Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A dán lány történetének, amely filmen most Oscar-esélyes, a korabeli Magyarországon is nagy visszhangja volt, sőt helyenként meglepő tolerancia kísérte az első átoperálást.

„Hat hónap alatt operálták nővé – a csodálatos eset részletei a mai Estben” – harsogták a pesti rikkancsok 1931. március 12-én, s aznapi szenzációkínálatukat vitték is, mint a cukrot. Az Est című bulvárlap berlini tudósítója, a költőből magát fürge tollú hírlapíróvá átképző Ráskay László elsőként – és közismerten jó kapcsolatai révén első kézből – adott hírt arról, hogy „az ismert dán festőművészt”, Einar Wegenert egy drezdai orvosprofesszor átalakította, s „a férfi a műtőt mint nő hagyta el”. Értesüléseit a riporter, mielőtt terjedelmes beszámolóját közzétette volna, megerősíttette a világhírű Magnus Hirschfeld irányította berlini szexuáltudományi intézettel, ahol az első beavatkozást végezték Wegeneren.

Az újságíró elragadtatva ecsetelte a „merész kísérletet”, melynek végén Kurt Warnekros sebészprofesszor drezdai klinikájáról a 47 éves férfi helyett egy „jól öltözött, harmincöt-harminchat éves asszony”, Lili Elbe indult vissza Koppenhágába. És ott – fűzte hozzá a riporter – a továbbiakban új, boldog életet talált, s „a legjobb barátságban élt együtt volt feleségével”, Gerdával, akinek már férfikorában is modellt állt női ruhában, s aki a művészettörténetileg is magasan jegyzett Lili-portrékkal nőtt mestere és párja, a tájképfestő Einar fölé.

E nyolc évtizeddel ezelőtti história manapság sokak számára ismerős, mivel A dán lány című, öt Oscar-díjra jelölt film is ezt a történetet dolgozta fel – a szereplők eredeti nevét meghagyva, sorsukat mégis erőteljesen átszabva. A magyarországi bemutató nyomán is több cikk értekezett arról, mennyire hiteles és miben tér el Tom Hooper mozija az ihlető valóságtól. Ennél is élesebben fogalmazódott meg az, hogy a megértetés helyett a hollywoodi ízű tálalás mennyire fedi el, illetve egyszerűsíti le a többség szemében amúgy is inkább csak hisztériának, eltévelyedésnek tekintett nemváltoztatási próbálkozásokat.

Gerda és Einar Wegener egy korabeli fotón, még a műtét előtt

A transzszexualitás kérdéseinek valódi tisztázása, orvosi és tudományos közüggyé tétele legfeljebb fél évszázados múltra tekinthet vissza, a korszakhatárt egy New Yorkban praktizáló endokrinológus (a hormonzavarok szakértője), Harry Benjamin 1966-os könyve jelentette. Erre két évvel ezelőtt irányította rá a figyelmet a Replika című társadalomtudományi folyóirat szerzőpárosa, Takács Judit szociológus és Csiszár Gábor irodalmár. A nemiszerep-áthágásokról szóló átfogó kutatásuk részeként tüzetesen átlapozták a XX. század első felének legolvasottabb bulvárlapja, Az Est 29 évfolyamát, amelyben mintegy félezer ilyen témájú hírt és cikket találtak, a bűnügyektől a tudományos ismeretterjesztésig terjedő széles skálán.

A bombasztikusságot sem nélkülöző írásoknak a tanulmányírók szerint figyelemre méltó sajátosságuk, hogy „szinte soha nem moralizáltak, és jellemzően nem is gúnyolódtak” a másság „szokatlan, néha talán ijesztő” megnyilvánulásain. A cikkekben jelzők nélkül használták a korabeli, egyébként feltűnően gazdag választékú, mai szemmel kissé pontatlan tudományos terminológiát. Bevett fogalom volt például a hermafrodita, a fiúlány, a férfiasszony, a leányvőlegény, a nőimitátor.

A „szokatlan, normabontó” emberek legtöbbször a lap bűnügyi tudósításaiban tűntek fel. Ezekben szinte kivétel nélkül rablásra, gyilkosságra szakosodott férfiak maszkírozták el magukat, bújtak a másik nem ruhájába. 1929 februárjában például a düsseldorfi tömeggyilkosról írták meg, hogy „öregasszonynak öltözve szólítja meg áldozatait”, máskor – a cím szerint – „Női ruhás rabló hajtott végre rejtélyes támadást Rákospalotán”.

