szerző:
Kozma Ágnes - Petri Gábor

Az intézetek a társadalmi kirekesztés végső színterei. Vélemény.

A bentlakásos intézetek rendszeres színhelyei különböző botrányoknak, amelyek rövidebb-hosszabb időre bejárják a sajtót. A gödi botrány sajnos nem az első, és feltehetően nem is az utolsó ilyen eset. Közös jellemzője ezeknek a botrányoknak, hogy rendszerint pár nap alatt elülnek, esetleg megtörténik az adott intézetben a felelősségre vonás, de alapvetően minden marad a régiben.

Ennek az írásnak az a célja, hogy röviden sorra vegyen néhány olyan rendszerszintű problémát és tévhitet, ami hozzájárul a gödihez hasonló esetek kialakulásához – és nem csak fogyatékos emberek, de idősek bentlakásos ellátásainál is. Nem célunk állást foglalni a konkrét gödi eset kapcsán, annak részleteit helyi vizsgálatnak kell feltárnia.

Első tévhit: A fogyatékos emberek intézeteit meg kell reformálni, kisebb és modernebb intézeteket kell működtetni.

Tény: Az intézeteket teljes egészében be kell zárni, helyettük személyre szabott támogatást és lakhatást kell biztosítani.

A fogyatékos emberek intézeteit nem megreformálni, és kisebb, „humánusabb” vagy „családiasabb” intézetekkel lecserélni kellene, hanem – ellentétben a jelenlegi állami, EU-s támogatással megvalósuló tervekkel – teljesen bezárni, és helyette az érintett fogyatékos embereknek biztosítani, hogy intézeteken kívül élhessenek. Mindenki, még a legsúlyosabban sérült ember is sikeresen és jól ellátható saját otthonában, vagy olyan kis létszámú otthonban, ahol legfeljebb 3-4 ember él együtt. Erre példák sora áll bizonyítékul és az érintett fogyatékos emberek és családjaik szervezetei is ezt támogatják.

A kormány férőhelykiváltási programja elvileg az intézetek bezárását célozná meg, de tartalmával és végrehajtásával is súlyos gondok vannak.

Második tévhit: A súlyosan fogyatékos embereknek intézeti ellátásra van szükségük, mert ott lehet számukra biztonságos ellátást és terápiákat biztosítani.

Tény: Épp a súlyos fogyatékossággal élő emberek számára lenne a legfontosabb a személyre szabott támogatás, minél kisebb létszámú otthonban és természetes támogató közegük (például családjuk) közelében. Az intézetek túlnyomó többsége nem terápia és „szakszerű” ellátás biztosítására jött létre, méretüknél fogva erre nem is alkalmasak. Ezzel szemben jól ismert az intézetek számos negatív és káros hatása a személyiségre és viselkedésre. Kutatások sora bizonyítja, hogy minél több ember lakik egyazon lakóhelyen, annál rosszabb minőségű az ellátás, annál gyakoribb lehet az abúzus (aminek elkövetői nem csak dolgozók, hanem az intézet lakói is lehetnek). Az intézetek a társadalmi kirekesztés végső színterei.

Nem egy esetben az intézetben élő, ott önellátásra alig képesnek látszó lakók az intézeten kívül kevesebb segítséggel, boldogan találnak önállóbb életre – megfelelő, rájuk szabott támogatással.

Harmadik tévhit: Az elhanyagolás az intézetek hibája, ezekben az esetekben egyéni felelősségről van szó.

Tény: Sok esetben az egyéni – például az igazgató vagy munkatársak – felelőssége kétségtelen, de vannak más fontos tényezők is. Ilyen például a súlyos és krónikus forráshiány is, amely elsősorban a működési költségeket érinti. Míg EU-s forrásokból példátlan mértékű forrás áramlik a rendszerbe infrastrukturális beruházásokra, az ellátás minősége szempontjából leginkább meghatározó humánerőforrás fejlesztésére nem jutnak hasonló források. A szociális szolgáltatásoknak a mindenkori magyar kormányok (már 2010 előtt is) folyamatosan csökkenő összegeket juttattak.

