Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Ahogy egyre erőszakosabb a politika és ingerültebb a társadalom, úgy válnak a gyerekek is egyre feszültebbé. Az iskolai agresszióval, a gyerekek gyerekek általi megfélemlítésének és gyötrésének jelenségével szemben a pedagógusok is eszköztelenek.

Szőke volt, kék szemű, kicsi és halk szavú, akinek elég volt annyit mondani: einstand, és önként odaadta az összes féltett üveggolyóját. Nemecsek Ernő semmit nem tett azért, hogy kipécézzék, ezzel mégis éppen azt érte el, hogy bántani lehetett és megalázni. Nemecsekek ma is vannak minden iskolában. „A tanév során előfordult-e, hogy megszégyenítettél egy másik diákot, gúnyolódtál egy másik diákon?” – a magyar tanulók 33 százaléka válaszolt igennel erre a kérdésre még 2009-ben, az oktatási ombudsmani hivatal által az iskolai erőszakról több mint 4 ezer diák megkérdezésével készített felmérésben. A megszégyenítés elszenvedőjének majdnem ugyanennyien érezték magukat: a megkérdezett iskolások 32 százaléka. Kiközösítésben elkövetőként 26, elszenvedőként 13 százalékuknak volt része.

A szó veszélyes fegyver – ezzel a címmel írt kiáltványt február 9-ére, az Állítsd meg az iskolai zaklatást! napra egy kamasz. Deli Csenge szerint egy átlagos nap az alsó tagozaton: „Mindenki rohangál, vidámkodik, matricákat cserélget... A nyolcéves, kissé pufók Csenge meg csak ül a padban elgondolkodva, mert a legjobb barátnője aznap nincs iskolában, a többiekkel pedig összekapott valami baromságon. Ezek a többiek meg csak azért sem hagyják békén. Odamegy hozzá az egyik osztálytársa, és azt mondja neki, ő olyan, mint egy bálna. Mindenhonnan ezt hallja, az összes porcikája ezt suttogja: bálnabálnabálna, de a nyolcéves Csenge tűr. Tudja, nem szabad sírni, mert akkor csak még jobban lecsapnak rá. Otthon sem szeretné elmondani, mert akkor talán a szülei is áldozatként tekintenének rá. Áldozat, aki nem mellesleg egy bálna.”

Javítóintézetben
©

A fizikai és a verbális erőszak természetesen nem mostanában költözött az iskolákba. „Az viszont még sohasem fordult elő velem, hogy elsőben 9 gyereknek kelljen 3-as, azaz változó magatartásjegyet adnom” – fogalmazott szülői értekezleten egy jó hírű iskola évtizedek óta a pályán lévő tanítója, hozzátéve: a legfájóbb azt látnia, hogy van olyan gyerek, akinek nyilvánvalóan örömet szerez, ha mást bánthat. „A szülők közül többen biztatják a csemetéjüket, hogy torolja meg vélt vagy valós sérelmeit. Szemet szemért, fogat fogért. A gyerek azt csinálja, amit otthon lát: üvöltözik, vitázik a másikkal, árulkodik, összefog egy másik társával a harmadikkal szemben” – így értékelt egy kollégája.

Az iskolai kiközösítés, durvább csúfolódások és fenyegetések, csípések és rúgások mellett kialakulófélben van az iskolai és kortárs erőszak egy új formája is, amit a kutatók virtuális bántalmazásnak neveznek. Ez az online forma személytelensége miatt nehezen érhető tetten, és még nehezebben büntethető, de az egyik legsúlyosabb bántalmazási forma. Megjelenhet hamis üzenetek küldésében, álprofilok kialakításában vagy éppen lejárató tartalmak közzétételében.

