A politikai korrektség mint beszédmód a szellemi elnyomás egyik legnyilvánvalóbb eszköze volt.

Orbán Viktor miniszterelnök (888.hu, 2016. november 30.)

Magyarország miniszterelnökének a fantomok elleni küzdelemben nagy gyakorlata van: harcolt már a rezsidémon ellen, a megfoghatatlan Brüsszel ellen (ami valójában harc a tagállamok többségi álláspontja ellen), mostanában egyre gyakrabban kerül célkeresztbe a politikai korrektség (PC). Ezek mind hálás ellenfelek: mivel abban a formában, ahogyan beszélnek róluk, nem léteznek, ezért védekezni, netán visszaütni sem tudnak. Bambán tűrik, hogy ütik-vágják, csepülik és pocskondiázzák őket. Nekik ez nem árt, mert nincs valóságos létezésük, nekünk viszont igen, mert egy újabb értelmetlen szélmalomharcra pazaroljuk amúgy is kimerülőben lévő energiáinkat.

Az elmúlt egy évben több kirohanást is hallottunk a kormányfőtől és rögtön őt követve a hűbéri lánc különböző rendű-rangú személyeitől a politikai korrektségről mint a liberálisok gondolatrendőrségéről, az elit által gyakorolt szellemi elnyomás és ideológiai zsarnokság legfőbb eszközéről. Van-e és ha igen, akkor mi az alapja ezeknek az indulatos vélelmeknek?

Elöljáróban szögezzük le, hogy a politikai korrektség fogalmának a liberálisokhoz semmi köze nincs. Első említése az angolszász világban a múlt század harmincas éveiből származik és az ottani kommunistákhoz kötődik: leegyszerűsítve a politikai korrektség a párt (természetesen a kommunista párt) álláspontjának kritikátlan elfogadását, képviseletét jelentette. Aki a párt aktuális vonalát követi, az politikailag korrekt, aki eltér attól, az viszont politikailag inkorrekt. Ez egyébként ahhoz is adalék, hogy mennyire nincs semmi új a nap alatt: a post-fact vagy post-truth politika már akkor is létezett. A tények nem számítanak, csakis a narratíva – akkor éppen a kommunista narratíva. A kommunista ideológiák vonzerejének nyugati hanyatlásával ez a kifejezés is néhány évtizedes álomba szenderült, majd a hatvanas években kelt újra életre, az akadémiai világ kis neomarxista, maoista, újbalos csoportjai találtak rá újból. Az ő értelmezésükben is politikailag korrektnek az adott csoportosulás álláspontja számított, mindenki másé politikailag inkorrekt volt. Ezeknek a csoportocskáknak a hetvenes években bealkonyult, de a kifejezés maga – már nem az eredeti értelmében – szívósan továbbélt az akadémiai világban. Ekkor már nem a kis neomarxista csoportok politikai álláspontjának kizárólagos helyességét volt hivatva hirdetni, hanem a progresszív akadémiai baloldal társadalmi érintkezési és nyelvi illemszabályait rögzítette. Eredeti értelme és célja az volt, hogy a nyilvános térben kerüljük a bántó, lealacsonyító, megalázó kifejezéseket, tiszteljük a mindenkit megillető emberi méltóságot és egyenlő nyelvi feltételeket teremtsünk minden beszélő számára.

Nem vitatható, hogy ez az eredetileg nemes és helyes célkitűzés idővel aberrált túlzásokhoz is vezetett a nyolcvanas-kilencvenes években. Azonban ezek a túlzások valójában nem léptek ki az akadémiai világ campusok által behatárolt tartományából, azon belül sem váltak soha általánossá, sőt még hegemónná sem (megengedem, hogy ez egyes amerikai egyetemek esetében nem így volt, de Európára nézve ez mindenképpen igaz). Egy militáns és meglehetősen elszigetelt kisebbség képviselte a PC radikális változatát és ez már önmagában is lehetetlenné tette, hogy a PC ebben a túlzó és elfogadhatatlan formájában az akadémiai világon túl, a társadalom egészében uralkodóvá váljék. Nem is következett ez be sehol.

Mivel a PC radikálisai tág értelemben a Demokraták által létrehozott széles társadalmi koalíciónak a részét képezték, vagy legalábbis mások odasorolták őket (bár többségük a Demokratákkal szemben is nagyon kritikus volt), az amerikai Republikánusok ismerték fel először a nagy lehetőségét a Demokrata vetélytárs PC-vel történő lejáratására. Reagan elnök már a nyolcvanas években kampánybeszédeiben kitűnően élt a lehetőséggel és folyamatosan a PC túlkapásaival, sokszor esztelen túlzásaival támadta a Demokratákat. A Demokraták védtelennek bizonyultak ezekkel a támadásokkal szemben, mert bár a túlzásokkal nem értettek egyet, az eredeti célkitűzést, a másik méltóságának tiszteletét helyesnek tartották. A recept nagyon jól működött (legutóbb még Trump kampányában is) és a kilencvenes évekre szép lassan Európában is átvették, jóllehet maga a PC abban a formában, amilyenben ellenfelei láttatják, a mi kontinensünkön teljesen marginális volt. A poszt-68-as baloldal, szociáldemokraták, harmadik utasok, progresszív baloldaliak, ökoszocialisták (és nem az európai liberálisok) itt is besétáltak a csapdába: az őket gyanúba keverő megalapozatlan támadás ellen rosszul védekeztek és emiatt rajtuk ragadt a bélyeg: a gondolatrendőrséggel felérő, nyelvi elnyomást eredményező PC hívei.

