szerző:
Virág Tamás

Ahhoz is csatába kell indulniuk, hogy megtudják, pontosan mennyivel is tartoznak. Vélemény.

„Minden segítő szándék ellenére a család átverte az önkormányzatot” – így összegzett levelében a Józsefvárosi Önkormányzat sajtósa egy múlt heti kilakoltatás ügyében, de előtte szép sorban felsorolt minden ismert sztereotípiát, aminek jelentős részéhez az érintett családnak ugyan semmi köze, de hatékonyan erősíti a „deviáns szegény” képét, aki gőzerővel vágja maga alatt a fát.

A néhány sorban felemlítik az önkényes lakásfoglalást, magatartási problémákat, családtagok gyanúsítottként történő kihallgatását egy lezáratlan ügyben, áramlopást. Azaz az önkormányzat mindig és mindenkor segítene, csak hát egyes figurák direkt nem akarnak lakni öt gyerekkel lakásban, és végül elfogy a helyi erők lehetősége. A jóindulatuk nem, hiszen leírják azt is, hogy „Józsefvárosban nincs elhelyezés nélküli kilakoltatás”, így következik a szociális intézményrendszer. Családok esetében valahol máshol, mert nekik nincs intézmény a kerületben.

A levélben felvetett számtalan gondolat a konkrét ügy vagy akár általánosabb kérdések megbeszélésére is alkalmas lehetett volna, még akkor is, ha kiindulási alapnak kissé egyoldalú. Néhány kerületi lakos – köztük e sorok írója – a Közöd Civil Társaságba szerveződve egy éve működik együtt a kerületi bajba jutottakkal azért, hogy a helyzetük javulhasson. Két hónapja jeleztük az illetékes alpolgármesternek, hogy szívesen megosztanánk tapasztalatainkat, de válasz nem érkezett. A kilakoltatás újabb apropót kínált, ezért egy nyilvános „esetkonferenciára” hívtuk őt, és a családdal kapcsolatba került szociális, valamint vagyongazdálkodási intézmények munkatársait. A meghívottak közül senki nem jött el, a végrehajtó, a szállítók, a rendőrök tették dolgukat, mi pedig a jelenlétünkkel szolidarítottunk a család mellett.

Azért erősködünk ennyire a történések közös megbeszélése mellett, mert meggyőződésünk, hogy az egész folyamatot kell megnézni, nem egy-egy hibáztató megjegyzéssel és hosszas önfényezéssel letudni a problémát. Az önkormányzat működésének „kilakoltatásügyi” megítélése egyébként a helyi vezetők körében sem egyértelmű, a polgármester például a jegyzőkönyv szerint egy tavaly októberi testületi ülésen ekézte a bizottsági (döntéshozó) munkát, mert szerinte a döntések „nagyon sematikussá váltak, nem látják a papír mögött a konkrét emberi sorsot”.

Azt is pontosan látta, hogy „a közvagyon kezelésének felelőssége (áll) szemben az emberi sorsokkal való felelősséggel”, sőt még megoldást is keresett, miszerint „a hivatali és az intézményi rendszerben is valami újítást kell ebben a logikában behozni, már csak azért is, hogy a bizottságok munkájának segítése érdekében sokkal konkrétabb információkkal kell rendelkezniük”. Ezzel egyidejűleg valamennyi kilakoltatási ügyet felfüggesztette, és az újravizsgálásukat ígérte. A polgármesteri nekibuzdulás azóta eltűnt, a kerületben minden intézmény és bizottság rendben működik, megint csak a lakosok egy része a renitens.

A magunkféle jobbmódúak fantáziája szegényes ahhoz, hogy elképzeljük, mennyire más az ügyintézés egy szegény családnak. Induljunk talán az információhiánytól (miről és hogyan tud, érti-e azt, elmagyarázzák-e, stb.), aminek csökkentésében sem a kerületi lap, sem az intézmények nem segítenek. Az újságban a szegényeknek szóló, nem rendészeti megközelítésű cikk nincs, az intézményi bikkfanyelv pedig nem csak számukra érthetetlen. Gyakran marad a szóbeli ígéret, vagy reményként egy bonyolult üzenet kis részének megőrzése, például „kössön részletfizetést, és meglátjuk, mit tehetünk” átfordítása egyfajta ígéretté.

Kerületünkben az önkormányzati bérlőknek ahhoz is csatába kell indulniuk, hogy megtudják, pontosan mennyivel is tartoznak, mert a vagyonkezelő nyilvántartása csapnivaló. Ennél is fontosabb, hogy a tartozás valós fogyasztáson alapul-e, ha nem, mit lehet tenni (például ha egy házban csőtörés miatt elfolyik a víz, a vagyonkezelő egyszerűen továbbszámlázhat, ahelyett, hogy a javításban lenne érdekelt, így fordulhat elő, hogy egy bérlőre néhány hónapig a rendszeres fogyasztásának csaknem hússzorosa hárul). A vagyonkezelő a költségek továbbterhelésével a problémát a maga részéről megoldotta, a hátralék a bérlőknél jelentkezik.

