szerző:
Róna Péter

A felhígulás veszélye, szemben az Orbán-kormány tényleges politikájával, nem tűnik meggyőző érvnek a Jobbik elutasítása mellett. Vélemény.

TGM „A Spinoza Ház Fantomja” című írásában elutasítja a Jobbikkal való ellenzéki együttműködés összes lehetséges formáját. Gondolatmenetét a hagyományos jobb/baloldal közötti ellentétre építi. Mint írja, még akkor is, ha elfogadjuk, hogy a Jobbik irányváltása őszinte, a párt „jobboldali, konzervatív, nacionalista párt (bár a jelek szerint már nem Európa-ellenes és nem fajgyűlölő). Jobboldali, konzervatív, nacionalista pártra pedig baloldali ember nem szavazhat. Punktum.” Miért nem?

TGM válasza az, hogy az „ilyen összefogás vagy megegyezés oly mértékben hígítaná föl a többi ellenzéki párt amúgy se nagyon sűrű baloldali esszenciáját, hogy akkor az EGÉSZ ellenzék válnék – következetes baloldaliak számára – megválaszthatatlanná…” Arra azonban nem kapunk magyarázatot, hogy az összefogás miért is jelentene „felhígulást”, miért is jelentené a „következetes kritikai beszéd” nagyobb csorbulását, mint az Orbán-kormány a sajtó- és szólásszabadság ellen hozott intézkedései, azok további szigorítása a TGM által már elfogadott és elkönyvelt győzelmük után. (TGM és az általa védett baloldal „következetes kritikai beszéd(ének)” az elmúlt három évtizedes történetének felidézését most mellőzöm.)

TGM érvelése egyenértékű minden, bármilyen körülmény között létrehozott koalíció kategorikus elutasításával. De a „felhígulás” – szemben TGM soi disant tisztánlátásával, a demokrácia lényege. Elutasítása annak a politikai folyamatnak a tagadása, ami az ellentétekből, az összemérhetetlen értékekből, hitekből és világnézetekből – egyszóval a sokféleségből – létrehozza a sikeres kormányzáshoz szükséges társadalmi szövetet anélkül, hogy annak alkotó elemeit elnyomná vagy egyenesen kiirtaná. Lehet persze kételyeket támasztani a Jobbik kormányalkotó képességével vagy rátermettségével szemben, de a felhígulás veszélye, szemben az Orbán-kormány tényleges politikájával, nem tűnik meggyőző érvnek a Jobbik elutasítása mellett.

Nem a következetes kritikai beszéd, hanem az egész magyar lét, a magyar civilizáció jövője a tét. Ugyanis nem a civil szervezetekről, nem Kishantosról, nem a Norvég Alapról, nem a Népszabadságról, nem a CEU-ról, nem Brüsszel megállításáról, nem a menekültekről és nem Soros Györgyről ÖNMAGÁRÓL van szó, hanem hazánk kiszakításáról Európa civilizációjából, a Szent István-i álom feladásáról. A felsorolt és számos egyéb esemény egyetlen nagy célt szolgál: Magyarország nyugathoz kötő szálait elvágni, hogy aztán az ország a keleti világ közösségébe, annak szellemi, kulturális és erkölcsi világába pottyanhasson.

Orbán Nyugat-ellenessége, a Nyugat maradéktalan, éveken át kifejtett elutasítása, a „keleti nyitás” nem csupán valamiféle politikai taktikázás vagy üzleti haszonlesés. Orbán célja a nemzet civilizációs gyökerei, a nemzeti karakter radikális átfogalmazása, annak az intézményes és társadalmi berendezkedésnek a felszámolása, ami a nyugati világhoz való tartozást hivatott biztosítani; véget vetni a kompország-komplexusnak úgy, hogy hazánk visszafordíthatatlanul és egyértelműen a Kelet része legyen.

Orbán olvasatában az elmúlt negyed évszázad nagy tanulsága az, hogy mi, magyarok nem tudunk felzárkózni Európához, ott nincs méltó helyünk, nem tudunk annak a közösségnek megbecsült, sikeres tagjává válni. Ha a keletre fordulás komolysághoz a keleti hatalmak bizonyítást kérnek, legyen Paks II, legyen Belgrád–Budapest-vasút, legyen együttműködés Teheránnal és Ankarával még akkor is, ha mindezek súlyos veszteséggel, óriási adóssághalmazzal járnak, még akkor is, ha egyiknek sincs gazdasági létjogosultsága.

Ez tehát a tét. Ha egy esetleges koalíció elutasítása most meg is védené a következetes kritikai beszédet a felhígulás vélt – de valójában nem létező – veszélyétől, hogyan fogja TGM megvédeni szenvedélyesen vallott értékeit Pekingtől, Moszkvától, Ankarától vagy Teherántól, amikor azok tiltott bűncselekménnyé minősülnek?

A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára.