul különösebb magyarázatra. A ciprusi konfliktusban ugyanakkor a másik két ország, Törökország és Görögország is mélyen érintett. E két országból ráadásul az utolsó adat a különösen zaklatott 2005-ös évből származik (továbbá 2004-ben tartották Cipruson az ENSZ rendezési tervéről folytatott, végül a görögök által elutasított referendumot – ld.. HVG, 2004. november 29.). A paprikás görög közhangulatot szíthatta a Macedóniával folytatott névvita is, míg a Törökországgal szomszédos Irakban ebben az évben kaotikus háborús állapotok uralkodtak, az iraki szélsőségeseknek sok török is áldozatul esett, és fellángolt a kurd függetlenségi mozgalom is.

Érdekes, hogy a kelet-európai országok közül csak egy esetben találunk a fentihez hasonló, zárt és konfliktusos mintázatot. Szlovákiában az Értékítélet-index, azaz az előítéletesség és a jobboldali értékorientáció növekedett 2005 és 2009 között, míg a Közérzet jelentősen javult. A szlovák közvéleményre vélhetően hatott a Fico-kormány populista nacionalizmusa és konfliktusosan protekcionista politikája, mely gazdasági és szimbolikus sikerei révén szélesebb körű választói elégedettséget kelt. A szomszédos Csehországból az utolsó adat 2005-ös, itt a két évvel korábbi felvételhez hasonlóan növekvő DEREX-értéket láthatunk, amit főképp a közérzet romlása magyaráz (2003-tól kezdődött ez egyre népszerűtlenebb és sikertelenebb baloldali kormányok politikai vesszőfutása).

Lengyelország és Magyarország összevetése érdekes, ugyanakkor a mi szempontunkból meglehetősen lesújtó képet mutat. A két ország 2003-ban hasonló bázisról indult: Magyarországon 10, Lengyelországban 9 százalék volt a potenciális jobboldali extremisták aránya. Míg ugyanakkor Lengyelországban a 2005-ös, csúcsérték után (ebben az évben került hatalomra a Kaczinsky-ikrek vezérletével a fundamentalista jobboldali pártok szövetsége a baloldal korrupciós ügyeket követő széthullása után) az index jelentősen csökkent, Magyarországon az utóbbi négy évben folyamatosan nőtt.

Az eltérő irányú változást a Közérzet terén tapasztalhatjuk leginkább. A hagyományosan konzervatív és vallásos lengyel közvélemény csak kismértékben tolódott jobbra 2005-ben, az index emelkedését alapvetően az elitellenes érzelmek hirtelen fellobbanása eredményezte – majd ennek alábbhagyása, illetve a gazdasági helyzet megítélésének javulása „konszolidálta” a lengyel közvéleményt. A lengyel példán jól látható, hogy a középpártok és főleg a kormánypártok sikere vagy éppen sikertelensége, illetve a gazdaság megítélése erősen hat a jobboldali extremizmus iránti kereslet hullámzására.

Magyarországon ezzel szemben ez az igény 2003 óta töretlen növekedést mutat. Ehhez jelentősen hozzájárult az előítéletesség (főleg idegenellenesség) növekedése is, mely 2003 és 2007 között 37-ről 55 százalékra növekedve többségi jellemzővé vált. Még fontosabb oka ugyanakkor a jobboldali extremizmus iránti fogékonyság erősödésének a Közérzet-index romlása, azon belül is leginkább a politikusellenesség erősödése, a kormánnyal és a demokratikus rendszerrel szembeni növekvő elégedetlenség. Jellemző a magyar társadalom gondolkodására, hogy a bizalmatlanság minden intézményre átsugárzik – olyanokra is, melyek a magyar közviszonyok formálásában igen mérsékelt szerepet játszanak. 2003 és 2009 között például az ENSZ-szel szemben nagyon bizalmatlan válaszadók aránya is csaknem megháromszorozódott, 5-ről 15 százalékra emelkedett. Gardner fenti tétele az extremisták leegyszerűsítő diagnózisáról Magyarországra mintha hatványozottan igaz lenne: a magyar szélsőjobboldal az általánossá vált „minden és mindenki rossz” érzéséből kovácsolhat népszerű ideológiát.

Kínálati oldal

A jobboldali extrémizmusra irányuló társadalmi kereslet nem teremt automatikusan szélsőjobboldali politikai kínálatot. Ebből következően – bár a legtöbb esetben megfigyelhető az együttjárás – azokban az országokban, ahol magas a Derex-index értéke nem feltétlenül találunk erős szélsőjobboldali pártokat és mozgalmakat, ugyanakkor ott is lehetnek jelentős jobboldali radikális erők, ahol az index értéke alacsony. Ennek egyfelől oka az, hogy a Political Capital által kidolgozott mutató nem a szélsőjobboldal intézményes erejét, hanem a társadalmi-politikai kockázatokat méri, másfelől a szélsőjobboldali politikai kínálatot a társadalmi kereslet mellett számos más tényező is meghatározza.

A kínálati oldalt azonban nem független kereslettől. Ez megmutatkozik abban, hogy a nyugat-európai szélsőjobboldal szereplői rendszerint sokkal kevésbé elutasítóak a politikai rendszerrel szemben, mint a sokszor heves rendszerellenességet mutató kelet-európai társaik. A nyugat-európai országok társadalmai a DEREX-index adatai alapján az előítéletesség és a jóléti sovinizmus alindex esetében mutatnak magas értéket, míg a rendszerellenesség, illetve a félelem, pesszimizmus, bizalmatlanság kategóriájában jóval alacsonyabbak számok, ráadásul a különböző kategóriák nem kapcsolódnak össze. Ezen a ponton tehát a politikai kínálat a társadalmi kereslet között jól látható válik az összefüggés.