A fordítottja ritkán történt meg. Alighanem ezzel is magyarázható, hogy az 1930-as évek elején Pipás Pistaként elhíresült Riger Pálné, született Földi Viktória történetére is az elsők között cuppantak rá az Est-lapok. S miközben hol „mindig férfiruhában járó jó munkásasszonyként”, máskor a „legrettegettebb kupecként” írtak róla, a bulvárlap 1932 júliusában rátalált Pipás Pista volt élettársára, és interjút készített vele. A cikk élére meglehetősen zavarba ejtő cím került: Beszélgetés a férfiruhás gyilkos özvegyasszony – férjével. Noha a bérgyilkosként halálra ítélt férfias nő esetében is felmerült a transzvesztitaság gyanúja, a lap a bírósági verdiktet is felhangosítva azt hangsúlyozta, hogy a „bűnügyben semmiféle szekszuális hátteret keresni nem lehet”.

A Lilivé operált Einar
©

Az Est élen járt a tudományos ismeretterjesztésben is. Ugyancsak 1929-ben hírt adott egy különös operációról. A leírás szerint „egy amerikai nőnek a belső szekréciós mirigyek környékét daganat támadta meg”, s ennek következtében „már majdnem teljesen férfi” lett, ám műtéte után visszanyerte eredeti nemét. Az eset kapcsán megszólaltatott orvos-kutató, bizonyos Oscar Ridle a jövőt is felvillantotta, mondván, „patkányokat és salamandereket tetszés szerint tud hímből nősténnyé változtatni, de még nagyon messze van az az idő, amikor ezeket a kísérleteket az emberi szervezetre is ki lehetne terjeszteni”.

Két év múlva aztán a fenti írásokból áradó „támogató érdeklődéssel” tálalta Az Est Einar Wegener–Lili Elbe sztoriját is. Azt ma sem tudni ugyan bizonyosan, hogy tényleg ő volt-e az első ilyen páciens, az viszont tény, hogy az ő orvosi segítséggel történt nemváltása robbant világszenzációként. Az Est-lapok 1931 márciusában a „fantasztikus operáció” részleteinek közlésével körözték le vetélytársaikat, a következő év karácsonyától pedig azzal, hogy közvetlenül a dán és a német nyelvű kiadás után, még a bestsellerként szétkapkodott angol verzió előtt 45 folytatásban közreadták a 14 hónapot „teljes boldogságban” élő Elbe Lili könyvvé formált vallomásait.

A közlés jogát valószínűsíthetően Ráskay szerezte meg – a konszern komolyabb napilapjának, a Magyarországnak. Erre utal, hogy a „karácsonyi szenzáció” alkalmából ő interjúvolta meg a világhírűségtől ódzkodó Warnekros professzort, s két nap múlva ugyancsak ő szólaltatta meg a Dániában élő „kiváló német írót és újságírót”, Nils Hoyert (az álnév a festőpárossal baráti viszonyban lévő, leginkább skandináv műfordítóként sikeres Ernst Harthernt rejtette). Ő készséggel és meghatottan mesélte el, miként készítette elő „a rendkívüli finomságú, vonzó fiatalasszonnyal”, vagyis Lili Elbével együtt A férfi, aki nővé változott című „életregényt”.

Akiből Rákosi nőt csinált

„Születési hiba következtében nemi szervek nélkül nőttem fel. Kövér testemmel, nőies alakommal és szőrtelen arcommal, dús hajammal nagyon feltűnően néztem ki férfiruhában. Emiatt nagyon sok gúnynak és rosszindulatú megjegyzésnek voltam kitéve. Elhúzódtak tőlem az emberek, nagyon sértő megjegyzéseket tettek rám.” E megrendítő önvallomást igen sajátos okból osztotta meg a belügyminiszterrel 1956 februárjában egy 30 éves, levelét V. Juditként aláíró ember, aki pár hónappal korábban még a János nevet viselte.

