Van-e értékelhető haszna a cigány és nem cigány gyerekek együtt-tanításának? Egy kutatás szerint van. A hatásvizsgálat friss bírálata szerint viszont ezt nem lehet tudni, sőt, ami tudható, az kudarcot sejtet. A kritika inkább karcos, mint meggyőző.

Kézdi Gábor és Surányi Éva 2008-ban és 2009-ben publikálta vizsgálati eredményeit egy 2003 és 2007 között a romák és a nem romák együtt-tanítását megcélzó, az oktatási tárca által külön pénzekkel támogatott integrációs kísérletről. A hatásvizsgálat szerint a programiskolákban tanulók eredményei, ha kis mértékben is, de mindenben jobbak, mind a hagyományos iskolákban. A javulás minden gyereket érint, és a roma tanulók nem a „többségi gyerekek kárára” fejlődnek. A szerzők úgy vélték, a program és maga az oktatási integráció sikeres, érdemes tehát folytatni, kiterjeszteni.

Kabai Péter biológus szerint viszont a kutatók publikációiból nem lehet határozott következtetést levonni a programról, így közvetetten a roma oktatási integrációról sem. Az etológus–magatartáskutatónak a Magyar Tudományban közölt cikke ízekre szedi Kézdi és Surányi kutatásának mintavételi eljárását és adatfelvételét, illetve erős kétséget ébreszt a kutatók által alkalmazott statisztikai eljárások megbízhatóságát illetően. A nem szakmabeliekben – akikhez én is tartozom – bizonyosan, például az efféle sommázatokkal: „A tanulmányban alkalmazott adatcsoportosítás és a statisztikai módszerek zöme nem megfelelő.” Valamint: „Nem azt állítom, hogy nincsenek valós különbségek a bázis- és kontrolliskolák között, hanem azt, hogy a hibásan alkalmazott statisztika bizonytalansága miatt jósolni sem lehet, melyek a valós és melyek a véletlen különbségek.” Ami nekem, céhen kívülinek annyit tesz: az egész vizsgálat túrót sem ér.

Írását Kabai nem biztos, hogy annak szánta, mégis gyilkos bírálat lett belőle. Hiába a vállveregetés a „gondosan megírt tanulmánynak”, ha közben szíven szúrja a kutatást, amikor elvitatja tőle a tudományos normák betartását. Azt hiszem, a magát „egyfajta utólagos opponensnek” nevező Kabai mindezt igazságtalanul és meggondolatlanul teszi.

Kifogásolt közlési mód

Ő módszertanilag képzett természettudósként bírálja a hatástanulmányt, én pedig laikus olvasóként vizsgálom az ő kritikáját. Kifogásainak némelyikében erősen érezhető az elitista–szcientista gőg. Kritikája elején és végén is felteszi a kérdést: Kézdi és Surányi ugyan miért nem tekintélyes nemzetközi folyóiratokban publikálta eredményeit, amelyeknél kötelező legalább két független szakértői bírálat (peer review)? Miért, miért? Talán azért, mert erről az elsősorban a magyar társadalmat érintő és foglalkoztató problémáról Kabai is a Magyar Tudományban tette közzé írását, ahol szintén nincs szokásban a peer review. Ahogyan ez a nemes gyakorlat a magyar tudományos folyóiratokban ma is ritka madár. „Magas színvonalú nemzetközi folyóirattal cikket elfogadtatni nem kis munka, de megkerülhetetlen része a kutatómunkának” – szól a kioktatás a mások mellett mezőőröknek szóló kézikönyvet is jegyző tudóstól. Azért vannak kétségeink afelől, hogy milyen nemzetközi tudományos fogadtatása lehet egy olyan magyar tárgyú közleménynek, amely óvatos megállapításokat tesz egy Nyugaton már bevett gyakorlatról, az oktatási integrációról.

Az opponens szóvá teszi, hogy a kutatás eredményei nem nyilvánosak. Míg például a 15 éves tanulók teljesítményét felmérő (nemzetközi!) PISA-vizsgálaté azok. Ez igaz, de hol van a többi példa? Hol vannak nagy számban publikált társadalomkutatási adatbázisok Magyarországon? A hazai állapotok számonkérése Kézdiéken már csak azért sem túl sportszerű, a tudományos publikálás legszigorúbb szabályainak kéjes felemlegetése azért sem túl kollegiális, mert az ő kutatásuk a hazai nívót messze meghaladóan ad a „szakmabeli formaságokra”. Esetükben van tehát mivel vitatkozni, és ez nagy ritkaság errefelé. Leginkább ezért érzem Kabai ledorongolását igazságtalannak.