Az sem túl logikus, hogy ha valaki a szociális bérleti díjat nem tudja fizetni, ezért hátralékossá válik, magasabb bérleti vagy lakáshasználati díjat terhelnek rá, hátha azt már ki tudja gazdálkodni. De a bérlőket azzal is lehetetlen helyzetbe lehet hozni, ha a bérleti szerződést hónapokkal a beköltözés után kötik meg velük, így az energiaszolgáltatókkal is csak ekkor szerződhetnek, majd a fogyasztást egy összegben kell kifizetniük. Ugyan, miért nem spórolnak rá folyamatosan, mondják sokan. Amiért én sem spórolok budai lakásra. Mert reménytelen.

Alapprobléma, hogy a döntéseket előkészítő vagyongazdálkodó cég és az azokat meghozó képviselők, valamint a bérlők közötti szerződésekre a polgári jog az irányadó. Teljesen elfelejthető az önkormányzat szociálpolitikai felelőssége, névleg a felek nagyjából egyenrangúak, a szerződésszegésük következményei egyértelműek. Ugyanakkor mi el sem tudjuk képzelni a bérlőkre jellemző kiszolgáltatottságot, hacsak nem a gyermekkori társasjátékunkozásra emlékezve, amikor időnként a kocka jóvoltából kimaradtunk egy-egy körből, bár legalább a szobát nem kellett elhagynunk.

Persze a vagyonkezelő is tud jól működni: amikor gépjármű-parkolási engedélyt intézünk, két nap alatt megvan a módosítás, sőt átvezethető akár interneten is. Ezért mi egészen addig azt hisszük, így működik a cég, amíg el nem kísérünk egy bérlőt az adósságegyeztetésére, és nem látjuk, hogy több pultnál folyik egyszerre az ügyintézés, miközben az ügyfél áll, az ügyintéző ül, kettejük között meg egy olyan magas pult, ami miatt sem a monitorra, sem a papírokra nem lehet rálátni, marad az ügyintéző szájmozgásának figyelemmel kísérése. Akkor, amikor nagyon fontos információk hangzanak el.

Nekünk, némiképp polgárosodott lakóknak az e-mailjeire is válaszol a vagyonkezelő parkolási divíziója, míg a bérlők a nagy nehezen leírt leveleiket sem tudják átvetetni, válasz semmilyen határidőre nem érkezik, és a megbeszélésekről is csak ritkán készül jegyzőkönyv.

Legalább az említés erejéig ide hoznék még néhány dolgot. Például hogy mennyit költöttünk a devizahitelesek megmentésére, milyen műszaki állapotban van a bérlakások egy része, kerületünkben hány milliárdot fordítottak javarészt uniós forrásból szociális városrész-rehabilitációra (amit folytatni terveznek), vagy hogy érdemes megnézni egy-egy család bevételeit és lakhatási kiadásait, és megpróbálni okosan gazdálkodni. A kilakoltatott család is egy kívülről pár éve felújított úgynevezett krízisházban lakott, ahol az akkori program szerint intenzív szociális munka segítette őket. Mi még ott ácsorogtunk az akkurátusan letérkövezett udvaron, amikor néhány munkás elkezdte belülről téglával felrakni az ajtót-ablakot. Minden bizonnyal azért, mert az önkormányzati lakásgazdálkodás szerint ez a szükséges következő lépés.

Öt éve Kocsis Máté még azt mondta egy interjúban az önkormányzati felelősségről, hogy „mindenki tartsa el azt, aki nála hajléktalanná vált. Így igazságos, és így emberséges. Az embertelenség nem ott van, ahová jönnek a hajléktalanok, hanem ott, ahonnan elküldik őket.” Nem tudom, komolyan gondolta-e, ha igen, remek gondolat még ma is. Csakhogy miközben a kerület nem működtet családok átmeneti otthonát (szerződtek más kerületben lévő intézménnyel), a mostani család egy zuglói intézménybe került, ahol az ellátásukra járó állami támogatás egy évre több mint ötmillió forint. A skizofrén beteg családtag is jó eséllyel kerületen kívüli intézményben lesz, és van, aki kerületi idősek átmeneti otthonába került (ami nem biztosít tartós elhelyezést), ezt szintén javarészt az állam finanszírozza.

A kerület költsége jelenleg a tégla és a malter, a kérdés csak az, hogy a vagyongazdálkodási vagy a szociális terület terhére számolják-e el. Meg hogy ki ver át kit.