A január utolsó napján csendesen elhunyt Botka Ferenc irodalomtörténészt ma kísérik utolsó útjára a kismarosi temetőben. A 82 esztendős irodalmár nevéhez példátlan szakmai teljesítmény kötődik.

Botka Ferenc Déry Tibor elszánt kutatójaként három évtized rendszerezte, feldolgozta, közreadta és értelmezte a hatalmas életművű, változatos sorsú és az irodalmi kánon csúcsait és mélységeit megjárt író hagyatékát. Forrásközlő munkáiban Botka a „pesszimistán életigenlő” főhősének elfeledett és ismeretlen, cenzurális (vagy öncenzurális) okokból kéziratban rekedt munkáit, köztük a szenzációszámba menő Börtönnapok hordaléka című naplóját csakúgy közreadta, mint az azt megelőző 1957-es kihallgatási jegyzőkönyveket.

Az általa teremtett Déry Archívum sorozatában sajátos új irodalomtörténeti műfajt is „feltalálva” publikálta Déry leveleit. A ritkán nyilatkozó irodalomtörténész a grandiózus vállalkozásról utoljára a HVG-nek beszélt. A múlt év nyarán megjelent interjút, most temetése napján idézzük fel. (Azóta, decemberben napvilágot látott az író életének talán legizgalmasabb s mindenképpen legmegrázóbb, 1956 és 1960 között időszakának levelezését egybegyűjtő kötet. A sorozat ezzel a hatodik vaskos levelezéskötettel alighanem félbeszakad: az a fajta széljegyzetelés és kommentálás, amellyel Botka a történelmi és irodalomtörténeti jelentőségű leveleket közreadta - pótolhatatlan.)

©


HVG: Déry Archívumnak keresztelt egyszemélyes könyvsorozat-vállalkozása a közelmúltban a 21. kötetéhez ért. Jószerével egyetlen beszélő fecni sem marad publikálatlan a 83 évet élt Déry Tibor hagyatékából. Az író iránti elfogultságát nem titkoló irodalomtörténész hol helyezné el 1977-ben elhunyt főhősét a magyar, illetve a világirodalmi kánonban, az írói rangsorban?

Botka Ferenc: Az irodalomban nincs rangsor, ilyen csak a sportban vagy a táncdalversenyek eredményhirdetésénél létezik. Szerintem Déry azon nagy gondolkodó írók közé tartozik, akik a történelemben keresték az igazságot, ezt egy ideig a szocializmusban, majd a kommunizmusban vélték meglelni, s miután a bőrükön tapasztalták meg annak „keleti eredményeit”, belátták, hogy az emberiség ezen remélt útja járhatatlan. Alighanem ezért hagyott maga után Déry egy tulajdonképpen végtelenül pesszimista, óriási csalódottsággal záruló, paradox módon mégis életigenlő életművet.

HVG: Ki tudna emelni öt művet a több mint félszáz kötetes, mára meglehetősen elfeledetté lett Déry-oeuvre-ből?

B. F.: Ha muszáj... A Befejezetlen mondat címűt, a 20. század első felének nagyregényét mindenképp kiemelkedőnek tartom, és bármily furcsán hangzik, idesorolnám a Feleletet is, noha ezt a társadalmi regényét – plasztikus példájaként annak, hogy a nagypolitika miként törhet ketté műveket – soha nem fejezte be. A 16 nyelvre lefordított Niki és – az 1956 után, a börtönben írt – G. A. úr X-ben című, a diktatúra természetrajzán töprengő parabolisztikus könyvei mellett az Ítélet nincs című számvetését említeném még. Egy író irodalmi nagysága akkor válik nyilvánvalóvá, ha olvassák. Déryt ma kétségkívül nem nagyon olvassák, talán mert megértése, hogy is mondjam udvariasan, bizonyos irodalmi műveltséget feltételez.

HVG: Nem oka az is a Déry-felejtésnek, hogy az 1957-ben ellenforradalmárként 9 évre ítélt író egyéni amnesztiával való szabadulása után a kiválasztottaknak járó kedvezményekért, soron kívüli kocsikiutalásokért, külföldi utakért, írófejedelmi kényelemért cserébe politikailag túl hajlékonynak bizonyult?