Valahogy mintha a tudományos közélet közel sem lenne ennyire rigorózus és szorgalmatos, amikor a cigányok szegregációját „igazoló megállapításokat”, fantazmagóriákat kellene helyretenni. De nem esett elég szó a honi tudományosságban a közoktatás megújítását, egyebek mellett a szegregáció felszámolását szorgalmazó Zöld könyvről sem, amelynek tudományos színvonalát, gondolom, már az is jelezte, hogy vitájának az Akadémia adott helyett. Talán határozott állásfoglalása miatt 2008. novemberi megjelenése óta a Magyar Tudománynak például semmilyen formában nem volt érkezése beszámolni róla – mint ahogy egyetlen a hazai cigánysággal kapcsolatos írás sem kapott helyet azóta a lap legutóbbi 16 számában. De most nem ez a témánk, vissza inkább Kabai bírálatához.

Kifogásolt értékelés

Azért is tartja fontosnak Surányiék kutatásának kritikáját, mert a program sikerességéről szóló „üzenet megjelent a sajtóban, és oktatáspolitikai döntések hivatkozási alapjává vált”. Itt inkább utólagos igazolásról vagy visszaigazolásról lehet csak szó, nem pedig arról, hogy a hatástanulmánynak köszönhetően egy csapásra, „ész nélkül” kezdődött volna meg az együtt-tanítás állami „kierőszakolása”.

Minden projekt érdekelt saját sikerében és annak igazolásában, különösen egy olyan, mint a cigányok oktatási integrációja, amelyikkel szemben óriási a társadalmi és politikai ellenállás. Kisebb-nagyobb, leginkább bizonytalan lépéseket mindegyik kormány tett a szegregáció felszámolása érdekében, de eredmény alig mutatkozik. Világos volt hát a minisztérium megrendelői szándéka, ha a projekt statisztikusan bizonyítható módon sikeres, akkor az igazolja az irány helyességét. Ám a kutatók, noha nem titkolják elkötelezettségüket, nem e megrendelői igény szimpla kiszolgálói, ezért a körültekintő (a kívülállónak sokszor feleslegesen körülményes), óvatos megfogalmazásaik.

Kabai Péternek azonban még ezek is túlzások. Még ott is, ahol elismeri a szignifikáns és pozitív eltéréseket az integrált oktatás javára, szükségesnek tartja megjegyezni, hogy „ahol szignifikáns a különbség, ott a mértéke nem túl nagy”. Másutt meg lekicsinylően odaveti: „a szerzők által elfogadott 10%-os, amúgy sem erős szignifikanciaszint tehát nem jelez valódi különbséget.” Vagy: „a különbség mérsékelt, csak 10%-os szinten szignifikáns, legfeljebb tendenciának tekinthető.” Nem nagy, nem erős, nincs valódi különbség, legfeljebb tendencia. Nem tudni, mi lenne az a különbség, ami kielégítené Kabai kényes ízlését. Nekem mindenesetre nem tűntek túl kevésnek egy olyan bonyolult jelenség hatásvizsgálatánál, mint egy négyéves oktatási integrációs kísérlet.

A kritikus kevésbé szigorú önmagával, amikor a kutatási beszámoló megállapításaival ellentétes „tendenciákra” lel rá. „A romák arányának növekedésével a roma tanulók továbbtanulási esélye szintén csökken, de egy ponton, kb. 50% fölött, enyhén emelkedik. Az ábrán sajnálatos módon nem szerepel a tiszta roma osztályok teljesítménye, holott a 3.1 ábra alapján voltak ilyenek. Ezt fontos volna látni, mert ha a tendencia jellege nem változik, akkor egy tiszta roma osztályból ugyanolyan eséllyel tanul tovább egy roma tanuló, mintha egyedüli romaként haladna egy nem roma osztályban.” Ezt persze ő se gondolhatja komolyan, de íme, egy újabb „hiány”, amely látszólag gyengíti a kutatás szavahihetőségét. Tovább hízhat hát a hiánylista.

[[ Oldaltörés (További kifogások) ]]

Kifogásolt minta

Surányiék az iskolák két csoportját vizsgálták: az integrációs programban résztvevő intézményekét (bázis) és az attól távolmaradókét (kontroll). „Mivel a programba olyan iskolák kerülhettek be, amelyek eleve az átlagosnál jobb teljesítményt nyújtottak, a kontrolliskolák kiválasztásánál pedig ez nem volt szempont, a mintavételezés torzított” – állítja Kabai.

