szerző:
Szlavkovits Rita

Napi száz kilométer autózás, az átlagosnál nehezebben kezelhető, fejlesztésre szoruló gyerekek, adminisztráció: nagyon nehéz munkakörülményekről számol be egy utazó gyógypedagógus, aki vidéken, a "végeken" teljesít szolgálatot. Az élményei megmagyarázzák, miért írta alá – intézményében egyetlenként – a hermanos tanárok felhívását.

Horváthné Oláh Mária
©

Pitvaros, Nagyér, Csanádalberti, Ambrózfalva. Nem a Gyűrűk urát olvassa, a makói kistérség (Csongrád megye) eldugott településeit soroljuk, ahol a helyi iskolákba épp úgy járnak beilleszkedési, magatartási és tanulási problémákkal küzdő gyerekek, mint az ország bármelyik nagyvárosában. Csak ezekben a falvakban még többen vannak: a tanulási nehézségek kialakulásában sanyarú szociális helyzetük is közrejátszhatott.

A települések között nem jár busz, így Horváthné Oláh Mária gyógypedagógus akár napi 100 kilométert is autózott, mire végigjárta a napi penzumot. Nagyjából 50 gyerek jutott rá, akárcsak gyógytornász és logopédus kollégáira, akikkel nem kis logisztikai feladat volt kisakkozniuk, hogyan tudnak minden gyerekre olyan egyénileg szabott fejlesztési tervet írni, amely egyszerre veszi figyelembe a délelőtti tanórákat, a diák szükségleteit és az odajutás nehézségeit is. Ez persze nem megy másképp, csak kompromisszumokkal: a korcsoportokra osztás helyett a heti egy-egy órára, ha épp ráértek, olykor egyszerre esett be az elsős, a harmadikos és a nyolcadikos.

Mire hazajött, már zajlott az „elklikesedés”

Mária biológusként végzett, és tíz évet a szegedi Gabonakutatóban húzott le. De amikor édesanyja és apósa is otthoni ápolásra szorult, elvégzett egy gyógypedagógusi asszisztensi tanfolyamot, és súlyos fogyatékkal élő gyerekeket kezdett gondozni egy szegedi bentlakásos intézményben. A felsőfokú képesítést már a munka mellett szerezte meg. Később csatlakozott egy egyesülethez, amely mozgáskorlátozottaknak szervezett napközis ellátást, valamint dolgozott egy hasonló profilú óvodában is. Amikor meghalt a nővére, devizahitellel terhelt házat örökölt. Hogy az adósságokat kifizesse, Svédországba ment takarítani. Mire vissza tudott jönni, már nagyban zajlott a közoktatás „elklikesedése” – és elképesztő állapotokat tapasztalt.

Elsőre egy iskolában helyezkedett el, ahol majd kéttucatnyi fogyatékkal élő, köztük kerekesszékes gyermek felügyeletét bízták rá úgy, hogy nem biztosítottak asszisztenciát. „Mivel ezt nem lehetett felelősséggel csinálni, börtönbe pedig nem szerettem volna kerülni, három nap után eljöttem.” Bár tartott tőle, hogy a Klik esetleg nem alkalmazza, hamar megtalálta jelenlegi munkahelyét a  Csongrád Megyei Pedagógiai Szakszolgálatnál.

Késedelmes utalás

„A rengeteg utazással a tavalyi év volt a legborzalmasabb” – idézte fel az előző tanévet Mária. Többnyire csak estefelé ért haza, és csak ez után állt neki az adminisztrációnak. Utazó gyógypedagógusként 21 órát kellett tartania, a kötelező heti 32 órából 9 órát „jóváírhatott” utazásként, de papíron csupán kettő fedezte a felkészülést, amit képtelenségnek nevezett a gyógypedagógus. „Tavaly vezették be az integrált nyomkövető rendszert, amelyben folyamatosan vezetni kell, hogy milyen fejlesztést kapnak a gyerekek. Ez elvben nagyon jó dolog. De mivel vélhetően minden pedagógus esténként ért rá, hogy feltöltse az adatokat, a rendszer folyton lefagyott, és sokszor egy órába telt, mire az észrevételeket fel lehetett tölteni.”

Képünk illusztráció
©

A legnagyobb visszhangot országszerte az váltotta ki, hogy az utazó gyógypedagógusoknak maguknak kellett finanszírozniuk az utazási költséget, a Klik viszont késedelmesen utalt, ami a nettó 168 ezer forintos fizetése mellett nem volt egyszerű. Mária szerint az sincs teljesen rendben, hogy az autó használata esetén nem veszik figyelembe, hogy az üzemanyagon túl más költségek is felmerülhetnek. De leginkább az keserítette el, hogy lassan már az ő gyerekét kellett nevelési tanácsadóba mennie, annyira keveset találkoztak. Ha pedig még belement volna az illetménye szempontjából is fontos pedagógus-portfólió töltögetésébe, amire már csak hétvégén tudott volna időt szakítani, akkor biztosan szétesett volna a családja.

Nem vagyok hajlandó beszállni a mókuskerékbe, még akkor sem, ha 2018 után már nem lehetek pedagógus

– magyarázta Mária, aki egyedüliként a testületből aláírta a Herman Ottó Gimnázium tanárai által kiadott felhívást, amelyhez már több mint 14 ezer magánszemély és 160 iskola csatlakozott.

A probléma megmaradt

„Nagyon sajnálom, hogy a munkatársaim és a közvetlen szakmai vezetőm nem csatlakozott az aláírókhoz, pedig a gondok közösek. Nem ellenük, hanem értük is csinálom, de a hangulat feszült lett közöttünk. Pedig higgye el, bármerre megyek, utazom, mindenki tele van panasszal, viszont egy kis falusi iskolában tanító pedagógus nagyon kiszolgáltatott helyzetben van” – mondta Mária, akin a 2015/16-os tanévtől más feladatokat kapott, miután látták, rajta hogy „teljesen ki van készülve”. Korai fejlesztéssel foglalkozik, van néhány órája Kiszomboron, és a szakértői bizottság munkájában is részt vesz. Azt mondja, neki könnyebb lett, de a probléma nem szűnt meg.
Cikk megosztása
Címkék