Cigány integrációs kutatás: boncolás szike helyett fejszével

Van-e értékelhető haszna a cigány és nem cigány gyerekek együtt-tanításának? Egy kutatás szerint van. A hatásvizsgálat friss bírálata szerint viszont ezt nem lehet tudni, sőt, ami tudható, az kudarcot sejtet. A kritika inkább karcos, mint meggyőző.

Kézdi Gábor és Surányi Éva 2008-ban és 2009-ben publikálta vizsgálati eredményeit egy 2003 és 2007 között a romák és a nem romák együtt-tanítását megcélzó, az oktatási tárca által külön pénzekkel támogatott integrációs kísérletről. A hatásvizsgálat szerint a programiskolákban tanulók eredményei, ha kis mértékben is, de mindenben jobbak, mind a hagyományos iskolákban. A javulás minden gyereket érint, és a roma tanulók nem a „többségi gyerekek kárára” fejlődnek. A szerzők úgy vélték, a program és maga az oktatási integráció sikeres, érdemes tehát folytatni, kiterjeszteni.

Kabai Péter biológus szerint viszont a kutatók publikációiból nem lehet határozott következtetést levonni a programról, így közvetetten a roma oktatási integrációról sem. Az etológus–magatartáskutatónak a Magyar Tudományban közölt cikke ízekre szedi Kézdi és Surányi kutatásának mintavételi eljárását és adatfelvételét, illetve erős kétséget ébreszt a kutatók által alkalmazott statisztikai eljárások megbízhatóságát illetően. A nem szakmabeliekben – akikhez én is tartozom – bizonyosan, például az efféle sommázatokkal: „A tanulmányban alkalmazott adatcsoportosítás és a statisztikai módszerek zöme nem megfelelő.” Valamint: „Nem azt állítom, hogy nincsenek valós különbségek a bázis- és kontrolliskolák között, hanem azt, hogy a hibásan alkalmazott statisztika bizonytalansága miatt jósolni sem lehet, melyek a valós és melyek a véletlen különbségek.” Ami nekem, céhen kívülinek annyit tesz: az egész vizsgálat túrót sem ér.

Írását Kabai nem biztos, hogy annak szánta, mégis gyilkos bírálat lett belőle. Hiába a vállveregetés a „gondosan megírt tanulmánynak”, ha közben szíven szúrja a kutatást, amikor elvitatja tőle a tudományos normák betartását. Azt hiszem, a magát „egyfajta utólagos opponensnek” nevező Kabai mindezt igazságtalanul és meggondolatlanul teszi.

Kifogásolt közlési mód

Ő módszertanilag képzett természettudósként bírálja a hatástanulmányt, én pedig laikus olvasóként vizsgálom az ő kritikáját. Kifogásainak némelyikében erősen érezhető az elitista–szcientista gőg. Kritikája elején és végén is felteszi a kérdést: Kézdi és Surányi ugyan miért nem tekintélyes nemzetközi folyóiratokban publikálta eredményeit, amelyeknél kötelező legalább két független szakértői bírálat (peer review)? Miért, miért? Talán azért, mert erről az elsősorban a magyar társadalmat érintő és foglalkoztató problémáról Kabai is a Magyar Tudományban tette közzé írását, ahol szintén nincs szokásban a peer review. Ahogyan ez a nemes gyakorlat a magyar tudományos folyóiratokban ma is ritka madár. „Magas színvonalú nemzetközi folyóirattal cikket elfogadtatni nem kis munka, de megkerülhetetlen része a kutatómunkának” – szól a kioktatás a mások mellett mezőőröknek szóló kézikönyvet is jegyző tudóstól. Azért vannak kétségeink afelől, hogy milyen nemzetközi tudományos fogadtatása lehet egy olyan magyar tárgyú közleménynek, amely óvatos megállapításokat tesz egy Nyugaton már bevett gyakorlatról, az oktatási integrációról.

Az opponens szóvá teszi, hogy a kutatás eredményei nem nyilvánosak. Míg például a 15 éves tanulók teljesítményét felmérő (nemzetközi!) PISA-vizsgálaté azok. Ez igaz, de hol van a többi példa? Hol vannak nagy számban publikált társadalomkutatási adatbázisok Magyarországon? A hazai állapotok számonkérése Kézdiéken már csak azért sem túl sportszerű, a tudományos publikálás legszigorúbb szabályainak kéjes felemlegetése azért sem túl kollegiális, mert az ő kutatásuk a hazai nívót messze meghaladóan ad a „szakmabeli formaságokra”. Esetükben van tehát mivel vitatkozni, és ez nagy ritkaság errefelé. Leginkább ezért érzem Kabai ledorongolását igazságtalannak.