B. F.: Valóságtartalma persze ennek a legendának is van, ami azért, ne feledjük, abban gyökerezik, hogy nem volt hajlandó felakasztatni magát. Déry abban a meggyőződésben élt, hogy az ő élete értelme az írás, arra pedig csak úgy van lehetősége, ha a publikálás érdekében taktikázik, kompromisszumokat köt, kisebb-nagyobb politikai gesztusokat, például nyugati lapoknak a Kádár-rendszert dicsérő nyilatkozatokat tesz. Ezek szerintem is nagyon jellemző adalékok, ismertetem is őket részletesen. Ha viszont valaki mindezt az életmű tengelyébe helyezi, akkor egyszerűen hamis képet rajzol az íróról. Ő ugyanis a hatalomtól kialkudott anyagi és szellemi függetlenséget – melyet azért elsősorban a nyugati kiadóktól kapott jogdíjak biztosítottak – világirodalmi szinten mérhető életműve beteljesítésére használta fel.

HVG: Az elismerten nagy magyar klasszikusokra se jut annyi irodalomtörténeti igyekezet, mint amennyit ön fordított hősére. Hogyan találkozott Déryvel?

B. F.: Szinte véletlenül, hiszen még telefonon sem beszéltünk soha. 1980-ban, amikor munkahelyemre, a Petőfi Irodalmi Múzeumba került Déry 82 raktári dobozt megtöltő hagyatéka, köztük nyolcezer tőle származó vagy neki írt levél, ez valósággal felszabadító hatással volt rám. Rendkívüli élményt jelentett egy félig-meddig provinciális korban felfedezni a világpolgárt, az ő írói „kalauzolásával” virtuálisan, majd valóságosan is bejárni az általa megörökített Európát.

HVG: Déryvel foglalkozó első írását kollégái akár még kalandozásnak is tekinthették 1984-ben, hiszen addigi irodalomtörténészi tevékenységét a bibliográfiák és az úgynevezett proletkult irodalom kutatása fémjelezték. Korábbi főhősei olyan kommunista üdvöskék, mint Zalka Máté, Hidas Antal vagy a szocialista Háry János: Illés Béla voltak.

B. F.: Az irodalmi és sajtóbibliográfiákat nagy lelkesedéssel készítettem, a szocialistának nevezett félírókkal pedig, ha különösebb eredménnyel nem is, de – remélem – tisztességgel elvégzett munkaköri feladatként foglalkoztam. Csak kicsit untam már, úgyhogy kapóra jött az, hogy a harmadik feleség, Kunsági Mária végakaratából múzeumba került ez az izgalmas, nyugodt szívvel mondhatom, nem csupán Déry, hanem a 20. századi magyar irodalom szempontjából is forrásértékű irategyüttes. Ezek közzétételére vállalkozott a Déry Archívum. Az első kötetekbe értelemszerűn azok a szövegek kerültek be, amelyek vagy cenzurális okokból maradtak fiókban, vagy mert „zsengék” voltak, vagy olyan speciális dokumentumok, amelyek az írói munkásságnak „csupán” politikai hátterét adták, utalok itt a rendszerváltás után előkerült, s egyébként nem a hagyaték részét képező per iratanyagára.

HVG: A 2006-tól folyamatosan megjelenő Déry-levelezés közreadásakor viszont irodalomtörténeti szempontból már korántsem „szabályszerűen” járt el. Sajátos, a tárgyszerű és szűkszavú forrásközlésnél több, a monografikus összegzésnél visszafogottabb és lazább műfajt talált ki. A filológiai pontosságot laza stílusú kommentárokkal, a feledésből írásba mentett anekdoták seregével fűszerezte, találó szurkapiszkáival hol irodalmi nagyságokat, Németh Lászlót, Illyés Gyulát, máskor a köpönyegforgatás nagymesterét, az egy felszólalásban 180 fokot fordulni képes Király István irodalomtörténészt vette célba, de a leggyakrabban Déryt fricskázza meg. Lábjegyzeteiből az érződik, hogy valósággal lubickol a témájában.

