Balavány György
Balavány György

A legfontosabb: nincs reménytelen helyzet, csak reménytelennek látszó helyzetek vannak.

Pár hónappal Chris Cornell tragikus esete után Chester Bennington a második rocksztár, akinek az öngyilkossága megrázta a közvéleményt. Áradnak az obligát kommentárok, hogy micsoda dolog ez, hát gyerekei voltak, nem gondol az ilyen senkire, mekkora önzés már csak úgy kilépni az egészből, itthagyni a hozzátartozóknak és a rajongóknak a gyászt (megjegyzem, a legrajongóbb  rajongó sem élheti át azt, amit egy hozzátartozó).

Nem mondják, de valószínűnek tartom: akik heves indulattal „önzésről” beszélnek, van egy öngyilkosuk valahol a szívükhöz közel, akiknek máig sem tudtak megbocsátani.

Nem is beszélek azokról, akik szerint megérdemli az ilyen, nem volt életrevaló, hulljon a férgese, így járnak a drogos buzik – az így vélekedőkről most csak megjegyezném: az effajta stigmatizáció legalább annyira jelen van a köz- és magánbeszédben, mint az „önző öngyilkos” képe. És van egy harmadik, régi kulturális hagyományok éltette és nagyon káros attitűd: az öngyilkos heroizálása. Ő megcsinálta. Meg merte tenni. Kiszállt. Nem alkudott meg, inkább választotta a halált. Nem érdemelte meg őt ez a világ. Satöbbi.

Mint a legtöbben, magam is érintett vagyok. Bár soha nem akartam öngyilkos lenni, van egy elég jól kezelt és kordában tartott depresszióm. De nem ez a gond, jól vagyok, dolgozom, szedem a megfelelő gyógyszereket, és amikor mégis kezd beborulni odabent, már időben észreveszem, és megvannak rá a bevált stratégiáim. (Privátban mesélek, ha érdekel.)

A bátyámnak nem voltak stratégiái, ő nem ismerte be, hogy segítségre van szüksége, ezért elvesztettük, most két éve. Öt gyereke volt, meg egy rakat unokája – felfoghatatlan és feldolgozhatatlan, rikácsol az emberben a fájdalom mindenféle nyelven: a harag, az önvád, a félelem nyelvén, néha egyszerre. Jó fél éve kutatom is a témát, ami egyfajta önterápia, könyvet írok róla, megjelent egy rakás ilyen riportom.

Mindezt nem az önpromó végett mondom, csak hogy hozzátehessem: rendszeresen találkozom túlélőkkel, olyannal is, aki már nem akar öngyilkos lenni, de olyannal is, aki még mindig –  valamint segítőkkel, pszichológusokkal, pszichiáterekkel, lelkisegély-vonalak képzett önkénteseivel, s hát ezekből, valamint a személyes tapasztalatokból kirajzolódott egy kép. És van néhány fontos dolog, amit most el szeretnék  neked mondani az öngyilkosságról.

Egy: Az öngyilkosság nem bűn. Az öngyilkos nem bűnös, hanem áldozat. Vannak vallások, amelyek megbélyegzik, például nem temetik el őket, de ez csak azért van, mert Istent is olyan gonosznak gondolják, amilyenek ők maguk.

Kettő: az öngyilkos határtalanul és elviselhetetlenül szenved, végső soron ez a szenvedés okozza a halálát. Neki is van életösztöne, és valójában nem meghalni akar, hanem a szenvedéstől szabadulni, csak az öngyilkosság pillanatában nem lát más megoldást.

Három: nincs „öngyilkossági hiszti”, ez sürgősen felejtős. Aki azzal „fenyegetőzik”, hogy megöli magát, az valójában segítségért kiabál, és minden adat azt mutatja, hogy ha ezt  a segítséget nem kapja meg, előbb vagy utóbb tényleg megöli magát.

Négy: az öngyilkosság nem egyetlen cselekedet, hanem folyamat. Hosszú ideig küzd a kétségbeesés és az egyedüllét (izoláltság) érzésével egy ember, mire ezt a lépést megteszi.

Öt: a folyamatot elvileg észre lehetne és kellene venni, még időben. Ha valaki súlyosan szorong, vagy néha felsóhajt, hogy „legjobb lenne befejezni az egészet”, vagy sokat tépelődik befelé fordulva, az azt jelenti: alkalmat kéne keresni, hogy elmondhassa – valakinek, aki szereti, vagy egy szakembernek – hogy mi bántja.

