Nemzeti egység szabad országban nem létezhet. És ez így van jól.

A jövő héten lenne 60 éves a KISZ, a Kommunista Ifjúsági Szövetség, ha lenne. A születésnapra írt cikkemből a jövő heti HVG-ben megtudja majd az olvasó, mennyire fontos volt a kommunista (akárcsak a fasiszta) diktatúrák számára, hogy minden politikai alapintézmény (így az is, mely az ifjúság életét szervezi) monopólium legyen; hogy minden politikailag releváns funkció tekintetében intézményi egység jöjjön létre, s ez az egységes intézményrendszer biztosítsa a véleményegységet a fennálló rendszer mellett. Lényegében ezt nevezték nemzeti egységnek. Ez a szép évfordulós feladat fölfrissítette az emlékeimet arról, mennyire frekventált eleme volt a Kádár-korszak nyelvének a nemzeti egység.

A nemzeti egység a kommunista állampárt egyik legfontosabb jelszava volt. Kádár János „Szövetségi politika – nemzeti egység” címen jelentette meg beszédeit, a nemzeti egység megvalósulásának deklarálása volt az 1972-es alkotmánymódosítás lényege. (Akárcsak a 2011-esé.) Kádár az ideológiákon túli nemzeti egységet hirdette: „A szocialista nemzeti egység politikája alapján egyesíteni kell mindenkit, aki a szocializmus és a béke ügyéért tevékenykedik. Össze kell fogni a kommunistákat, és a párton kívülieket, a rendszer politikailag aktív támogatóit és a ma még ingadozókat, közömböseket, a materialista világnézet híveit és a vallásos érzületű embereket egyaránt. A szocializmus felépítése az egész nemzet ügye.” (1962)

A Népszabadság 1957. március 3-án szerkesztőségi cikkben méltatta a Történelmi Emlékbizottság által 1942-ben fölmutatott nemzeti egységet. „Akik 1942 márciusában egy asztalhoz ültek, noha száz és ezer kérdésben ellentétes nézeteket képviseltek – s köztük sokan igen konzervatív nézeteket – ebben a vonatkozásban egy elvet vallottak. A népellenes háború, az esztelen gyilkolás és pusztítás rémítő képe rádöbbentette a józan embereket az igazságra. Nem fér hozzá kétség, hogy a magyarországi ellenforradalom valóságos arculatának felderítése hasonlóan hat majd napjainkban. A Történelmi Emlékbizottság 15. évfordulóján köszöntsük népünk, nemzetünk megújhodó nemzeti egységét, amely az ellenforradalommal vívott ütközetben újjáéledszilárdabban és acélosabban, mint valaha.” A pártlap január 20-i számában Wirth Ádám, akkoriban kultivált vulgármarxista demagóg írt nagy cikket a nemzeti egységről: „Igazi nemzeti egység szerintünk csak az ellenforradalmi, reakciós erőkkel szemben a dolgozók érdekeiért, a néphatalom megvédéséért és megszilárdításáért folytatott szívós harcban jöhet létre.”
A nemzeti egység megteremtése és a hatalom ellenségeivel való leszámolás egyet jelentett. A nemzeti egységet két-háromszáz kivégzéssel, tízezrek bebörtönzésével és ítélet nélküli internálásával s mindenféle pluralizmus felszámolásával kovácsolták ki.

A nemzeti egység és a monolit intézményrendszer összekapcsolása Benito Mussolini történelmi öröksége. Ő épített erre nagyon népszerű, de igen sikertelen diktatúrát az első világháború után.

Egy diktatúra akkor szilárd, ha a társadalom minden rétegét egy monopol helyzetben lévő, a hatalomnak alárendelt intézmény fogja össze és képviseli. Ha a diktatúra megszilárdítására a nemzeti érzelmek erejét is fel akarják használni – és miért ne akarnák? –, akkor ezt az egységet nemzeti egységként ünneplik.

Vegyünk egy tipikus cseppet a Kádár-kor politikai diskurzusának tengeréből: „Népünk erősödő nemzeti egységét tanúsítják az év elején tartott országgyűlési és tanácsválasztások, valamint a tömegek szinte minden rétegét felölelő nagy tanácskozások — a Hazafias Népfront, a szakszervezetek, a termelőszövetkezeti parasztság, valamint a KISZ országos kongresszusai. Népünk helyesli, magáénak vallja a szocialista társadalmi rendszert.” (Honvédségi Szemle, 1967. augusztus, szerkesztőségi cikk) Erről van szó. Szépen fölsorakoznak itt a monopolista politikai intézmények mint a nemzeti egység összetevői. A felsorolt politikai intézmények és természetesen az állampárt fontos dokumentumaiból, beszámolóiból, felhívásaiból, vezetőik beszédeiből ritkán hiányzik a nemzeti egység, mely egyrészt megvalósult, másrészt folyamatosan erősödik.

