A választás nem garanciája, csak feltétele a demokráciának

„Hogyan épül a demokrácia demokraták nélkül?” – tette fel fanyar kérdését Faludy György költő. Sehogy. És a koalíciós időszak (1945–1949) bizonyítja, olykor hiába az igaz demokraták, ha a demokráciaellenes erők erősebbek.

„S mit vésnek fel majd az én fejfámra? Bibó István. Élt: 1945–1948” – idézi fel a magyar XX. század egyik legfontosabb politikai gondolkodójának kesernyés bon mot-ját a ’70-es évekből Huszár Tibor szociológus–történész. Ez a három–négy év egyben a második magyar köztársaság zaklatott időszaka volt, amely összekötötte a háborús összeomlást a kommunista időszakkal, a „létező szocializmus” bő négy évtizedével. Diktatúra és diktatúra, megszállás és megszállás közti halovány felvillanás (ez annyiban pontatlan, hogy az oroszok már ’44-től a „spájzban voltak”), az elporladó demokratikus remények kurta évei. De egyben ez az időszak az, amely – akkor nyilván még nem lehetett tudni – alkotmányos és államszervezési értelemben előkészítette 1989 változásait (mai alaptörvényünk nagyban merít a koalíciós időszakéból); illetve sokat segített azzal, hogy fontos történelmi tapasztalatokhoz juttatta a rendszerváltókat, mire vigyázzanak, ha nem akarnak a háború utáni demokraták sorsára jutni, és főképp, ha „rendes” demokráciát akarnak. Rejtő Jenő aranyköpését átköltve: a második magyar köztársaság tehát csak némileg hasonított a nyári ruha mellényéhez, mert rövid volt ugyan, de nem volt teljesen céltalan.

Utólag, persze, jól látszik, mennyi esélye volt az idő tájt a magyar demokráciának: igazából semmi. Sok kortárs már akkor is pontosan tudta ezt. A szovjetek döntése, amely az első időkben (1945–1947) direkt és durva beavatkozással baráti és megbízható szövetségessé akarta alakítani az országot, majd a „nemzetközi helyzet fokozódása” nyomán pillanatok alatt csatlósává degradálta, megfellebbezhetetlen ítéletet mondott Magyarország felett. Eleinte saját javukra alakították át a játékszabályokat, hogy egy idő után maguk szabják őket. Nagyon hasonló folyamatok zajlottak le a szovjet érdekszféra más országaiban is, így a „fordulatra” kierőszakolására, a kommunista puccsra mindenütt sor került. Nem az a „demokratikus evolúció” valósult meg tehát, amiben Bibóék reménykedtek, hanem egy moszkvai forgatókönyv szerint zajló antidemokratikus revolúció, ami Rákosi Mátyásék célja volt.

Alkalmas talaj

Pedig, állítja Szerencsés Károly történész a Rubicon új számában, az ország a második világháború után „alkalmas állapotban volt, hogy meginduljon a demokratikus evolúció útján”. A parlamentarizmus nemes hagyományai, a régi világ rendies, antidemokratikus „csökevényeivel” szembeni általános ellenszenv, a gyökeres változások iránti igény, a nagybirtok felszámolása, a beinduló társadalmi mobilizáció mind „alkalmas talajt” jelentettek az átalakuláshoz. Csak hát itt voltak a ruszkik és kiszolgálóik.

Szerencsés sorra veszi, hová és hogyan tűntek el a demokratikus intézmények, a pártok, a demokratikus rendőrség, a szabad választás, az önkormányzatok, a nemzeti gondolat, a középosztály, a politikai elit, a szakszervezetek, a jogbiztonság és végül maga a demokrácia. Keserű elemzéséből kiderül, hogy sok közülük voltaképpen már a kezdet kezdetén elpárolgott vagy soha nem is létezett. A pártok behódolása a moszkovita kommunistáknak például már korán megtörtént, Sulyok Dezső és hívei kizárása a Kisgazdapártból 1946 elején pedig mindezt nyilvánvalóvá tette. Az ország legnépszerűbb pártjának módszeres leszalámizását a kisgazda vezetők gyengeségei is lehetővé tették, noha erélytelenségüket nagyban magyarázza, hogy – mint Szerencsés írja – „végső alternatívák közt mindig ott szerepelt »Szibéria«”. Szakasits Árpádnak köszönhetően a nagy múltú szociáldemokraták is már 1944. október 10-én (!) olyan megállapodást kötöttek a kommunistákkal, amely az SZDP-t az MKP segédcsapatává züllesztette és megalapozta a szégyenletes pártegyesülést. Szovjet nyomásra a rendőrséget és a szakszervezeteket már a genezis idején megkaparinthatták a kommunisták, akik – Szerencsés szerint – a pártépítés elején leginkább a volt kisnyilasokra építettek.

Présben

Szerzőnk magabiztosan mozog a korszak politikatörténetében, jó kalauzunk, rábízhatjuk magunkat. A cikk társadalomtörténeti vonatkozásai viszont már nem ennyire erősek. A középosztályok hiánya és gyengesége valóban megkönnyítette az ország „gleichschaltolását”. Ám „a stabil anyagi bázisra támaszkodó, független középosztály” felszámolását igazság szerint nem a kommunisták kezdték el. E társadalmi csoporthoz tartozókból, polgárokból, parasztpolgárokból, szakértelmiségiekből mindig rosszul álltunk, aránytévesztőnek tartom, amit Szerencsés ír, miszerint a középosztályt a húszas évektől „tudatosan erősítették” volna. A „történeti” középosztályt talán igen, de annak pandanját, a zsidó polgárságot éppenséggel nem. A zsidótörvények és a holokauszt százezreket űzött el és ölt meg, akik a háború utáni demokratikus átalakulás támogatói lehettek volna. (Pontatlan az is, hogy a személy- és vagyonbiztonság az 1944-es német megszállással vette volna kezdetét minálunk. Az előtte történtekről se kellene megfeledkezni.) Ahogy a háború után a hazai németeket, a svábságot sújtó kitelepítések is (ami egyáltalán nem volt kommunista találmány, a szövetségesek kezdeményezték, és bizony némi megszorítással Bibó maga is szükségesnek tartotta) újabb középosztályi tízezreket raboltak el a köztársaságtól. Akik itt maradtak a hazai németek közül, azokat a biztonság kedvéért megfosztották választójoguktól. Adós marad az elemzés a földosztás elementáris hatásának felvillantásával, pedig izgalmas kérdés, miért nem sikerülhetett megnyerni az újgazdákat, a vidéket a demokrácia ügyének.

A magyar „történelmi osztályok” a két világháború között és különösen a háború során csúnyán leszerepeltek, katasztrófába vezették a nemzetet. A baloldal a háború után szerte Európában mindenütt előretört, ott is, ahol nem volt jelen a megszálló Vörös Hadsereg, a Szovjetuniónak pedig köszönhetően háborús erőfeszítéseinek nyugaton is megnőtt az ázsiója. E körülmények is magyarázzák, miért indult mindegyik párt baloldali, sőt szocialista programmal az 1945-ös választáson. A királyság intézményének megszüntetése nem lehetett kérdés abban az országban, ahol 1918 óta nem volt király, nem érteni hát, miért kerül fel a Magyar Királyság eltűnése Szerencsés egyebekben pontos veszteséglistájára. Hacsak nem az a magyarázat, hogy szerzőnk hisz a Szent Korona tanában („a Szent Korona nem volt jelen az országban, s 1978-ig távol is maradt” – kiem. tőlem Z. Zs.).