Csakhogy a vizsgálat nem egyedül a minisztériumi program sikerességét mérte, hanem – ami ennél fontosabb – az oktatási integráció hatásosságát. Ez mindjárt érthetővé teszi a kutatási beszámolóból diadalittasan kicsippentett látszólagos ellentmondást, hogy ugyanis Kézdiék azt írták: „Abban pedig még inkább bizonyosak vagyunk, hogy a kimutatott bázis/kontroll különbségek mögött nem a tanulói összetétel különbsége áll, így a tanulói eredmények eltérései a bázisiskolák jobb eredményességének köszönhetők – akár a program hatására, akár attól függetlenül.” Merthogy csak olyan intézmények válhattak „bázisiskolává”, amelyek már korábban is felmutattak valamit a cigányok integrációja terén. A fantázia világában elképzelhető talán egy minden ízében apartheid iskola, amelyik a pályázat hatására lesz hirtelen integrációs mintaintézménnyé, de a valóságban nem. Nincs tehát lehetőség „torzítatlan mintavételezésre”. A torz ez esetben életszerűt jelent – nincsenek laboratóriumi körülmények az iskolákban, mint ahogy a társadalomban sem.

Kabainak egyéb baja is van a mintával. „További torzításra adhat lehetőséget, hogy a szerzők a negyvenöt bázisiskolából tizenöt intézményt kihagytak.” Nem vitatja ugyan, hogy „a szelekció véletlenszerűen történt”, ám „a kis számok miatt nem zárható ki annak lehetősége, hogy a vizsgálatba vont harminc intézmény különbözik a kizárt tizenöttől a továbbtanulási mutatókban. Megnyugtató lenne erről adatokat látni.” A statisztikához kiválóan értőként maga is tudja, egy sokaság kétharmadának véletlenszerű kiválasztásával kellően reprezentatív mintához jutunk, teljesen felesleges tehát a maradék egyharmad bevonása. Az az opponens „megnyugtatása” mellett csak egy dologra jó, növeli a kutatás költségeit.

Kifogásolt tesztek

Kabainak valószínűleg tudósként és opponensként igaza van, amikor szóvá teszi, hogy az önismeret és az etnikai előítéletesség méréséhez felhasznált tesztek pontos kérdéseit csak elvétve adták meg a szerzők. Azt viszont nem értjük, hogy mi kivetnivalót talál abban, hogy egy 1928-ban Amerikában alkalmazott tesztet (E. S. Bogardus társadalmi távolság skáláját) nyolcvan évvel később magyar viszonyokra adaptálták, tehát a kérdések tartalmát és számát megváltoztatták.

Egy attitűdkutatásnál a kérdések és tesztek valóban rendkívül fontosak, sokszor magyarázatát adják a válaszok megoszlásának. A mostani kutatásban is lehettek/voltak rossz vagy suta kérdések. Kabai példát is hoz: „A szociálisdominancia-orientáció (SDO) vizsgálat elemzésére nem térek ki részletesen, mert ha [Kézdiék] valóban azokat a kérdéseket tették fel, melyeket példaként közreadtak, akkor nem SDO-t mértek, hanem valami mást. A szerzők két példája: »vannak-e olyan emberek, akik értékesebbek másoknál«, illetve »a játékban maga a játék a fontos, vagy a nyerés«” az eredeti kérdőívben így szól: »Vannak-e olyan csoportok, akik értékesebbek másoknál«, ill. »A győzelem fontosabb, mint ahogyan játszunk«. A különbség lényeges, az eredeti SDO-kérdőívek a társadalmi igazságosság, egyenlőség, egyenlő esélyek fontosságára kérdeznek rá.” Az első kérdés tényleg mást jelent, mint az eredeti, de a másodiknál nem látok problémát, hacsak az nem számít annak, hogy ez legalább érthető, szemben az eredetivel.

„Van még egy, eddig nem említett forrása a bizonytalanságnak. Nem tudjuk, hogy a program keretében mekkora hangsúlyt fektettek a tanárok a különféle sztereotípiákkal való leszámolásra, és mivel nem ismerjük a kérdéseket, nem ítélhető meg, hogy az esetleges bázis–kontroll különbségek valódi attitűdváltozást vagy pusztán verbális megfelelést tükröznek-e” – írja szerzőnk rosszallóan. Nem világos, miért lenne zavaró tényező a tanárok üdvös munkálkodása, főleg ha az a program szerves része. És vajon, ha ismernénk a tesztkérdéseket (ami, persze, jó lenne), akkor biztosan tudhatnánk-e, hogy a különbségek mögött „valódi attitűdváltozás” vagy csak „verbális megfelelés” áll? Nem a cinizmus mondatja velem, de nem édes mindegy, hogy miért utálják kevésbé a cigány gyerekeket? Az etnikai távolságoknál a legtöbbször a látszat maga a valóság.

