szerző:
Balázs Eszter

Nekünk, magyar értelmiségiek számára a CEU melletti kiállás többről is szól: az ország Európához való tartozásáról, valamint általában a hazai oktatás, kutatás szabadságáról és minőségéről. Vélemény.

„Marad az írogatás” – mondja lesajnálóan Békés Márton történész általában az értelmiségi petíciók értelmetlenségét regisztrálva az 56-os Intézet munkatársaival való szolidaritás kifejezése kapcsán. Bizony, az értelmiségiek – régies nevükön: írástudók – definíciószerűen írnak, beszélnek, olvasnak, no meg vitáznak. Különösképp Voltaire óta így szeretnek ők (tenni). De mi az, hogy értelmiség? Kik azok az értelmiségiek? Vagy csak diplomások vannak? Esetleg művelt társadalmi csoportok? Ők lennének az ún. elitek?

Pierre Bourdieu szerint inkább olyan írók, művészek, tudósok, akik szellemi-kulturális tőkéjüket arra is használják, hogy közéleti kérdésekbe beleszóljanak a ráció, az igazság és az igazságosság nevében. (Ez a klasszikus felsorolás továbbá színészekkel, filmesekkel, sportolókkal, újabban pedig a kreatív területek képviselőivel is bővíthető.) Bourdieu meghatározásánál frappánsabbat nem is igen találhatunk az értelmiség csoportjára, amelyhez való tartozás nem (vagy nem elsősorban) a diplomán, a műveltségen vagy egyéb szociokulturális jegyeken múlik, bár ezek is lehetnek külön-külön és együtt is tagjainak jellemzői. Nem a diploma, a végzettség, esetleg a széles ismertség a mérvadó a tekintetben, valaki értelmiséginek tekinthető-e, vagy sem, hanem az, hogy valamely szellemi, kulturális teljesítményére alapozva, megszólal-e a szűken vett szakmai kérdéseken túl a szélesebb közösség érdekében.

Az értelmiségiek nem politikusok; híján vannak politikai eszközöknek. A petíció – amelynek célja a hatalom meggyőzése egy ügy fontosságáról – több, mint egy évszázada értelmiségi eszközként vált ismertté. Tipikusan többen jegyzik, értelmiségi aláírók esetén nem ritka a tevékenységi kör (pl. író), foglalkozás (pl. egyetemi oktató), illetve a tudományos fokozat hangsúlyozása. Igen, erre nyílván azért került sor a múltban és most is, mert az aláírók azt remélik, kiállásukkal az ügy fontosságára irányíthatják a köz figyelmét. Ugyanis nem ismerünk olyan társadalmat, amelynek ne lenne szüksége olyan, a szűkebb szakmájukon túl a szélesebb társadalom kérdései iránt is rendszeresen érdeklődő értelmiségi csoportokra, amelyek nem a politika szférájához, hanem a szellemi-kulturális szférához tartoznak.

Nemcsak a közéleti kérdésekben való megnyilvánulásuk állampolgári jogát és egyben értelmiségi feladatát gyakorló, és ezért teljesen alaptalanul fegyelmivel rendreutasított 56-os Intézet munkatársai, vagy a bezárással fenyegetett CEU melletti petíciók aláírói nevezhetők értelmiséginek, de (látszólag paradox módon) még Békés Márton is értelmiségiként cselekszik, amikor a szélesebb közösség előtt történészként aláírt cikkében leszólja az értelmiségi petíciózást. Régi gesztus ez: az általa idézett Georges Sorel óta, időről időre vannak, akik értelmiségiként támadnak értelmiségi társaikra. Ezt az értelmiségtörténet (nevezhetjük az eszmék társadalomtörténetének is) az értelmiség önmaga ellen irányuló antiintellektualizmusának nevezi.

Erre az értelmiség 20. századi történelme során számos példa volt már, kezdve egyébként éppen a Békés által idézett Sorellel, aki Franciaországban a Dreyfus-ügy nyomán az univerzalista (az emberi jogokat hangsúlyozó) és a nacionalista (az állam és a hadsereg elsőbbségét valló) oldalon egyaránt kikristályosodott modern értelmiségi volt maga is (történetesen Dreyfus-párti), de ami nem zavarta abban, hogy nem sokkal később opportunizmusukért bírálja azokat a Dreyfus-párti értelmiségieket, akik a megújult – szocialistákkal kiegészült – republikánus kormányzat működésében részt vállaltak. Ha Sorel élne, ma a Fidesz-kormány emlékezetpolitikai boszorkánykonyhájában kuktáskodó Békés Mártont támadná mint olyan kurzusértelmiségit, aki épp a mostani cikkében értelmiségi öngyűlöletről tett tanúbizonyságot.

Békés Márton persze nem olvasta Sorelt – a múlt századelő francia forradalmi szindikalistáját –, hanem a (politikai) antiintellektualizmus szakirodalmában bukkanva a nevére fitymálja le a petíciózás gyakorlatát. Sajnos Magyarországra is eljut az olyan tendenciózus-ideologikus, az értelmiséggel negatívan elfogult, nem kutatásokra épülő szakirodalom (pl. Jean Sévillia-től Az értelmiség terrorizmusa), ami akadályozza a 20. századi magyar és európai értelmiség szerepeinek, magatartásainak és gyakorlatainak a jobb megértését, mert megközelítése egyszerre lekezelő és leegyszerűsítő.