Ez utóbbitól tartanak a leginkább ma a diákok – derül ki az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet által tavaly készített, Az iskolai bántalmazás megjelenése az 5–8. évfolyamos diákok körében című friss tanulmányból. A megkérdezett diákok 37 százaléka válaszolta, hogy egyszer-kétszer, 16 százaléka, hogy néhányszor, 10 százalék pedig azt, hogy hetente többször éri őt bántalmazás. Amit csupán a tanulók 32 százalékának sikerült elkerülnie. A rosszindulatú posztolással kapcsolatban kiderült, hogy ennek jelentőségét egészen másként ítélik meg a tanárok és a diákok: utóbbiak szemében ez súlyosabb tett, mint a fizikai bántalmazás, a tanárok viszont – akik kevésbé járatosak az online világban – ennek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. A testi erőszaknál kevésbé súlyosnak minősítették a pedagógusok a lopást vagy rongálást is, ami viszont a diákokat – akik a fele életüket a mobiljukon élik – sokkal inkább bántotta.

©

„Ma a hatodikosok–hetedikesek legnagyobb félelme, hogy az internetes térben kiközösítik őket a társaik. Nem attól félnek, hogy megverik, a tanár bántja őket, vagy valamilyen atrocitás éri az iskolában, hanem leginkább attól tartanak, hogy a cybertérben hátrányt szenvednek, és nem vehetnek részt az interakciókban” – értékelt decemberben az Országgyűlés kulturális bizottsága előtt Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok biztosa. Hozzátéve: nem tud az eddigieknél nagyságrendileg több iskolai erőszakos esetről, viszont azt látja, hogy már az óvodákban is megjelent az agresszió. Nehéz elképzelni, hogy mit csinálhatott az a 3 és fél éves gyerek, akinek a kezét nevelési célzattal összekötözte az óvónő, mert „már nem bírt vele”. Az ügyészség véleménye szerint mindenesetre ezzel nem ártott a gyereknek, s erre hivatkozva megszüntették a kiskorú veszélyeztetése miatt indított nyomozást.

Minden szakértő egyetért abban, hogy a felnőttek gyerekek elleni agressziója beszivárog a kicsik egymás közötti viszonyaiba. Pusztán a jogok szintjén a magyarországi helyzet nem rossz. Az ENSZ gyermekjogi konvencióját már 1991-ben ratifikálta a magyar parlament, és a gyermekvédelmi törvényt is Európa egyik legjobbjának mondják. Az ENSZ-megközelítés szerint gyermekbántalmazásnak minősül az erőszak, a támadás, a fizikai és lelki durvaság, a rossz bánásmód vagy a kizsákmányolás – ideértve a nemi erőszakot is – bármilyen formája. Árnyalja a képet, hogy a gyerekek fizikai bántalmazásának valamennyi formáját tiltó rendelkezés Magyarországon csak 2005 óta hatályos. „Mégis úgy vélem, hogy a gyerekek bántalmazása társadalmilag kvázi legitim, elfogadott dolog. A gyerekek nem mennek utcára, nem szerveznek látványos flashmobot, és nem követelnek érvényesítést a jognak, ami megilleti őket” – mondja Lux Ágnes, az UNICEF gyermekjogi igazgatója. Ezt erősíti az ENSZ-szervezet magyar bizottságának egy 2014 őszén, 10–18 éves iskolások körében készített felmérése is, amely szerint a megkérdezett gyerekek közül minden második mondta azt, hogy a pofon nem erőszak. Arról már nem is beszélve, hogy a külső nyomokat végképp nem hagyó lelki bántalmazás – habár legalább olyan komoly következményekkel jár, mint egy szülői pofon – sokak szemében mennyire nem számít erőszaknak.

A politika áttételes szerepe tagadhatatlan. „A kirekesztés és az abból fakadó, főleg erőszakos deviáns magatartások jelentősen szaporodnak olyan kormányzati ciklusokban, amelyekben erős és centralizált a hatalom akaratérvényesítése, leépülőben vannak a jogállami garanciák, és az emberi érintkezést mérgező bizalomhiány alakul ki” – állítja Gönczöl Katalin kriminológus. Bár az Orbán-kormány a gyerekek felgyorsult biológiai fejlődésével és az egyre erőszakosabb érdekérvényesítéssel magyarázta a büntethetőség korhatárának leszállítását, a gyermekkori bűnelkövetők száma évek óta csökken. Az elmúlt öt évben nem volt jelentős változás azok számában sem, akiket valamilyen deviáns vagy agresszív cselekedet nyomán vettek gyámhatósági védelembe. A feszültség növekedése azonban jól tetten érhető – fogalmazott a HVG-nek az oktatási ombudsman. Ez nem is meglepő az elmúlt évek erőszakos és gyakran kaotikus közoktatási átszervezései nyomán és abban a bizonytalan légkörben, amelyben a pedagógusok maguk is áldozatnak érzik magukat.

