„Se fejsze, se szike. Statisztika”

Munkatársunk megbírált egy bírálatot, amely a cigányok és nem cigányok integrált oktatásával foglalkozó kutatásról szólt. Kabai Péter biológus nem hagyta szó nélkül a cikkét ért kifogásokat, írását alant, kollégánk viszontválaszát a következő oldalon közöljük.

A Magyar Tudomány márciusi számában jelent meg egy tanulmányom, amiben Kézdi Gábor és Surányi Éva 2008-ban magyarul és 2009-ben angol nyelven nyilvánosságra hozott kutatási összefoglalóját elemzem. Zádori Zsolt a hvg.hu-ban bírálta bírálatomat. Írásomat több kollégám megköszönte, mert remek anyagot kaptak a statisztika kurzusok „mit ne tegyél az adatokkal” fejezetéhez. Zádorinak most hálásak lehetnek a média szakon oktatók, mert írását, mint állatorvosi lovat bemutathatják a „mit ne tegyél a szavakkal” szemináriumon.   

Zádori nem érti, illetve félreérti a statisztikai kérdéseket. Mondhatnánk, megteheti, elvégre be is vallja, hogy laikus és céhen kívüli, de a félreértéseivel félrevezeti a többi laikus olvasót, ami közírótól szakmai hiba, ha szándékosan teszi, akkor etikátlan. Elvárható, hogy mielőtt közreadná írását egy számára nehezen érthető kérdésben, ellenőriztesse állításait, célzásait szakemberrel. Az én írásom száraz és kellemetlen olvasmány, remélem, kapok rá száraz szakmai választ Kézdi Gábortól, és akkor tisztázhatjuk, hol tévedtem én, hol Kézdi és Surányi, sőt talán a vita során Zádori Zsolt is képbe kerül.  

Ennek ugyanis tétje van, több, mint amit Zádori feltételez, tehát hogy írásom „kézenfekvő érv lehet egy katasztrofális oktatáspolitikai fordulathoz, amely véget vet az eddig is túlságosan vérszegény deszegregációs gyakorlatnak.” A politikusok bármely döntés indoklására találhatnak szakmai anyagot, vagy ha éppen nincs a piacon elérhető áru, akkor megbízhatnak valakit azzal, hogy teremtsen. Ha végkép nem kapnak támogatást, akkor még mindig élhetnek az elhallgatás és félreértés jó bevált gyakorlatával. Ez Magyarországon kényelmesen megtehető, mert a politikusok félrelépésére ritkán reagál a szakma.  

A megfelelő statisztikai módszerekkel nyert megbízható eredmények elhallgatására jó példa az, ami Hermann Zoltán (2005) falusi kisiskolákat elemző munkájával történt. Hermann adatai szerint a falusi kisiskolákból szignifikánsan kevesebb gyerek tanul tovább, mint a falusi nagy iskolákból. Ez jó indok a körzetesítésre, igen ám, de miután Hermann kontrollált a szülők iskolai végzettségére a különbség teljesen eltűnt. A falusi kisiskolák gyengébb továbbtanulási mutatói tehát nem magyarázhatók hiányos felszereltséggel vagy a pedagógus hozzá nem értésével. Ezért aztán nem is várható, hogy az alacsonyan képzett szülők gyerekeinek továbbtanulási esélye növekedne azzal, ha a gyerekeket ingáztatják a körzeti nagy iskolába.  

Mit mondanak erről a kérdésről a politikusok? Csak egyetlen példaként idézek Arató Gergely oktatásügyi államtitkár országgyűlési felszólalásából (2007): „Azt is tudják képviselőtársaim, hogy minden felmérésben, minden vizsgálatban a kistelepülésen tanuló gyerekek teljesítménye rosszabb, mint az országos átlag. Tehetségtelenebbek a falusi gyerekek? Kevesebbet tudnak tanulni a falusi gyerekek? Bizonyosan nem.” Pedig igen, kevesebbet tudnak tanulni, de nem az iskola mérete, hanem szüleik átlagosan alacsonyabb iskolázottsága miatt. Úgy tűnik, Arató Gergely nem ismeri Hermann két évvel korábban megjelent munkáját, ami súlyos szakmai hiba, vagy ha ismeri, szándékosan hallgat róla, ami etikátlan.  

A politikus trükközhet, de miért hallgattak az oktatáskutatók? Vagy kérdezhetjük, hol van, vagy van-e egyáltalán elfogulatlan, a tényekre összpontosító szakmaiság ebben az országban? A szakma megerősödése nem elhatározás vagy lobbizás kérdése. Magas színvonalú és hiteles munkára van szükség. Ennek egyik feltétele az, hogy – más területeknél bevált módon – ne kerüljenek ellenőrizetlen, a „peer review” rendszert kikerülő tanulmányok a nyilvánosság elé. Zádori ezt a követelményt „elitista–szcientista gőgnek” titulálja, szíve joga. Nincs joga azonban valótlant állítani: Kézdi és Surányi valójában semmilyen folyóiratban sem publikálta eredményeit. Egyszerűen feltettek – ők vagy mások – egy kutatási összefoglalót az internetre, és másnap ezt a szakértő társak bírálatát kikerülő írást idézte a sajtó, jelent meg internetes portálokon annak bizonyítékaként, hogy lám, van olyan integrációs program, ami úgy segít a roma gyerekeknek, hogy nem árt a nem romáknak.  