Az ifjú Rákosi Mátyás
©

Az anyakönyvileg hivatalosan regisztrált nemváltást sem orvosi vizsgálat, sem korrekciós műtét nem előzte meg, az átkeresztelést a belügyi szervek Rákosi Mátyás személyes utasítására hajtották végre. Az önazonossága szerinti nő „végső kétségbeesésében” fordult a pártvezérhez. Ezúttal Rákosi „a legemberségesebben” cselekedett. Vagy azért, mert „döntésének nem volt politikai éle”, vagy azért, mert „valamilyen szinten sorstársának érezte” a kérelmezőt – olvasható az állambiztonsági levéltár internetes folyóiratának, a Betekintőnek legfrissebb számában. A Judittá változott János szövevényes, „szinte hihetetlen” históriáját közreadó Palasik Mária történész feltételezése szerint a diktátor szokatlan megértésének hátterében saját tapasztalata állhatott. Pünkösti Árpád Rákosi-életrajza óta tudható, hogy „lányosan nevelkedett”, s ez – egy fennmaradt személyiség-lélektani teszt tanúsága szerint – önértékelési, pszichoszexuális zavarrá fokozódott nála. A meghökkentő esettanulmányból az is kiderül, hogy a magát újjászületettnek érző nő a belügyminiszternek írott levelében titkosügynöki munkára ajánlkozott. Így akarta igazolni Rákosi iránt érzett „leróhatatlan háláját”. Alkalmasságát bizonyítandó rögvest jelentett is a környezetében élő gyanús elemekről. Mivel azonban az „ellenséges beállítottságú személyek” szinte kivétel nélkül a BM hálózatába tartoztak, V. Juditból nem lett besúgó. A rendelkezésre álló információmorzsák szerint a forradalom után Kanadába disszidált, ott a Rákositól kapott nevén élt, ám az onnan érkezett ügynöki beszámolók szerint „beteges hajlamú” volt, mert egy nővel élt együtt. Talán „nem tudta elrendezni saját magában a biológiai és társadalmi neme összeegyeztetését” – feltételezi Palasik.

A transzszexualitással foglalkozó nemzetközi szakirodalom alapműnek tekinti ugyan Lili Elbe bestsellerét, ám bőségesen talál benne ellentmondásokat, sőt tudománytalanságokat. Lili eredeti kéziratának nyoma veszett, a német klinikákon féltve őrzött kórlapokat pedig a nácik semmisítették meg. Egybehangzó utókori értékelések szerint egyes részleteiben „inkább a tudományos-fantasztikus irodalomba kívánkozna” a berlini és drezdai orvosi beavatkozások leírása. „A Hoyer által közölt sztoriban például olyan elemek szerepelnek, mint a kézírás és a hangszín hirtelen »elnőiesedése« rögtön a kasztrációs műtét másnapján, illetve a petefészek-transzplantációt követő immunreakciók hiánya, mely részletek hihetetlenségére már az 1930-as években is föl kellett volna figyelni” – említik a tanulmányszerzők.

A csúsztatások és elhallgatások nem sokkal később már Az Estben is a helyükre kerültek. 1933-ban – amikor Újpesten rátaláltak egy „hasonló sorsú” lányra – már a lap hasábjain sem titkolták, hogy Lili végül is az „életével fizetett azért az ambíciójáért, hogy férfiből nő és anya legyen”. (A filmtől eltérően a valóságban feltehetően az okozta a vesztét, hogy méhet és petefészket is próbáltak a testébe beültetni.) Ugyanebben az évben Karinthy Frigyes az állandó, Halló, itt Az Est! című rovatában – ma úgy mondanánk, kissé macsósan – elviccelődött a nemváltáson: „A tudósok egyszerűen átalakítják az embert nővé. Aztán akkor az ember olcsón beleszerethet saját magába.”

Tudván, hogy az Est-konszern milyen árgus szemmel figyelte az olvasók véleményét és érdeklődését, s mennyire próbált azokhoz idomulni, meglepőnek tűnhet az újságból áradó, ám a társadalomra akkoriban sem jellemző tolerancia. A lap felfogását mégis inkább az ügy iránt elkötelezett Ráskay újabb cikke tolmácsolta. Három nővé operált férfi él Berlinben s követeli jogait – írta, és empatikus tudósításában többször is azt hangsúlyozta, hogy „e csodálatos műtétek egyéni tragédiákat akadályoznak meg a nemük megváltoztatására leküzdhetetlen kényszert érzők” körében.