©

„Azóta, hogy hároméves kortól kötelező az óvoda, nagyon sok olyan gyerek is bekerült, akinek a szülei ezt nem akarják” – mond példát a feszültségek forrására Aáry-Tamás. Az egész napos iskolákban is a korábbinál több a frusztrált és fáradt tanár és diák. Egyre több panasz érkezik az oktatási ombudsmanhoz amiatt, hogy bár az iskolák megtehetnék, nem adnak felmentést a délutáni foglalkozások alól, gyakran egészen prózai okból: ha elfogynának a gyerekek a délutáni órákról, akkor nem lenne meg a tanárok kötelező óraszáma. Miközben a szülők úgy gondolják – és ezt a gyerekek is megérzik –, hogy mégiscsak ők tudják jobban, mire van szüksége a gyereküknek. „Az indulatokat tovább fűti, hogy az iskolák sem találták ki igazán, mivel kössék le a gyerekeket délután” – véli az ombudsman. Az állandó feszültség kárvallottja nyilvánvalóan a gyerek lesz.

Mediátor a suliban

Két, vidéki felső tagozatos általános iskolás fiú betörte egy gyengébb osztálytársa orrát, aki folyton árulkodott rájuk. Az eset könnyen a rendőrségre kerülhetett volna, de az iskola élt az  iskolai mediáció, a „leültetéses” konfliktuskezelés Magyarországon 2006 óta létező lehetőségével. A mediátor, aki a vitás felektől független, képzett szakember, először is az összes érintett – gyerek, szülő, iskola – beleegyezését kéri ahhoz, hogy egy asztalhoz ültesse őket. Ezután mindnyájukat felkészíti arra, ami történni fog: valamennyien elmondják, hogy szerintük miből fakadt a konfliktus, mit tettek ők és mit a másik fél, és hogyan lehetne a vitás helyzetet feloldani.

Az orrsérült kisfiú például elmondta, azért árulkodott a társaira, mert szeretett volna közéjük tartozni, de azok kirekesztették őt. A feszültséget verekedéssel levezető gyerekek is előadták a saját sérelmeiket, majd bocsánatot kértek a megvert gyerektől, aki megígérte, hogy többé nem árulkodik. A gyengébb gyerek végül azt kérte, hogy az erősek vigyék el magukkal horgászni, ami meg is történt. Hasonlóan pozitív kimenetele lett egy fővárosi iskolában megesett molesztálásnak: két 14 éves, kirekesztett fiú fogdosott egy fiatalabb, szociálisan szintén hátrányos helyzetű kislányt. A mediáció során a kislány elmondta, hogy provokálta a fiúkat, akik bocsánatot kértek tőle, majd megegyeztek abban, hogy ilyesminek nem szabad előfordulnia.

„Csodát várni a mediációtól sem lehet, de a gyerekek általában nyitottak rá. Ha megértik, hogy nincs kötelezés, büntetés és megszégyenítés, nyíltan beszélnek róla, miért voltak agresszívek, illetve miért válhattak áldozattá. Hajlandók meghallgatni a másikat és közösen keresni a megoldást” – mondja Fellegi Borbála, a vitarendezéssel foglalkozó Foresee Kutatócsoport vezetője. Pillanatnyilag mégis esetleges, hívnak-e mediátort az iskolák a konfliktushelyzetek megoldására. A gyámhivatalok alkalmaznak ugyan – elsősorban a családi krízishelyzetekben bevethető – mediátorokat, de ők a hatóság emberei. Független szakembert a krónikus pénzhiány miatt nem tudnak megfizetni az iskolák.