Abban persze Békés Mártonnak igaza van – bár ezt nem fejti ki részletesen –, hogy a Jean-Paul Sartre-féle „totális értelmiség” óta, amely szerint az értelmiség szinte minden közéleti kérdésben jogot formálhatott a véleménynyilvánításra, és széles figyelem is övezte megszólalásait, a médiaviszonyok változásaival, az ipari társadalom felbomlásával és a 20. századi modernitás jelentős átalakulásával az értelmiség szerepe és feladatköre egy jelentősen megváltozott környezetben maga is fordulóponthoz ért. Erre Michel Foucault is reflektált, amikor – még az 1970-es években – az értelmiség számára  mindenekelőtt szakmai autonómiája és szabadsága garantálásának biztosítását hangsúlyozta mint fő célt.

Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a néhány évtizede, a 20. század elején létrejött modern, jobb-bal osztatú tömegpolitika keretei elmozdulásával, a hagyományos politizálás feltételeinek megváltozásával az értelmiség 20. század elején Európa-szerte létrejött szerep- és feladatköre sem maradt / marad változatlan (a 20. században sem volt az természetesen). De amiképp a pártokat mint az állampolgárokat képviselő bevett politikai formációkat (jobb híján) továbbra sem tudjuk nélkülözni, az „értelmiség halálát” és a „petíciózás ópiumát” hirdető elképzelések is csak a felszíni változásokat kapargatják.

Éppen a CEU tervbe vett ellehetetlenítése kapcsán, a hazai felsőoktatásban tanulók és dolgozók érezzük úgy, hogy most mindennél jobban a saját szakmaiságunk, szakmai autonómiánk megvédése a cél, és amiért ki kell állnunk. Egyúttal nekünk, magyar értelmiségiek számára – ahogy más szolidáris társadalmi csoportok számára is – a CEU melletti kiállás többről is szól: az ország Európához való tartozásáról, valamint általában a hazai oktatás, kutatás szabadságáról és minőségéről. Azaz a szűkebb szakmai érdekeinken túli ügyekről is.

Petíciót – pláne az internet korában –, bárki indíthat: tehát rég nemcsak értelmiségi eszközről van már szó. Vannak olyan európai országok, ahol petícióval azt is el lehet például érni, hogy egy 10 milliós főváros egyik forgalmas körútjának autósávjai csökkenjenek a járdák javára az ott lakók legnagyobb örömére. De a CEU megvédése ügyében történetesen az értelmiség volt a kezdeményező, méghozzá nem csak petíciók révén, hanem az első, április 2-i tömegtüntetés élére is hallgatók, tudósok, tanárok álltak. A CEU érdekében benyújtott petíció ráadásul nem ismer határokat; egy egyetem, pláne egy, a nyugati világban nemzetközileg elismert egyetem bezárása, ahogy a CEU ügye is mutatja, egyik pillanatról a másikra globális üggyé válhatott.

Szemben Békéssel én nem a Raymond Arontól kölcsönvett „ópium” kifejezést használnám, amivel az éleslátó francia filozófus kora (francia) értelmiségének a létező kommunizmussal szembeni fogadott vakságára utalt – ebben nem látok többet, mint egy tetszetős, ámde itt abszolút nem releváns fordulat átvételét –, mert ezúttal éppen hogy az értelmiségi petíciózás sikerességét látom. Néhány nap alatt több mint tízezer aláírást sikerült gyűjteni, köztük számos Nobel-díjas tudósét, a legrangosabb nemzetközi felsőoktatási és tudományos intézmények egyenként, testületileg tették közzé nyílt leveleiket – a CEU honlapján imponálóan hosszú a nemzetközi lista –; nem is értem Békés Márton lesajnáló sorait épp akkor, amikor ennyire plasztikusan látható, milyen hatása is lehet egy ilyen megmozdulássorozatnak (lásd ezt követően az USA és az EU politikusi nyilatkozatait a CEU megvédésével kapcsolatban).

Hogy országunk politikai vezetését mindez hidegen hagyja?! Ebben sem vagyok annyira biztos, bár nem látok a fejükbe. A miniszterelnök például a legutóbbi interjújában „a polgári értelmiséghez” szólt – bármit értve is ezen.

A több tízezres hazai tömegtüntetésekkel kombinálva, a petíció, úgy tűnik, mégiscsak hatékony eszköze egy – nekünk magyaroknak és a nemzetközi tudománynak, szellemi életnek egyaránt fontos – ügy melletti kiállásnak: az „I stand with CEU” (a „CEU-val vagyok”) a maga tömörségével ezt adja vissza. Hogy világértelmezési „konstrukcióink” érvénytelenné váltak volna?! – ahogy Békés fogalmaz –; nos ezt remélhetőleg épp az utóbbi hetek cáfolják rendesen. Kérdezem: nem inkább a politikusi valóságértelmezéssel van nagy baj Magyarországon?

Persze, ha jobban belegondolok, Békés Márton április 10-én közreadott cikkében, amelyre ezt a választ írom, a CEU-val kapcsolatos petíciócunamit meg sem említette, csak az 56-os Intézet történészei ellen indított fegyelmi eljárás elutasítását és a történészekkel való szolidaritást kifejező hazai petíciót sajnálta le. Mi ez a részéről, ha nem ópium, vagy fogadott vakság?

(A szerző történész)