Kifogásolt eredmények

Ennél valóban súlyosabb problémákat is felvet kritikájában Kabai. Tragikus például az eltérés az iskolai teljesítmények között a cigány gyerekek legfeljebb 20 és legkevesebb 40 százalékos aránya esetén, csakhogy hiába a jó szándék, „ha a roma tanulók arányát teljes integráció mellett sem lehet 20 százalék alatt tartani a leginkább segítségre szoruló térségekben”. Ez azonban nem a kutatás, hanem az ország problémája. Félrehord tehát az opponens sürgetése: „fontos lenne, hogy a szerzők közöljék végleges álláspontjukat”. Mégis miről és miért pont ők?

Tudós ember szükségszerűen kételkedik. De nem árt, ha a kétkedésnek van iránya. „Megmarad-e a korrekció után a bázisiskolákban a teljesítmény romlása a roma tanulók arányának növekedésével?” – teszi fel kérdését egy fülön csípett statisztikai problémával kapcsolatban Kabai Péter. Nem elégszik meg azonban ezzel, a feltételezett bizonytalanság számára olyan bizonyosságot sugall, amit legott meg is oszt olvasóival: „Ha igen, akkor inkább a szerzők véleményével ellentétes következtetés vonható le. Nem az integráció, nem az új pedagógiai program, hanem más ismert, de nem diszkutált háttérváltozók (eleve jobb teljesítmény, anyagi támogatás, kapcsolattartás a középiskolákkal stb.) okozták a bázisiskolák jobb teljesítményét, és a program vagy nem hatékony, vagy kifejezetten hátrányos a magasabb roma arányú osztályokban.” De hát „az új pedagógiai program”, az integráció nem jelent-e egyben több anyagi támogatást és szorosabb kapcsolatot a középiskolákkal? De igen. Ezek a „nem diszkutált háttérváltozók” is részei a programnak, nem csak az, hogy összerakjuk a cigány nebulókat a nem cigányokkal. A nagyobb figyelem, az erősödő pedagógiai tudatosság, az elfogadó és demokratikus légkör a program szándékolt következményei.

Kifogásolt szemellenzősség

Nem kell ahhoz tudományfilozófusnak lenni, hogy tisztában legyünk azzal, a tudós vizsgálódásának mindig van társadalmi környezete („kontextusa”), nem létezik „tiszta, szeplőtelen tudomány”. Megállapításai, felismerései nem korlátozódnak magára a vizsgálat tárgyára, azok olykor messzire gyűrűznek – sokszor a kutató szándékával ellentétes irányba. Aki az európai gímszarvasok populációgenetikájával foglalkozik vagy a paradicsomhalak menekülését vizsgálja, annak talán ez nem annyira magától értetődő, mint aki a cigányok oktatási integrációjáról ír a mai Magyarországon, de – a lehetőségeihez mérten – a természettudósnak is illik számot vetni azzal, mire használhatják majd a szent tudományosság és a tudományos igazság nevében közölt szentenciáit. Már csak azért sem árt megfontoltnak maradni, mert az alkalmi bírálónak gyakorló tudósként lehet elég tapasztalata arról, mennyi feloldhatatlan ellentmondás feszül a tökéletes közlés szükségessége és lehetetlensége között. Kabai Péter megfeledkezik erről, ezért tartom írását meggondolatlannak.

Minden tudományterületnek jót tesz a felfrissülés, ha máshonnan érkező homo novusok kérdeznek rá holtbiztosnak tekintett igazságokra. Ám kötelező az óvatosság, ha – akár csak közvetetten is – az „új ember” érzékeny társadalmi kérdésekről alkot sarkos véleményt.

Aki kicsit is ismeri hazai viszonyainkat, tudja, hogy egy ilyen bírálat – amely bizonyosan tartalmaz megszívlelendő kifogásokat is – „az Akadémia lapjában”, mennyire kézenfekvő érv lehet egy katasztrofális oktatáspolitikai fordulathoz, amely véget vet az eddig is túlságosan vérszegény deszegregációs gyakorlatnak. Kabai Péter naivitását mentheti, ő úgy vélhette, csupán módszertani bizonytalanságokról számolt be, és nem történt más, minthogy eleget tett a szerzők felhívásának, akik a kutatás kapcsán tudományos vitára ösztökéltek. De a Magyar Tudomány szerkesztőinek már aligha jár pardon. Nem tudni, miért nem „várták be” és közölték Kabai írásával együtt Surányi Éva és Kézdi Gábor válaszát az őket ért súlyos kritikára. Mert ne legyenek kétségeink, a kutatók ezt nem hagyják szó nélkül.

(Magyar Tudomány, 2010/3)

Zádori Zsolt