Baloldali ajánlat: „a félelem szociáldemokráciája”

„A nem kielégítő körülmények tökéletlen korrekciója” – ebben látja a XXI. századi szociáldemokrácia feladatát és megújulásának útját Tony Judt történész. Elsőre tán nem túl ambiciózus, mégis kolosszális feladat.

Lendületes írásban áll ki az európai szociáldemokrácia igaza mellett Tony Judt, egyben ajánl új utat a XIX. századi szocialista eszmének és XX. századi jóléti gyakorlatnak. Az írást eredetileg a The New York Review of Books közölte, és fura módon a magyar fordítását a jobboldali Valóság hozta le dicséretesen korán.

A cikk elsősorban az amerikai, másodsorban a nyugat-európai változásokra reagál. Nálunk természetesen más az akusztikája, de egyáltalán nem érdektelen nekünk sem, hogyan látja egy okos tudós a Nyugat politikai valóságát. Nem csak azért, mert politikai eszméinket leginkább nyugatról importáljuk (ami mégiscsak sokkal üdvösebb, mint amikor keletről tettük), hanem mert bizonyos értelemben a mi problémáinkra is reagál Judt – ha nem is mindig a színére, de legalább a visszájára.

Érdeklődéssel olvassuk, amikor például a közbeszéden és a közgondolkodáson eluralkodó ökonomizmust ostorozza, mondván a közgazdaságtan „szűkkeblű fogalmai” lebutították a politika nyelvét, és a közgazdaság végső érvvé vált a közélet minden kérdésben. Nálunk Bokros Lajos két éven (1995–1996) kívül nemigen volt részünk efféle „nyelvi fordulatban”. Mi még nem éltük meg a politikai gondolkodás háttérbe szorulását, nálunk mintha túlontúl sok lenne belőle.

Ahogy innen némileg másképpen hatnak Tony Judt-nak a privatizációt egyetemlegesen és harcosan támadó mondatai is, miszerint „a közfelelősség átadása a magánszférának nem járt együtt világos előnnyel a közösség számára”. Ezek lennének az okok: 1) mert önmagában nem javítja a hatékonyságot; 2) mert az állam a legrizikósabb esetekben magára vállalta az új tulajdonosok kockázatát; 3) mert számos alapszolgáltatás (posta, vasút, idősellátás, börtönök stb.) működtetésének felelőssége – legalábbis a szabályozáson keresztül mindenképpen – még akkor is az államé marad, ha a cégeket magánkézbe adja. Érvei erősek, különösen az, hogy a (doktriner) magánosítás önmagában is leértékeli az államot, mert elveszíti a második világháború után aprólékosan összekapart hitelességét. Állításait a magánosítás negatív példáival támasztja alá. De vannak pozitív példák is, hogy mást ne mondjunk, a sokáig nyugaton is állami alapfeladatnak tekintett telefonszolgáltatást végző cégek – nálunk például a postából kiváló Matáv – privatizációi számos előnyt hoztak a „közösségnek”.

Írásának egyik központi állításával, hogy az elmúlt harminc év neokonzervatív forradalma alaposan felforgatta a nyugati értékrendet, nehéz lenne vitatkozni. Azzal már inkább, hogy ez az „új realizmus” mérte a legnagyobb csapást a II. világháború után szociál- és kereszténydemokraták konszenzusával létrehozott és sokáig sikeresen működtetett jóléti államára. Tanulmányában épp maga Judt tesz említést a jóléti államok paradoxonáról, hogy „sikere idővel aláásta vonzerejét”. A szerző persze itt inkább a háborús évtizedek nehézségeit feledő vagy nem ismerő generációk hálátlanságáról beszél, míg a jóléti berendezkedés kritikusai inkább a rendszer kifulladását, finanszírozhatatlanságát és kontraproduktivitását emlegetik.

Judt megismétli tézisét, amely nagyszabású összefoglalásának, a Háború utánnak is vezérfonalául szolgált: a nagy gazdasági válság, a háború, a fasizmus borzalmai és a szovjet rendszer imperializmusa visszaigazolták John Maynard Keynes közgazdásznak a megoldási javaslatát, aki bizonytalanságokkal és félelmekkel szemben kiemelt jelentőséget tulajdonított a szociális biztonságnak. A kollektív félelem (kevesebb érzelemmel: a belátás) szülte meg tehát a háború utáni jóléti intézkedéseket és épült ki az univerzális támogatási elven működő jóléti állam. Ami valóban jól szolgálta a társadalmi békét, mert csökkentette a társadalmi különbségeket, valamint a rendszer erős támaszaivá tette a két háború közt a szélsőségekre oly fogékony középosztályokat.