Egyre több azonban az alulról jövő kezdeményezés (például Zuglóban), amikor helyi önkormányzati szervezetek vagy maguk az iskolák képeznek ki mediátorokat, az iskolapszichológusok és a szociális munkások segítségével. „Nemcsak akkor kell mediátorért kiáltani, amikor már ég a ház, hanem a megelőzésben is szerepe lehet. Azokban az iskolákban a legsikeresebbek, ahol a leültetéses módszer beépül a mindennapokba, időt szánnak rá, akár a kötelező, lexikális tudást is alárendelve a feszültségek levezetésének, a kapcsolatok megerősítésének” – hangsúlyozza Fellegi. Fontos, hogy a válsághelyzetek megbeszélése mindig személyesen, és soha ne az interneten, közösségi oldalakon keresztül történjék, még akkor se, ha a beírásokat csak az adott csoport tagjai láthatják.

„Áldozat általában abból lesz, aki a legkevésbé tud védekezni, azaz maga is igen sérülékeny, és aki maga is áldozatnak érzi magát” – figyelmeztet Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő, hozzátéve: van, aki egyetlen pofonba is „belehal”, míg más látszólag tucatnyit is elég jól túlél. Gyurkó szerint a gyereknek ilyenkor arra van a legnagyobb szüksége, hogy álljon mellette legalább egyetlen olyan felnőtt, akiben megbízhat. Teljesen természetes – mondja –, ha egy hároméves gyerek csapkod, toporzékol, csíp (hiszen ez általában a „legerőszakosabb” életszakasz), a mindent eldöntő kérdés az, hogyan tanulja meg kezelni a benne lévő feszültséget. Attól, hogy egy kisgyerek a homokozóban látszólag minden előzmény nélkül vág fejbe egy másikat lapáttal, még nem lesz belőle agresszív kamasz.

Gyakran a bántalmazó maga is bántalmazott, vagy az volt. A család ugyanis nemcsak a megoldás, hanem a probléma része is. A zaklatás rendszerint olyan embereket érint, akik eleve instabilak, sérültek. Aki magabiztos, akinek van önbizalma, biztos háttere, abból nemcsak áldozat, de elkövető is kisebb eséllyel lesz. A bántalmazók és a bántalmazottak családjában tipikusan előfordulnak frusztrációt okozó feszültségek. Például az, hogy egy agresszív apa és egy gyámoltalan anya gyermeke áldozat lesz-e a kortársai között, vagy ő bánt másokat, azon múlik, hogy odahaza melyik szülővel azonosult.

Az, hogy egy gyerek erőszakosan viselkedik, mindig valamilyen diszfunkciót jelez – mondja Lux Ágnes. Szerinte ezért az erőszakos gyerek éppen annyi, ha nem több figyelmet, törődést igényel, mint az, aki áldozattá vált. Ma a gyerekek semmiképpen sem rosszabbak, mint évtizedekkel ezelőtt – hangsúlyozza Lux, mondván, ők mindig éppen azt tükrözik, ami szűkebb-tágabb környezetükben körülveszi őket. Jól mutatja a probléma nagyságát, hogy szakértők szerint ma már egy 13 éves gyereknek is vannak egzisztenciális félelmei.

Szívatás mindhalálig

Egyik áldozatának körzővel szurkálta tele a testét olyan sűrűn, hogy elvérzett, egy másiknak tamponokat nyomott le a torkán, amíg meg nem fulladt. Mindezt a kortárs brit író, Ben Elton egyik regényének sorozatgyilkosa követte el. A bűnöző olyanokat választ áldozatának, akik gyerekkorukban zaklatták társaikat, s éppen azokkal az eszközökkel kínozza – ez esetben halálra – az egykori gonoszokat, amiket ők is használtak. A regény is azt mutatja: az angol szakszóval bullyingnak nevezett iskolai zaklatás, erőszak, gyötrés, kipécézés, szekálás vagy bántalmazás a legváltozatosabb formákban van jelen a világban. A következmény pedig egyre többször nem „csak” szorongás, depresszió vagy önbizalomhiány, hanem öngyilkosság, illetve az, hogy az áldozat maga is zaklatóvá válik.