Hat: mikor az öngyilkosság megtörténik, az ember beszűkült tudatállapotban van. Ezt képzeld el úgy, mint egy ébredést. A reggel mindig szűken kezdődik, először  kevés dolognak vagy tudatában, pl.  „világos van”,  „csörög ez a rohadt vekker”, vagy „fáj a fejem”; aztán összerakod, hogy mi a helyzet, milyen nap van, mi volt tegnap, ki kicsoda. Egyéntől és helyzettől függően tarthat rövid vagy hosszú ideig, mire teljesen, értelmileg és érzelmileg is összeáll a kép. A depressziósnál vannak napok,  mikor ez egyáltalán nem sikerül, egyszerűen nincs meg az, hogy bizonyos dolgoknak örülni is lehet, vagy van értelmük; ehelyett fájdalmas ürességérzet van. Mindegy, hány gyereke van, mekkora az élethivatása és a valós lehetőségei, az öngyilkos képtelen perspektivikusan gondolkozni és mérlegelni, mert a tudata leszűkült a fájdalomra és a mindenáron való menekülésre.

Hét: az öngyilkosságnak soha nem egy oka van. Nagyon-nagyon sok esetben gyerekkorban elszenvedett lelki bántalmak, önértékelési gondok vannak a háttérben,  ismét sok esetben szervi, mentális, idegrendszeri zavar, ami lehet öröklött is, vagy ezek kombinációja, amihez hozzájárulhatnak sikertelenségek, halmozódó kudarc- és veszteségélmények.

Nyolc: tehát ne haragudj az öngyilkosodra, de ne haragudj magadra sem. Nem miattad van, ami az anyukáddal, apukáddal, tesóddal vagy  társaddal történt. Még akkor sem, ha te is összevesztél vele. Nem te vagy az, aki megmenthette volna, pont azért nem, mert az öngyilkosság többokú dolog. Lehet, hogy segíthettél volna valamennyit, de ahhoz tudnod kellett volna, hogy mekkora a baj, és  hogy mit kell csinálni. Nem tudtad. Ez ilyen. Ne bántsd magad emiatt.

Kilenc: viszont nagyon meg kell tanulnunk ezt a dolgot nemcsak megelőzni,  feldolgozni is. A WHO-ajánlásnak pl. tök igaza van, a média szerepe óriási. Mikor a legendás magyar szépségkirálynő, Molnár Csilla meghalt, és tévében-rádióban bemondták, hogyan tette, egy csomóan követték a példáját. Ezt Werther-hatásnak nevezik. (Goethe Az ifjú Werther szenvedései c. regénye hatalmas öngyilkossághullámot indított el a főhőssel azonosuló fiatal férfiak közt a XVIII. században.) Legjobb lenne csak annyit mondani, hogy XY „tragikus hirtelenséggel elhunyt”, ezt úgyis mindenki érti; a halála körülményeit részletezni nemcsak veszélyes, de kegyeletsértő is. (Szegény Daróczi Dávid esete 2010-ben kirívó példa volt erre, egy bulvárlap még a kötelet is lefotózta, hogy na, ezzel csinálta.)

Mondok néhány adatot: bár a modern antidepresszánsoknak köszönhetően némiképp javult az elmúlt években a helyzet, még mindig a harmadik legöngyilkosabb ország vagyunk Európában. Naponta ötven-hatvan öngyilkossági kísérlet történik, és négy-hat ember (a nyári hónapokban valamiért több) tényleg belehal ebbe. Magyarországon a 14-24 év közti fiatalok közti második leggyakoribb halálok az öngyilkosság. Mindez egy tízmilliós országban azt jelenti, hogy ha jól körülnézel, biztos van valaki, akin segíthetsz, akár csak azzal, ha szereted, meghallgatod egy kicsit.

És tíz, mert a legfontosabbat hagytam a végére. Nincs reménytelen helyzet, csak reménytelennek látszó helyzetek vannak. Minden szuicid gondolatokkal kísértett emberen lehet segíteni, a párodnak is, vagy akár neked is, ez egészen biztos.

 

Szükség esetén ingyenesen hívható 116-123-as vagy a 06-80/820-111-es krízisvonal. Ha úgy érzi, segítségre lenne szüksége, vagy másért aggódik, látogasson el erre az oldalra!