Valahogy mintha a tudományos közélet közel sem lenne ennyire rigorózus és szorgalmatos, amikor a cigányok szegregációját „igazoló megállapításokat”, fantazmagóriákat kellene helyretenni. De nem esett elég szó a honi tudományosságban a közoktatás megújítását, egyebek mellett a szegregáció felszámolását szorgalmazó Zöld könyvről sem, amelynek tudományos színvonalát, gondolom, már az is jelezte, hogy vitájának az Akadémia adott helyett. Talán határozott állásfoglalása miatt 2008. novemberi megjelenése óta a Magyar Tudománynak például semmilyen formában nem volt érkezése beszámolni róla – mint ahogy egyetlen a hazai cigánysággal kapcsolatos írás sem kapott helyet azóta a lap legutóbbi 16 számában. De most nem ez a témánk, vissza inkább Kabai bírálatához.

Kifogásolt értékelés

Azért is tartja fontosnak Surányiék kutatásának kritikáját, mert a program sikerességéről szóló „üzenet megjelent a sajtóban, és oktatáspolitikai döntések hivatkozási alapjává vált”. Itt inkább utólagos igazolásról vagy visszaigazolásról lehet csak szó, nem pedig arról, hogy a hatástanulmánynak köszönhetően egy csapásra, „ész nélkül” kezdődött volna meg az együtt-tanítás állami „kierőszakolása”.

Minden projekt érdekelt saját sikerében és annak igazolásában, különösen egy olyan, mint a cigányok oktatási integrációja, amelyikkel szemben óriási a társadalmi és politikai ellenállás. Kisebb-nagyobb, leginkább bizonytalan lépéseket mindegyik kormány tett a szegregáció felszámolása érdekében, de eredmény alig mutatkozik. Világos volt hát a minisztérium megrendelői szándéka, ha a projekt statisztikusan bizonyítható módon sikeres, akkor az igazolja az irány helyességét. Ám a kutatók, noha nem titkolják elkötelezettségüket, nem e megrendelői igény szimpla kiszolgálói, ezért a körültekintő (a kívülállónak sokszor feleslegesen körülményes), óvatos megfogalmazásaik.

Kabai Péternek azonban még ezek is túlzások. Még ott is, ahol elismeri a szignifikáns és pozitív eltéréseket az integrált oktatás javára, szükségesnek tartja megjegyezni, hogy „ahol szignifikáns a különbség, ott a mértéke nem túl nagy”. Másutt meg lekicsinylően odaveti: „a szerzők által elfogadott 10%-os, amúgy sem erős szignifikanciaszint tehát nem jelez valódi különbséget.” Vagy: „a különbség mérsékelt, csak 10%-os szinten szignifikáns, legfeljebb tendenciának tekinthető.” Nem nagy, nem erős, nincs valódi különbség, legfeljebb tendencia. Nem tudni, mi lenne az a különbség, ami kielégítené Kabai kényes ízlését. Nekem mindenesetre nem tűntek túl kevésnek egy olyan bonyolult jelenség hatásvizsgálatánál, mint egy négyéves oktatási integrációs kísérlet.

A kritikus kevésbé szigorú önmagával, amikor a kutatási beszámoló megállapításaival ellentétes „tendenciákra” lel rá. „A romák arányának növekedésével a roma tanulók továbbtanulási esélye szintén csökken, de egy ponton, kb. 50% fölött, enyhén emelkedik. Az ábrán sajnálatos módon nem szerepel a tiszta roma osztályok teljesítménye, holott a 3.1 ábra alapján voltak ilyenek. Ezt fontos volna látni, mert ha a tendencia jellege nem változik, akkor egy tiszta roma osztályból ugyanolyan eséllyel tanul tovább egy roma tanuló, mintha egyedüli romaként haladna egy nem roma osztályban.” Ezt persze ő se gondolhatja komolyan, de íme, egy újabb „hiány”, amely látszólag gyengíti a kutatás szavahihetőségét. Tovább hízhat hát a hiánylista.