Ha a mások által ki nem vesézett házi kiadványok egy a társadalom egészét érintő kérdésben hivatkozási alappá válhatnak a közoktatásban, akkor vezessük be ezt a gyakorlatot a gyógyszerkutatásban és a hidak tervezésében is, mindkét területen olcsóbb és egyszerűbb lesz a munka.

A tudományos folyóiratok más csodát is tesznek: megkövetelik a szerzőktől, hogy nyilatkozzanak, van, vagy nincs bármilyen érdekeltségük a kutatásban („conflict of interest”). Kézdi és Surányi a kutatási összefoglalóban erről nem mond semmit, és én most Zádori írásából tudom meg, hogy a programot épp úgy, mint a kutatást, a „minisztérium” támogatta. Amit erről Zádori ír, tehát hogy „Minden projekt érdekelt saját sikerében és annak igazolásában”, a kutatók „nem titkolják elkötelezettségüket” iskolapélda az érdekkapcsolat problematikájára. Zádori szerint a szerzők „nem e megrendelői igény szimpla kiszolgálói”, aminek bizonyítékát „a kívülállónak sokszor feleslegesen körülményes”, óvatos megfogalmazásokban látja.  

A kutatás tudományos színvonalára és hitelességére azonban nem a megfogalmazás, vagy a kutatók személye a garancia. Külön kellene választani az akármilyen „cég” által finanszírozott nyomkövetést a független tudományos kutatástól, mind a publikációs gyakorlatban (kutatási jelentés vagy publikáció), mind a támogatásban (a cég pénze vagy független tudományos alap).

Ezt az igényt lehet elitistának értékelni, de kérem, fontolja meg Zádori, mi lehet az ő nem elitista értékrendjének a következménye. Ha írok még egy cikket a Magyar Tudományba és három karcolatot valamelyik napilapba közoktatási kérdésekről, lehetek-e ezzel a teljesítménnyel Magyarországon közoktatási szakember? Sajnos igen, bár valószínűleg nem mindenki, csak a velem rokonszenvezők szemében. Szakértelmem minősége táborom nagyságán kívül mivel mérhető? Ha a kormányzat Kissnek három megbízást ad, Kovácsnak meg egyet sem, akkor Kiss a nagyobb szakember? És kormányváltás után? Vagy a végzettség számít? Érdekes, hogy Zádori engem több helyen biológus-etológusként említ, de a személyiségvizsgálatokat tárgyaló Kézdit nem közgazdásznak nevezi, hanem Gábornak. Kifejezetten szellemes, hogy megemlíti néhány magyar nyelvű nem tudományos írásomat (mezőőrök kézikönyve vagy szakdolgozati zsengémet a paradicsomhalak meneküléséről), mintegy ezzel behatárolva szakmai kompetenciámat, de még csak nem is céloz a tanulás etológiai, idegi hátterével foglalkozó nemzetközi publikációinkra. Ha megnézi Kézdi nemzetközi tanulmányait, meg fog lepődni: egyetlen közoktatással kapcsolatos publikáció nincs közöttük. Ebből a tényből nem következik, hogy Kézdi nem ért a közoktatáshoz, de az sem, hogy igen. [Kézdi Gábor az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, az Oktatás-gazdaságtan Kutatócsoport tagja, több fontos közoktatási témájú (magyar nyelvű) tanulmány szerzője. – A szerk.]

Zádori szerint Kézdi és Surányi eredményei valamilyen ok miatt, talán mert provinciális vagy mert túl óvatos, nem publikálhatóak tudományos szaklapban, vagy nem lenne jó a fogadtatása. A publikálhatóság egyetlen próbája azonban a kézirat beküldése. Ez vonatkozik Zádori a Magyar Tudományt bíráló megjegyzésére is, tudniillik, hogy a lapnak nem volt érkezése beszámolni a szegregáció felszámolását megcélzó Zöld könyvről. A MT azonban nem szerző, hanem folyóirat, amely nem beszámol, hanem helyet ad. Megkérdeztem a szerkesztőséget, hogy visszautasítottak-e egyetlen kéziratot a Zöld könyv bármelyik szerzőjétől, és a válasz az volt, hogy nem kaptak ilyen kéziratot. Jó lett volna Zádorinak is ellenőriznie ezt az egyszerű tényt, mielőtt egyfajta kirekesztéssel vádolja az MTA lapját.  