A bullying kifejezés Thomas Hughes 1856-ban megjelent, Tom Brown's School Days című regényében bukkant fel először. Az író saját negatív élményeit festette le a könyvben: egy 17 éves iskolatársa és annak bandája rendszeresen bántalmazta a fiatalabb diákokat, köztük őt is, például tűz fölé lógatva őket. Európában a XX. század második felében, először Skandináviában kezdtek komolyan foglalkozni az ilyen típusú zaklatás problémájával. Az igazi fordulat az után következett be, hogy 1982-ben három tizenéves norvég fiú öngyilkos lett, miután társaik szüntelenül zaklatták őket. Az esemény súlyos aggodalmat keltett világszerte, s miután hasonló esetek ma is nap mint nap történnek, mind több a közösségi összefogás. Angliában novemberben van a Zaklatás elleni hét, Amerikában májusban a Zaklatás elleni világnap, amikor a civilek, egykori áldozatok és szüleik figyelemfelkeltő akciókkal igyekeznek megelőzni a tragédiákat. Nemrég például egy kanadai nonprofit szervezet olyan videófilmet terjesztett, amelyben diákok olvassák fel a róluk szóló rosszindulatú Twitter-üzeneteket.

Ma is döbbenetes azonban az iskolák részéről tapasztalt közöny vagy egyszerűen csak tudatlanság. A zaklatásokat, bár döntő többségük az intézmények falai közt történik, nemzetközi kutatások szerint az esetek 85 százalékában semmiféle beavatkozás nem követi a pedagógusok vagy az iskolavezetés részéről. Pedig a számok riasztóak: évente 3,2 millió kiskorú válik bántalmazás áldozatává a világban, és naponta legalább 160 ezren kerülik azért az iskolát, mert félnek, hogy ott zaklatják őket.

A leggyakoribb a verbális zaklatás: az USA-ban például a diákok 77 százalékát érinti. Ez azt jelenti, hogy dehonesztáló pletykákat terjesztenek valakiről, obszcén dolgokat állítanak róla akár vallását, nemét vagy szexuális orientációját illetően.

Ahogy a közösségi oldalak és az online társasági élet mind népszerűbbé válnak, megjelent a cyberbullying, vagyis a netes zaklatás is. Becslések szerint világszerte a tinik 80 százaléka találkozott már ennek valamilyen módjával. Az emelkedő számok hozzájárulnak a fiatalkori testi sértések és öngyilkosságok számának emelkedéséhez. Sok kamasz azt mondta, azért kezdett a való életben bántalmazni másokat, mert így akarja visszaadni, hogy őt online zaklatták. Mindig a gyengéket vagy azokat éri támadás, akik valamiképpen mások, mint a többség.

A legijesztőbb, hogy a diákok zöme úgy érzi: az iskola és a hatóságok is rosszul reagálnak a zaklatásos esetekre. Nemrég egy 11 éves spanyol kisfiú ugrott ki ötödik emeleti lakásuk ablakából, mert képtelen volt elviselni, ahogy diáktársai bántak vele. A fiú búcsúlevelet hagyott szüleinek, melyben a következőket írta: „Nem akarok többé iskolába menni, és nincs más módja, hogy ezt elkerüljem.” A fiú búcsúlevelét a részletes hatósági vizsgálat reményében hozták nyilvánosságra a szülei. A rendőrség azonban nagyon hamar kizárta, hogy a fiút zaklatták volna, és ad acta tették az ügyet. Pedig mindössze 15 nappal Diego halála előtt ugyanannak az iskolának egy másik diákja is véget vetett az életének. Ez a kislány állítólag azt mondta a halála előtt: „A tanárok hagyták, hogy a többi lány bántson engem, azt mondták, attól erősebb leszek.”

A múlt héten egy philadelphiai iskolás lány szokatlan bátorsággal fordult a nyilvánossághoz: ő maga osztotta meg azt a felvételt, melyen négy, nála nagyobb lány rugdossa őt, tépik a haját, és verik eszméletlenre az iskola mosdójában. A filmet február 2. óta több mint egymillióan osztották meg, s az oldalon rengeteg kortársa mesélte el a lánynak a saját zaklatása történetét. Nagyon sokan csak az ő példája nyomán ébredtek rá, hogy áldozatok.

G. Tóth Ilda