Miközben az anyaggyűjtés során fölélénkültek az emlékeim a nemzeti egység erőteljes hangsúlyozásáról, észre kellett vételeznem, hogy a jogállami demokráciát a legtudatosabban és legkövetkezetesebben képviselő Majtényi László államfőjelölti kommunikációjában is igen hangsúlyos szerepet kapott a nemzeti egység. Nyilván annak reakciójaként, hogy a nemzeti jelleget kisajátító nemzetamputáló erők kétségbe vonták a jelölt képességét arra, hogy megjelenítse a nemzet egységét, melyet jelenleg Orbán Viktor jellegtelen hűbérese jelenít meg.

Értem én ezt a kommunikációs kényszert, csak nem szeretem. Mert a nemzeti egység mint politikai /!/ fogalom békében vagy üres vagy nemzetellenes. Ha van neki tartalma, akkor leamputálja a nemzetből mindazokat, akik azzal nem azonosulnak. A Kádár-korban volt neki tartalma, és le is amputálták vele a nemzetről a diktatúra ellenzékét. Mindenféle ellenzékét. A „nacionalistát” is, a „revizionistát” is. Az ideológia érdektelenné vált, csak a hatalom iránti lojalitás számított. Amint Kádár beszédéből kitűnik, belefér a nemzeti egységbe az antimarxista, az antimaterialista, a semmilyenista közömbös és még az is, aki passzívan ingadozik. Mindenki, aki „nincs ellenünk”. A nemzeti egység tartalma, egyben a nemzethez tartozás kritériuma a rendszer és a hatalom elfogadása, semmi más.

Ahol nincs diktatúra és érvényesülnek az emberi és politikai jogok, ott sosincs politikai /!/ értelemben nemzeti egység. Mindig láthatók és hallhatók azok, akik úgy tartják magukat egy adott nemzet részének, hogy szembenállnak azzal a rendszerrel, amelyben a nemzet él vagy/és azzal a rezsimmel, amely ezt a rendszert éppen működteti.

Majtényi László demokrata, ezért a nemzeti egység fogalmát nem használja jogfosztásra, kirekesztésre, nemzetrombolásra. Ezért nem is tud tartalmat adni neki. Pedig nagyon próbál. Leginkább abban a nagy interjúban próbálta, amelyet a Népszavának adott március 11-én. Először azzal próbálkozott, hogy vannak olyan „katartikus történelmi pillanatok”, amelyek összerántanak egy nemzetet, „a traumatikus, nemzeti próbatételek, mint a háborúk és világháborúk, képesek nemzeti egységet létrehozni”. Nekem ezzel kapcsolatban is vannak kételyeim, mert az így létrejött, sokszor valóban nagy többségek igen bomlékonyak, sohasem fogják át semmilyen nemzet egészét, viszont mindig túlmennek a nemzeti határokon – de mindenesetre, amihez rendkívüli helyzet kell, az rendes helyzetekben, békében, konszolidációban nincs.

Majtényi másodjára a nyelvre hivatkozik. Hogy ti. az a nemzeti egység alapja, a nemzet legfontosabb összetartó ereje. Ez plauzibilis értelmezés, valóban. Csak semmi köze a politikához. A nyelv valóban összeköti Majtényi Lászlót és Kövér Lászlót, de ebből politikai tekintetben nem következik a világon semmi.

Az interjú által megengedett harmadik értelmezés szerint a köztársasági elnök azzal jelenítheti meg a nemzeti egységet, illetve úgy törekedhet annak létrehozására, hogy felmutatja azt az erkölcsi igazodási pontot, azt az alkotmányos elkötelezettséget, melyet a nemzetnek minél egységesebben követnie kellene. Túl azon, hogy nem láttunk még nemzetet, mely ezt egységesen megtette volna, itt olyan általános, univerzális erkölcsi és politikai normákról van szó, amelyeknek nincs semmilyen sajátosan nemzeti tartalmuk. Egy nemzet polgárai, ha elismerik egymás jogát arra, hogy különböző nézeteket valljanak a nemzet javáról, akkor csak olyan általános erkölcsi és politikai alapelvek tiszteletben tartását követelhetik meg egymástól, amelyek az egész demokratikus világban érvényesek.

És akkor mit lehet mondani a nemzeti egység helyett? Hát például azt, hogy a nemzeti egység nem is az állampolgári közösség ügye, mert a nemzet nem állam. „Az állam és a nemzet közötti lényegi különbség elmosása a nemzeti kizárólagosságot képviselő nacionalizmusok legfontosabb ideológiai tézise, amely hivatkozási alapul szolgál az etnokratikus hatalomgyakorlás számára.” Azt is lehet mondani, hogy a nemzetet „mindenekelőtt kulturális jelenségnek” tekintjük, s „minden kulturális hagyományréteget a nemzeti egész részének” fogadunk el, és „elfogadhatatlannak tartunk minden olyan nemzeti érdekként feltüntetett szándékot, amely az egyén és közösségei szabad akaratát korlátozza”. Vagyis azt mondhatjuk, amit a Fidesz mondott 1989 őszén, amikor az első választási programját megfogalmazta.