Baloldali ajánlat: „a félelem szociáldemokráciája”

„A nem kielégítő körülmények tökéletlen korrekciója” – ebben látja a XXI. századi szociáldemokrácia feladatát és megújulásának útját Tony Judt történész. Elsőre tán nem túl ambiciózus, mégis kolosszális feladat.

Európa sikeres országait évtizedekig a keynesi elvek alapján kormányozták, voltak bármilyen pártszínűek is a hatalmon lévők. Judt e cikkében nem foglalkozik azzal, hogy a hetvenes évek közepétől a Nyugat miért is lett egyre fogékonyabb Friedrich Hayek és társai neoliberális gondolatai iránt. A nagy történeti összefoglalásában minden bizonnyal méltányosabban viszonyult a neokonzervatív fordulathoz, s nem csupán egy évszázad eredményeinek feladását, a korábbi és a következő generációk elárulását látta benne, mint most. Az olajválság, a demográfiai változások (Európa elöregedése, a születésszám visszaesése), a jóléti rendszer növekvő költségei, a nyugati életforma átalakulása miatt egyre népszerűbbek lettek a „keynesi konszenzus” kritikusai, jelesül azokkal az állításaikkal, hogy egyrészt a jóléti állam hosszútávon finanszírozhatatlan, illetve a beavatkozó állam a gazdaság akadálya – ismertette erőteljes érveiket Judt 2005-ben.

Azóta azonban itt van a globális válság, amelyre mostani írásában közvetlenül ugyan nem utal, de a programadás szándékát nyilván ez is erősen motiválta. Az általa óhajtott új szociáldemokrata program meglehetősen visszafogott, mondhatni kisrealista. „A probléma nem a szociáldemokrata politikában van, hanem abban a nyelvezetben, amelyben megfogalmazódik” – írja, s ekkor még rosszat sejtünk. Aztán szerencsére kiderül, nem csupán „nyelvi fordulatot”, hanem tartalmi megújulást is remél a baloldalon. Nem meglepő, hogy a kívánatos reform – akárcsak egykor Luther reformációja – ez esetben is voltaképpen visszakanyarodást jelentene az ősforráshoz.

Mi is lenne az? A „keynesi konszenzus” feltámasztása, mégpedig úgy, hogy a jóléti célú kiadások társadalmi kiadások társadalmi hozadékát is „be kellene árazni”. (Vicces, hogy Judt az általa élesen kritizált ökonomizmus egyik kedvelt fogalmát használja.) A közszolgáltatásoknak ugyanis nemcsak rögtön és közvetlenül, de később, hosszan elnyúlva és közvetetten is érződik a jótékony hatásuk. Ám ennyi önmagában kevés, véli a történész, mert „oda fogunk kilyukadni, hogy elismerjük a közösségi szolgáltatások erényeit, alulértékeljük a költségeit, majd nem csinálunk semmit. Újra kell gondolnunk, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésünkre valamennyi költség felmérésére. A társadalmi és gazdasági költségekre egyaránt.”

Az igaz kérdés, hogy milyen árat vagyunk hajlandók fizetni egy jó társadalomért. „Nem tudjuk. De ha fel sem tesszük magunknak ezeket a kérdéseket, akkor hogyan reménykedhetnénk a válaszok megtalálásában? […] Arra van szükségünk, röviden szólva, hogy visszatérjünk a végső kérdések birodalmába” – hangzik Judt szociálrealista krédója.

Úgy sejti, ha nem is Keynes korának bizonytalanságai jönnek vissza, de „a biztonság hiányának új korszakába lépünk”. Újra végig kell tehát járni tehát azokat az utakat, amelyeken a háborús generációk megtalálták a fenyegetésekre a választ. „Ha a szociáldemokráciának van jövője, akkor a félelem szociáldemokráciájaként lesz neki.” Judtnál megváltoznak, felcserélődnek a hagyományos demokratikus politikai szerepek: ahogy a jobboldal lett a nyolcvanas évek forradalmi erejévé, úgy most a baloldalnak kell értékőrző konzervatívvá válnia.

Ki is jelöli szerzőnk a radikális másképp gondolkodók aktuális feladatát: emlékeztetni a XX. század eredményeire és a felszámolásukhoz vezető „nemtörődöm kapkodásunk” várható következményeire. Tony Judt már hozzá is látott.

(Valóság, 2010/1)

zádori