A post-truth világban létrejött egy démon, akitől rettegni lehet, sőt kell, aki minden bajunk oka és forrása: a politikai korrektség. Ez nem elsősorban hazai jelenség, egész Európában az uralkodó beszédmódért folytatott nyelvi küzdelem erről szól, de nálunk, ahol a politikai korrektségnek eddig sem sok nyoma volt, egészen abszurd az az elszántság, ahogyan a kormány a politikai korrektség ellen küzd.

A politikai korrektség még az Egyesült Államokban is inkább fantomellenség, mint valóságos veszély, Európában és különösen Magyarországon még annak is nehéz beállítani. A politikailag korrekt beszédmódnak semmilyen hatalmi pozíciója nincs, védekezésre képtelen papírtigris, ez jól látható a különféle populizmusok, szélsőséges áramlatok, nacionalizmusok akadálytalan előretörése idején.

A politikai korrektségért, annak előtörténete és túlzásai miatt, egyetlen csepp könnyet sem hullatnék. Jószándékú, alapvetően ártalmatlan tévút, nyugodtan búcsút vehetünk tőle. Ám nem mindegy, hogy kik győzik le és mivel helyettesítik. Mert a helyzet sokkal rosszabb is lehet a PC száműzetése után.

“A magyar ember természeténél fogva politikailag inkorrekt. Vagyis még nem vesztette el a józan eszét, nem a duma érdekli, hanem a tények” – állította a magyar miniszterelnök egy beszédében (Magyar Televízió, 2015. február 27.). Én óvakodnék a magyar ember természetére vonatkozó általánosításoktól (egyikünk ilyen, másikunk olyan), de a legfőbb probléma ezzel a kijelentéssel nem is ez, hanem amit áttételesen sugall. Nagy hiba lenne ugyanis a fürdővízzel a gyereket is kiönteni. Természetesen nem kell az alacsony embert vertikális kihívással küzdő személynek nevezni, de azért az sem lenne jó, ha egyszerűen törpének vagy gnómnak hívnánk őt. A PC ellen folytatott elszánt hazai hadjárat azt sugallja, hogy mostantól minden gátlás nélkül mondjuk ki az őszintét, ami a szívünkön, az a szánkon, azaz szégyenkezés nélkül lehetünk akár tahók is. Itt már nem az értelmetlen, mesterkélt finomkodás elutasításáról van csupán szó, hanem a társadalmi kohézió szempontjából rendkívül fontos társadalmi illemszabályok durva felrúgásáról. Ez ugyanis innentől nem a politikai korrektség elutasítása, hanem a harmonikus és konstruktív együttműködési és együttélési szabályok iránti igény feladása.

Amióta emberi civilizáció létezik, mindig is szabályok határozták meg az emberi érintkezési formákat. A civilizáció a modern ember második, ha nem az első természetévé vált. Évezredek tapasztalata, hogy az emberi érintkezés kialakított és konszenzuálisan elfogadott szabályai nélkül a közösségek életképtelenek és általában felbomlanak vagy versenytársaikkal szemben elbuknak.

A modern nyugati civilizáció páratlan sikerességét és versenyképességét a korábbi erőszakon alapuló modellekkel szemben annak köszönhette, hogy tagjai a működési szabályokat, beleértve az érintkezési formákra vonatkozó szabályokat is önkéntesen elfogadták és másokra tekintettel gyakorolták. Ez a konstruktív, együttműködő, harmonikus társadalmak sikerének egyik titka.

A modern nyugati civilizációban, a politikai korrektségtől függetlenül és azt jóval megelőzően is, fontos elem volt a tapintat, a másik méltóságának tisztelete, elfogadása.

Ha a PC elleni vak dühünkben ezekről a normákról lemondunk, akkor ennek az értelmetlen küzdelemnek mi nem a nyertesei, hanem a vesztesei leszünk. Aki a közéleti írások kommentjeit egy kicsit is ismeri, az egyetért velem abban, hogy a magyar társadalmat nem arra kell biztatni, hogy hagyjon fel minden tapintattal és méltányossággal és mondja ki kertelés nélkül az őszintét, hanem inkább arra, hogy a sikeres társadalmi érintkezési formák normáira fordítson egy kicsit nagyobb figyelmet. Ennek semmi köze a PC-hez, csak a társadalom mint organikus közösség alapvető érdekeihez.

Nekünk pedig nem a PC ellen kellene harcolni, hanem sokkal inkább az igazi problémáink felszámolásáért: a szegénység, a korrupció, a rossz minőségű közszolgáltatások, a zavaros külpolitikai orientáció ellen. Ezek valódi ellenfelek, a felettük aratott győzelem igazi, kétségbevonhatatlan siker lenne.