A választás nem garanciája, csak feltétele a demokráciának

„Hogyan épül a demokrácia demokraták nélkül?” – tette fel fanyar kérdését Faludy György költő. Sehogy. És a koalíciós időszak (1945–1949) bizonyítja, olykor hiába az igaz demokraták, ha a demokráciaellenes erők erősebbek.

Szerencsés jóval elnézőbb a háborút megelőző politikai osztállyal, mint amilyenek a koalíciós időszak demokratái voltak. Amikor azt vizsgálja, hogy kik lehettek volna a kommunista nyomulással szemben a demokrácia „integráló személyiségei”, szinte csupa az előző rendszerhez kötődő figurára talál, akik közül ráadásul egyik sem volt demokrata. Mindszenty József esztergomi érsek ugyan karakán jellem volt, de alkalmatlan a demokratikus politikára, ilyen szerepre maga se vágyott. A szovjetek által elhurcolt Bethlen István egykoron józan politikai vezetőként ugyan valós érdemeket szerzett, de minden ízében kötődött a meghaladni kívánt Horthy-korszakhoz, régi vágású konzervativizmusa nem illet az új rendszerhez. Horthy Miklós kormányzó pedig sem nem volt karakán, sem nem volt jó politikus, örülhetett, hogy megúszta utólagos felelősségre vonás nélkül.

A „korábbi politikai elit likvidálását” Szerencsés Károly egyértelműen a kommunisták számlájára írja, de ezzel a leszerepelt és bukott elittel, mint csoporttal a demokraták sem akartak együttkormányozni (személyes kivételek persze voltak). Ha nem is a „likvidálásukat”, de a háttérbe szorításukat a koalíció összes pártja támogatta. Túlzásnak tűnik az is, hogy a népbíróságok működését egyedül a gleichchaltoláshoz köti. Kutatások bizonyítják, hogy a háború utáni hazai „rendkívüli” igazságszolgáltatási gyakorlat egyáltalán nem volt véresebb vagy törvénysértőbb, mint a nyugat-európai, sőt. Igaz, idővel a kommunisták a népbíróságokat egyre inkább saját sunyi céljaikra használták, de az ítéletek túlnyomó részt háborús és emberiség ellenes bűnöket elkövetőket sújtottak. Az igazolási eljárások és a B-listázás során sem csak talpig becsületes köztisztviselőket távolítottak el. Más kérdés, mennyi ésszerűség rejlett a tömeges számonkérés mögött a közigazgatás működőképességének fenntartása szempontjából nézve.

Üzenetek

Az efféle aránytalanságok, ha jól sejtjük, leginkább annak köszönhetők, hogy Szerencsés Károly nem szorosan vett történeti (korfestő) tanulmányt írt, cikke olykor a történelmi esszé műfajához közelít, amely hangsúlyosan a kortársakhoz, aktuális helyzetünkhöz kíván hozzászólni a múlt felidézésével. Ez egyáltalán nem baj, nemes műfajról van szó. Jó ötlet, hogy írását idézetekkel tagolja, amelyek közül valóban vannak megvilágosító erejűek (többnyire kortársiak), igaz, vannak kevésbé frappánsak is (többnyire nem korabeliek). Olykor lendülete elsodorja szakmája szigorú szabályaitól, így például egy helyütt arról értekezik, hogy „valószínűleg” Teleki Pált is elhurcolták volna az oroszok, ha 1941-ben nem lesz öngyilkos. Valószínűleg? De egyáltalán fontos ez? Így is volt elég a rovásukon, minek még ezt is az orruk alá dörgölni?

A cikk legjobb részei szorosabban tapadnak az 1945 és 1949 közti időszak értékeléséhez, a gyengébbek attól elrugaszkodnak. „A választások szükségesek, de nem elegendőek a demokrácia létezéséhez. Legalább ilyen fontos, hogy a két választás közti működés – »a hivatali szint« – összhangban legyen a demokratikus elvekkel. Ez hiányzott 1945–1949 között, s ez lett a demokrácia bukásának belső oka” – szűri le a történelmi tapasztalatot Szerencsés Károly. Ezzel együtt világossá teszi, ha nincs szovjet megszállás, a demokrácia megszűnésének „külső oka”, akkor nincs e belső ok sem.

Éppen ezért némileg kimódoltnak érzem a párhuzamot korunk és a második köztársaság időszaka között. Minden okunk megvan aggódni a demokratikus berendezkedésünkért, valóban, most is jelen van – mint ahogy cikke végén Szerencsés írja – „a hazugság, a párthoz, államhoz kötődő korrupció, a megbélyegzés, a megfélemlítés”, de egyelőre nem látni azt a hatalmas külső erőt, amelynek érdekeit szolgálná demokráciánk válsága, vagy amely tevőlegesen és hatékonyan támogatná a rombolás hazai gárdáit. Sőt a szóba jöhető potens külső erők (Amerika és az unió) mind a magyar demokrácia sikerében érdekeltek, épp ezért istápolják is azt. Így, ha megint elszúrjuk, most csak magunkat hibáztathatjuk, nem pedig a „ruszkikat”.

(Rubicon, 2010/2)

Zádori Zsolt