szerző:
Pauler Tamás
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Végigszáguldott a magyar sajtón a hír: „váratlan” bejelentést tett Várszegi Asztrik, amely szerint visszavonul a pannonhalmi főapáti székből. Ténylegesen persze semmi váratlanról nincsen szó.

A kongregáció szabályai szerint a főapátot a pannonhalmi és bakonybéli ünnepélyes fogadalmas szerzetesek kilenc évre, titkos szavazáson választják. Mivel az 1991 óta hivatalban levő főapát a harmadik ciklusát tölti ki januárban, egyébként is esedékes lett volna az új választás. Ugyan kánonjogi értelemben a pannonhalmi főapátra nem vonatkozik a püspökök hetvenöt éves nyugdíjkorhatára, mégis érthető, hogy a rövidesen 73. életévébe lépő Várszegi Asztrik egy újabb kilencéves ciklust már nem kívánt vállalni a közösség vezetésében.

Mindez azért sem hat az újdonság erejével, mivel ezt a szándékát kilenc éve, a harmadik ciklus kezdetekor már világossá tette a konvent előtt. Huszonhét évvel ezelőtt Szennay András, akkori főapát is saját döntése alapján vonult vissza két ciklusnyi szolgálat után.

A magyar főpapok közül egyedüliként gondolta akkor úgy, hogy az államszocialista hatalommal való kényszerű, embert próbára tevő együttélésben részes egyházi vezetők a rendszerváltás után át kell hogy adják helyüket ilyen személyes terheket nem viselő társaiknak.

Egy ezeréves intézmény életében ritkán vannak sorsfordító pillanatok. Bármennyire is szokatlan ez a magyar történelem ismeretében, de a folyamatosság azzal jár, hogy a normális körülmények között a hagyományok és a belső magatartásminták inkább irányítják egy közösség életét és jövőjét, mint az első számú vezető személye. Természetesen nagy társadalmi változások, történelmi fordulópontok idején fontos a főapát személye. Több mint negyed évszázaddal ezelőtt, a kommunizmus bukása és az egyház elnyomásának időszaka után ilyen helyzet volt.

Az akkori főapát-választásnak éppen ezért volt nagy tétje: két jövőkép csapott össze egymással. Míg Várszegi Asztrik egy közösségcentrikus, sok lábon álló, az idők jeleire nyitott főapátságot képzelt el, addig az Antall-kormány alatt államigazgatási feladatot is vállaló Korzenszky Richárd az 1948-ban megszakadt folytonosság szálait felvéve elsősorban (az akkorinál és a jelenleginél nagyságrendekkel szélesebb) oktatási tevékenységet folytató rendként kívánta megújítani a kommunista béklyóktól megszabaduló közösséget.

A mostani választás ilyen éles különbséget aligha hoz a felszínre. Az elmúlt negyed évszázadban újjáépült a bencés rend magyarországi szervezete: ismét működik a tihanyi apátság, önálló perjelség lett a győri rendház, Bakonybél pedig már csak egy lépére van attól, hogy maga is autonóm közösséggé váljon. Ezekben a közösségekben a bencés hagyomány különböző aspektusai kapnak nagyobb hangsúlyt, így például Győrben a gimnázium fenntartása az oktatási feladatokat teszi dominánssá, míg Bakonybél az ora et labora Szent Benedek-i parancsa jegyében a kétkezi munkára helyez különös hangsúlyt.

A főapátság a kánonjogi privilégiumait is visszaszerezte: területi apátságként, más püspök joghatóságán kívül működik, illetve egyike a világ néhány olyan szerzetesi közösségének, amelyik közvetlenül csak a pápának van alárendelve. A jelenlegi főapát három ciklusa alatt létrejöttek és bejáratódtak azok a struktúrák, amelyek meghatározzák a bencés közösség magyarországi működését.

A főapát-választás demokratikus, a magyar egyházi élet posványától elütő szabályai sem teszik valószínűvé, hogy Pannonhalma alapvetően megváltozna a jövőben. Ugyan nincs két egyforma személyiség, így nincs két egyforma főapát sem, azonban a bencés rend életében normális körülmények között a hangsúly nem a főapát személyén, hanem a közösség életén van.

Még ha nem is lesz olyan karizmatikus, már-már ikonikus vezetője a Magyar Bencés Kongregációnak a jövőben, mint Várszegi Asztrik volt, de a Pannónia szent hegyén élő közösségnek a lelkisége, a világhoz való viszonya, illetve a magyar egyházban betöltött szerepe aligha fog változni.