 

©

A hiányzó anyagi források miatt fordulhat elő, hogy 30-40, folyamatos odafigyelést és esetenként speciális ellátást (például szondás táplálást, inkontinens stb.) igénylő ellátottra egyetlen segítő jut. Legyen a segítő bármilyen rátermett és lelkiismeretes, a feladat így elláthatatlan. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az intézeti körülmények embertelenek az ott dolgozók számára is. A szociális ellátások működtetésére fordított állami források növelése – konkrétan a béremelés és a létszámok emelése – nélkül a helyzet csak romlani fog, ahogy egyre többen hagyják el az ágazatot.

A leterhelt, kiégett, és sokszor a szegénység szélén élő szociális dolgozók nem ellenfelek, hanem elsődleges letéteményesei annak, hogy a gödihez hasonló botrányok ne forduljanak többé elő.

Negyedik tévhit: A gödihez hasonló esetek szerencsére ritkák, és előbb-utóbb fény derül rájuk

Tény: Nem tudjuk, hogy milyen gyakran fordulnak elő ehhez hasonló esetek bentlakásos intézetekben.

Ennek egyik oka az intézetben élő emberek kiszolgáltatottsága: sok értelmi fogyatékossággal élő nem tudja szavakkal elmondani, ha bántalmazzák. Az őket körülvevők pedig sokszor nem tudják vagy akarják észrevenni, amikor ezt megpróbálják a maguk módján jelezni (például megváltozott viselkedésükkel stb.). Kiszolgáltatottságukat az elszigeteltségük is növeli: az intézetben élő fogyatékos emberek jelentős részének nincs kapcsolata a családjával, nincsenek az intézeten kívüli kapcsolatai. Végezetül a gondnokság intézménye gyakorlatilag jogfosztottá teszi az intézetben élők túlnyomó többségét: jogi lehetőségük sincs nagyon panaszt tenni. Ezért különösen fontos lenne a támogatott döntéshozatal rendszerének megerősítése.

A kiszolgáltatottság azonban nem csak az intézetek lakóit, hanem azok dolgozóit is érinti. Az intézetek sokszor olyan hátrányos helyzetű térségekben, kistelepüléseken működnek, ahol a munkalehetőségek korlátozottak és a helyi közösség nyomása is jelentős lehet az alkalmazkodásra.

A másik ok az intézetek ellenőrzésének a hiányosságaiban keresendő. Bár működnek ellenőrzési mechanizmusok – például az ombudsman esetenként ellenőriz intézeteket, illetve azoknak alapvető működési feltételeknek is meg kell felelniük –, de ezek nem elegendőek a hasonló esetek feltárására. Az ellátás minőségének független ellenőrzése, az emberi jogi monitoring megerősítésre szorul, és nagyon fontos, hogy ezeknek valós következményei is legyenek.

Ötödik tévhit: A hazai fogyatékosellátások legkomolyabb problémái a bentlakásos intézetek, az elsődleges feladat pedig az intézetek bezárása.

Tény: Az intézetek bezárása fontos, de arról sem szabad megfeledkezni, hogy az értelmi fogyatékos, autista vagy pszichiátriai beteg emberek túlnyomó többsége intézeteken kívül él. Az ő helyzetük javítása legalább ennyire fontos prioritás. A rendszer reformjakor nem csak az intézetekből kiköltözők, hanem minden érintett helyzetének javítása kell, hogy cél legyen.

Az is tudható, hogy a magánháztartásban élő fogyatékos emberek és családjaik nagyobb eséllyel élnek szegénységben, mint az átlag. Nekik sokszor a mindennapi étel megvásárlása és a számlák befizetése is nehézséget jelent, és sokszor elérhetetlenek az olyan alapvető dolgok, mint az oktatáshoz vagy egészségügyi ellátáshoz való hozzájutás, a szakszerű terápiák, vagy a fogyatékos személy szállítása.

A bezártság, elszigeteltség, ellátatlanság, és akár a személyes szabadság korlátozottsága tehát nem csak az intézetek sajátossága, hanem a mindennapok valósága sok fogyatékos ember és az őket gondozó családok számára. Habár jelenleg a sokmilliárdos EU-s források és a gödihez hasonló botrányok miatt elsősorban az intézetekre irányul a figyelem, a fő feladat egy olyan ellátórendszer létrehozása, amely minden fogyatékos ember számára emberhez méltó életet és tisztességes megélhetést biztosít, bárhol is éljen. Ez azonban még szakmai berkekben is csak utópiának hangzik.

 

Kozma Ágnes kutató (University of Kent, Anglia), Petri Gábor doktori hallgató (University of Kent, Anglia)