Techet Péter
Techet Péter

Orbán Viktor ma azt mondta, hogy tudomásul veszi az Európai Bíróság kvótaügyben hozott ítéletét, de kormánya nem változtat menekültpolitikáján. Vagyis nem veszi tudomásul. Vélemény.

Az Európai Uniónak akkor van értelme, ha a tagok kölcsönösen szolidárisak egymással, és betartják azon szabályokat, amelyeket amúgy ők maguk hoztak. „Brüsszel“ nem a tagállamok feje felett dönt, hanem a tagállamok maguk határozzák meg az Európai Unió irányát. Viták nem csak elképzelhetőek, de helyesek is ennek során. A vita eldöntésének módja azonban nem a plakátkampány vagy az érvénytelen népszavazások szervezése – hanem a jogi út.

Az Európai Unió Bírósága jogosult azon vitákban dönteni, amelyek az EU-t létrehozó jogi dokumentumok értelméről szólnak. A tagállamoknak joguk van a bíróság előtt a közös döntéseket is megtámadni. Ez történt a menekültkvóta kapcsán is. A budapesti és a pozsonyi kormány keresetet nyújtott be, ugyanis nem akarta a kötelezettségeket teljesíteni. Eddig ez teljesen elfogadható gyakorlat, Budapest és Pozsony akár meg is nyerhette volna a pert.

Nem így történt. Ilyenkor két lehetőség van. Vagy elfogadjuk a bíróság ítéletét. Vagy önkényeskedni kezdünk. Azon európai kultúra, amit elvileg Orbán Viktor a kerítésével véd a szerb-magyar határon, arról szól, hogy a megállapodásokat betartjuk. Az Európai Unió Bíróságának azért van joghatósága Magyarország felett, mert ezt Budapest egykoron elfogadta. Ha a kormány most mégis kampányt indít egy általa elvesztett per ellen, akkor újfent bizonyítja: nem Európát védi, hanem tőle kéne az európai kultúrát megóvni.

Orbán Viktor menekültellenes kampányával elvesztett tavaly ősszel már egy népszavazást, most pedig egy bírósági ítéletet. Ebbe azonban nem hajlandó beletörődni. Magyarország kormánya annyira védi Európát, hogy legelemibb szabályait is képes felrúgni, ha akaratát bármi korlátozná. Az a fajta nihilista voluntarizmus, amely Orbán Viktor jogképét jellemzi – tehát hogy a jog számára csupán önnön akarata, aminek semmiféle morális korlátja nincs –, felettébb idegen az európai jogi hagyománytól, még ha valóban volt egy rövid korszak Európában, amikor e jogkép uralkodott. Carl Schmitt német közjogász határozta meg 1936-ban akként a jogot, hogy az nem más, mint „a Führer akarata“. Orbán Viktor jogászai szintén úgy vélik, hogy az a jogszerű, amit Orbán akar, és amit Orbán akar, az mindig jogszerű. Belföldön sikeresen iktatta ki azon fórumok többségét, amelyek valóban gátat tudnának vetni akaratának.

Azonban Magyarország még mindig tagja az Európai Uniónak (ami persze csupán a nyugatiak végtelen naivitását bizonyítja amúgy), így néhány szerv még akad, ahol nem Orbán Viktor pillanatnyi akarata a jog egyetlen forrása. Az Európai Unió és annak bírósága akár a magyar népet is meg tudja még védeni vezérének akaratától, libidójától.

A menekültkvóta alapján jelenleg valamivel több mint ezer elismert menekültet kéne Magyarországnak befogadnia. Elég gyenge lábakon áll az az állam, amelyik ebbe beleroppanna. Valahogy a németek, a hollandok, a svédek, az osztrákok és kultúrájuk mind elég jól túlélték, sőt nem csupán megerősödve, de büszkén kerülhettek ki a menekültválságból: valóban erős és büszke nemzetek, amelyeknek van erejük segíteni, és amelyeknél még nem csak egyszerű plakátszöveg, politikai termék a kereszténység, hanem megélt valóság.

Még Dr. Semjén Zsolt hivatalnoksegéd se fogja tudni teológiailag bizonyítani, hogy a kereszténység valamiféle fehér rasszizmust, bezárkózást, fajvédelmet jelentene. A magyar szélsőjobboldali kormány és nyugati szélsőjobboldali csodálói között az a különbség, hogy utóbbiak legalább őszinték, és nem rángatják a kereszténységet elő, amikor fajvédő politikát hirdetnek. Alexander Gauland, az Alternatíva Németországnak (AfD) párt listavezetője például már tavaly nagyon őszintén kimondta, hogy „mi nem keresztény, hanem német párt vagyunk“. Ebből az álláspontból már valóban igazolható a menekültellenesség. De a kereszténységből és az európaiságból más, mint a határok nyitottsága és a menekültek befogadása, egyszerűen nem következhet.

A mostani ítéletnek vannak konkrét politikai következményei is. Az eltérő pozsonyi és budapesti reakció ugyanis egy valamit mindenképp bizonyít: Európa erős embere hihetetlenül egyedül áll az európai porondon. Ahogy a Dnevnik ljubljanai napilap írta: a mostani ítélet újabb szög a visegrádi együttműködés koporsójába. Míg a csehek és a szlovákok maradni akarnak az EU-ban, „a magyarok és a lengyelek visszatérnek a múltba“. Prága és Pozsony is vitázik „Brüsszellel“, de a meglévő keretek között teszi mindezt. Vagy ahogy a pozsonyi Pravda napilap kommentárjában áll: „míg a magyar vezetés már őrjöngeni kezd“, Pozsony helyesen őrzi meg a nyugalmát. Robert Fico kész elismerni, ha veszít, Orbán Viktor erre azonban nem hajlandó. Ő az EU-s pénzekből fenntartott országában tovább folytatja a harcot az európaiság és a kereszténység ellen.

Orbánnak valamelyest persze igaza van, hogy itt nem csupán 1294 menekült befogadásáról van szó. Itt mára az a kérdés, hogy az Európai Unió meddig tűri, s különösképpen meddig finanszírozza saját belső ellenségeit. Nem a menekültektől kell elzárni Európát, hanem Orbán Viktortól és nézeteitől.

A bécsi Die Presse napilap mégis azon háborog, hogy nem csak a keletiek, de a nyugatiak is felmondták volna a szolidaritást, ugyanis az Európai Unió nem segítené elő a tátongó jóléti szakadék csökkenését a nyugati és a keleti tagállamok között. E kritikának valóban van némi alapja, de nem árt nem elfelejteni: elsősorban éppen Orbán Viktor szolgáltatja ki Magyarországot a lefele tartó bér- és adóversenynek. A nyugati cégek csupán örömmel nyugtázzák, hogy még a magyar parlament elnöke is nemzetstratégiai célt lát a bérek alacsonyan tartásában. A magyar kormány tehát valóban két irányban is felmondta a szolidaritást: a menekültekkel és saját polgáraival szemben.