B. F.: Hogyne tenném, hisz erre biztat a levelekből kibontakozó izgalmas és rejtelmes háttérvilág. Ahány levél, annyi érdekes szituáció, annyi személyes korrajz. Ráadásul a most megjelent ötödik és a nyomdába adás előtt álló hatodik kötet időintervalluma – az 1950-es évek kezdetétől a börtönből való 1960-as kiszabadulásig – annyira eseménydús Déry életében, hogy meg is követeli a megértő, ám távolságtartó attitűdöt. Az író 1954–1955-ben számolt le végleg korábbi önbecsapó áltatásaival, s túl a hatvanon kétszeres erővel és dühvel vetette bele magát abba a politikai csatározásba, amely a demokrácia alapelveit, a szólás- és sajtószabadságot kívánta érvényre juttatni.

HVG: Déry hagyatékát a mindenséggel, legalábbis a teljességgel méri. Az sem késztette szerkesztői „cenzúrára”, hogy Déry halála óta csupán egy szűk emberöltő telt el, és számos érintett még él?

B. F.: Az érzékeny esetekben meggyőződésem szerint körültekintően jártam el. De hát hagytam volna ki mondjuk azt a kortörténeti gyöngyszemet, amelyet az újdonsült feleség, Böbe 1955. november 11-én, a „csillagfényes” napon írt „Drága férjének”, aki a délben tartott esküvő nászéjszakáján éppen az írószövetség taggyűlésén ült? Merthogy állt a bál a nevezetes Memorandum-ügy miatt. A magyar szellemi élet félszáznál több, nem mellesleg párttag reprezentánsa ugyanis illő tisztelettel arra kérte a pártvezetést, hogy szüntesse meg a kulturális életet bénító antidemokratikus módszerek alkalmazását. S Dérynek akkor fontosabb volt „taggyűlni”. Tudnivaló: magán- és közélet diktatúrákban különösen szétszálazhatatlanul fonódik egybe.

HVG: Előző kérdésem arról jutott eszembe, hogy a Balassi Kiadó gondozta, fényképekkel gazdagon illusztrált kötetből hiányoznak azok az aktfotók, melyeket Déry készített a nála 25 évvel fiatalabb nejéről.

B. F.: A fényképek elkészültéről nem hallgatok, mert igen jól jellemzik a kapuzárás előtti író kamaszos lángolását. Ugyanakkor nem vagyok hajlandó öncélúan kukkoltatni az utókort, amely néhány felvétel alapján amúgy is fogalmat alkothat Böbe szuperszépségéről.

HVG: Újonnan feltárt, illetve régi adataival, közismert precizitásával a szakma nehezen tudna vitatkozni. De miként fogadják a fő témájától minduntalan elkalandozó, mesélős levélmagyarázatait, amelyek mondhatni szembemennek a textológia mai, szűkszavú gyakorlatával?

B. F.: Akadnak jó páran, akik ezt nem nagyon értékelik, mondván: „a véleményalkotást bízzuk az olvasóra”. Szerintem viszont az effajta rásegítés, az adott történeti és irodalmi korszakok levegőjének felidézése hozzásegít a levelek értékeinek felismeréséhez. Van, aki inkább azt teszi szóvá, hogy hovatovább én vagyok az egyetlen, aki eligazodik Déry kézirattengerében. Pedig a konstrukció világos, csupán az a „baj”, hogy a mostani, kronologikus szerkezetű kiadásban – pénzhiány miatt – csak utalok rájuk, de nem közlöm újra azokat a leveleket, melyeket korábban külön tematikus válogatásban már megjelentettem.

HVG: Levelezéskötetből eddig öt látott napvilágot. Mennyi van még hátra?

B. F: Ha jól számolom, legalább tíz. Ebből az elsőt (vagyis a hatodikat) ez év novemberében „törlesztem”.

HVG: A Dérynél magasztalt öniróniának ön sincs híján. Nyolcvanadik születésnapjára – „Puska” nekrológomhoz címmel – saját írásainak bibliográfiáját adta közre százpéldányos kis füzetben. Előszavából vett kifejezésével élve kérdezem: az évfordulós „számvetésekor” nyilván elgondolkodott azon, hogy be fogja-e tudni fejezni azt, amit elkezdett.

B. F: Nem gondolkodom rajta. Dolgozom.

Murányi Gábor