Bár nem pontosan értem, miért gondolja Zádori, hogy a roma integráció kérdése nem publikálható tudományos folyóiratban, azt tudom, hogy a társadalmilag leszakadt kisebbségek integrációja nagyon sok országban jelent súlyos és megoldatlan problémát, és a szakma ki van éhezve ilyen tárgyú korrekt tanulmányokra. Érdekes ebből a szempontból, hogy a magyar ökológusok régebben minden fórumon elmondták, eredményeiket azért nem publikálják színvonalas lapokban, mert a „bugaci borókás” senkit sem érdekel. Ma ilyet nem hallani, és felnőtt egy generáció, melynek dokumentálható tudományos teljesítménye (a bugaci bórokást is beleértve) nemzetközi összehasonlításban is kiváló, még ha a több évtizedes késlekedés miatt nincs is az elsők között.  

Zádori célzásaiból nem tudom kibogozni, hogy pontosan miért címkézi írásomat meggondolatlannak, vagy miért tart naivnak. Szívesen elárulom, hogy miként keveredtem erre a területre. Az Oktatás internetes fórum alapítójaként kapok és adok tovább oktatással kapcsolatos híreket, felhívjuk egymás figyelmét fontosabb tanulmányokra. Biológusként nagyon kritikusan olvasok mindent a saját szűk területemen, de felületesen elfogadok bármit, ami nem érinti közvetlenül a napi munkámat. A közoktatás kérdései számomra ilyenek, sokáig névértékben elfogadtam, hogy a felzárkóztató program káros, a falusi kisiskolák rontják a gyerekek esélyeit, mert eszembe sem jutott, hogy e tanulmányokat valójában senki sem ellenőrzi módszertani szempontból, vagy hogy tévesen idézik az eredményeket. Volt azonban pár olyan hír, amiről tudtam, hogy nem lehet igaz, és ekkor rászántam a nyaramból pár hetet arra, hogy alaposan elolvassak egy csomó tanulmányt. Nagyon meglepett, hogy közoktatási kérdésekről szakembereink szinte kizárólag házi kiadványokban vagy magyar újságokban számolnak be, és ha van lektorálás, akkor ez is egy szűk körben zajlik. Alaposan átnézve a mintavételi és statisztikai módszereket – ha ilyeneket egyáltalán használnak a szerzők – kiderült, hogy sok esetben a biztosnak hitt eredmény valójában teljesen bizonytalan. (Legfőképpen azonban az volt furcsa számomra, hogy Magyarország létkérdéseivel ilyen kevés kutatás foglalkozik, ami gondolom, nem a kutatók felelőssége, hanem a független finanszírozás elégtelenségéből adódik.)  

A metodikai bizonytalanságról, több tanulmány elemzése alapján írt kéziratomat 2009 nyarán beküldtem a Magyar Tudománynak, amit ők visszadobtak azzal, hogy bár szerintük is fontos lenne egy tárgyszerű vita a kérdésről, régen megjelent tanulmányok bírálatának nem adnak helyet. Rendben, kihúztam a régebbi tanulmányok bírálatát, és az így nyert teret a Kézdi–Surányi-összefoglaló részletesebb elemzésére használtam fel. Számomra a szerző szándéka huszadrangú kérdés, de mivel Zádori folyamatosan az én szándékomat, és írásom nem szándékolt hatását firtatja, ezúton üzenem: az eredeti szándékom nem egyszerűen csak a Kézdi–Surányi-kézirat „boncolása” volt, általánosabb gondra próbáltam fölhívni a figyelmet. A módosítás ellenére bízom abban, hogy a megjelent változat is hozzájárul egy szakmai vita elindításához, vagy legalább ahhoz, hogy kínos legyen elhallgatni fontos tényeket a közoktatásról szóló tanulmányokban.  

Zádori megrója a Magyar Tudomány szerkesztőségét, mert nem várta be Kézdi és Surányi válaszát. Ellenőrizhette volna állítását. A Magyar Tudomány szerkesztőségétől tudom, hogy 2009. december 7-én megküldték kéziratomat Kézdi Gábornak, aki február elején nem a választ küldte, hanem kért egy hónap haladékot. A Magyar Tudomány két hónap késleltetés után döntött úgy, hogy még egy hónapot nem vár. Megjegyzem, most március vége van, de Kézdi és Surányi válasza még nem érkezett meg a folyóirathoz. Aki szerint 2–3 hónap egy reakcióra kevés, vesse össze ezt azzal, hogy Zádori Zsolt az én 4 ezer szavas cikkemre 2 ezer szavas reakcióját akkor írta meg, amikor az éppen hogy csak megjelent az MT honlapján.  

Zádori kicsit talán fenyegetően azzal zárja írását, hogy „ne legyenek kétségeink, a kutatók ezt nem hagyják szó nélkül.” Ebben biztos vagyok, mert – kicsit fenyegetően hozzáteszem – civilizált országban, ha egy kutató válasz nélkül hagyja a szakmai bírálatot, sokkal kisebb kételyek esetén is automatikusan etikai vizsgálat indul ellene.  

Kabai Péter