A halál villamoson járt

1918 nehéz éve volt az országnak és Budapestnek. Ha a háborús összeomlás, a nélkülözés, a menekülők özöne, a forradalom nem lett volna elég, ott volt még a halálos ragály, a spanyolnátha is.

A katonaságot és a jó szóra nem hallgató, „kulturálatlan budapesti tömegeket” tették felelősség a fővárosi politikusok a spanyolnáthajárvány terjedéséért. Noha erősen érződik mindebben az önfelmentés szándéka, és hát valójában a halálos kór szerte a világban válogatás nélkül szedte áldozatait, „megfékezni” sehol nem sikerült, magától fulladt ki, mégis van benne valami. Igaz, anélkül sem a katonák, sem a „fegyelmezetlen” fővárosiak aligha tarthatták volna be a folytonosan változó járványügyi rendszabályokat, hogy azzal életüket bajba ne sodorták volna. Utazni, enni mégiscsak kellett, a katonáknak pedig valahogy haza kellett térniük a frontról, így akaratlanul is a vírus terjesztői voltak.

Az influenza már 1918 nyarán felütötte fejét Budapesten, minden bizonnyal az olasz hadszíntérről hozták magukkal a hazatérő katonák – derül ki Géra Eleonóra levéltáros–történész írásából, ami a Budapesti Negyed a Karinthyakról szóló tripla számában jelent meg. A kór nagyjából két nagy hullámban érte el a várost és az országot. Az első 1918 őszétől 1919 elejéig tartott, míg a második, 1920 januárjában és februárjában szedte áldozatait, igaz, az elsőnél jóval kevesebbet.

A hatóságok csak rövid ideig hezitáltak, hogy mennyire vegyék komolyan a kórt, majd látva a helyzet súlyosságát, azon tanakodtak, hogyan figyelmeztessék a lakosságot anélkül, hogy pánikot ne idézzenek elő. Hol az előbbire, hol az utóbbira tették a hangsúlyt. Ez a bizonytalanság a járvány egész ideje alatt tetten érhető tevékenységükben.

De egyáltalán nem „magyar sajátossággal” van dolgunk. A hadban álló országok hatóságai az első világháború utolsó hónapjaiban mindenütt bizonytalankodtak, hisz a halálozási adatok – legyenek azok katonaiak vagy a hátországból valók – mindenütt hadititoknak számítottak, érthetően, nem akarták sem az ellenség, sem a lakosság orrára kötni. Így aztán a legszigorúbb karanténszabályokat Svájcban vezették be, a betegség pedig azért kapta a „spanyol” nevet, mert hivatalosan először Ibériában jelentették be a járványt. E két ország egyike sem vett részt a háborúban, semlegesek maradtak.

A kozmetikázott adatok miatt így a mai mapig nem tudni biztosan, nagyjából hányan hallhattak meg világszerte 1918 és 1920 között a madárinfluenza-vírusnak ettől a mutációjától. A becslések 20 és 100 millió közt szóródnak, egyetlen közös vonásuk, hogy e számot magasabbra teszik, mint a harctéri áldozatokét. Megbízható magyar és fővárosi adatokat sem ismerünk. 1918 októberében a főváros tiszti főorvos százezerre becsülte a betegek számát, ami tízszázalékos halálozási aránnyal, tízezer áldozatot jelenthet. De a spanyolnáthának összesen több áldozata lehetett Budapesten.

A hatóságoknak mindenütt fejtörést okozott, hogyan tudatosíthatnák a veszély súlyosságát anélkül, hogy ki ne törjön a tömeghisztéria. Ez persze sehol sem sikerült, Budapesten sem. Amikor például 1918. szeptember 30-án a polgármester rendeleti úton hivatalosan is bejelentette a járványt, pillanatok alatt felvásárolták a patikaszereket. Hiánycikk lett a lázcsillapító, de még a jég is. Az élelmiszerekből, így a betegek táplálására használt tejből akkor már egyébként is hiány volt. A jegyrendszer a háború végére „kiteljesedett”, és nem csupán a lisztet, cukrot vagy szappant lehetett jegyre venni, hanem még szilvát is csak így lehetett biztonsággal beszerezni. Nagy problémát jelentett, hogy éjszakánként szünetelt a vezetékesvíz-ellátás.

A betegek nagy többsége a 14–35 korosztályból került ki, háromnegyedük nő volt. Amit leginkább azzal magyarázható, hogy a háztartás fenntartásának nyűge leginkább a nőkre hárult. Ők álltak sorban az osztóközpontok előtt, hiánycikkek után kutatva ők vették nyakukba a várost, ők utaztak leginkább tömegközlekedéssel, valamint ők jártak a kórházakba, és a betegápolás is rájuk maradt.