Révész: A holokauszt és a súrolás

Révész: A holokauszt és a súrolás

Utolsó frissítés:

Révész Sándor Szerző:

Révész Sándor
Révész Sándor
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Két történész találkozik a bíróságon. Azt mondja az egyik...

Két antiliberális történész bírói úton intézné el egymást. A liberális jogállamból pedig még éppen maradt annyi (annyicska), hogy ez egyiküknek se sikerüljön.

Szakály Sándorról és Krausz Tamásról van szó. Mielőtt a dolog érdemével foglalkoznék, sürgősen leszögezem, hogy a nevezett urakat nem tekintem azonos minőségnek. Az előbbi elvtelen karrierista, az utóbbi elvhű antikarrierista, aki mindig a konjunktúrával és a saját egzisztenciális érdekeivel szemben lovagolt. Ez két nagyon különböző morális minőség. Ráadásul Krausz jelentős részben általam is fontosnak tartott értékeket követ (egyenlőség, emancipáció, antirasszizmus stb.), ha ezek az értékek nem is ugyanott helyezkednek el az értékrendünkben, és főleg nem ugyanabban a rendszerben véljük megtalálni megközelítésük lehetséges mértékét. Szakály viszont aligha tekinthető értékvezérelt embernek, róla tehát ebben a tekintetben nincs mit mondani.

A tárgyra.

2014-ben Szakály Sándor azt állította, hogy az 1941-es Kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás kb. húszezer áldozata nem deportálás, hanem inkább idegenrendészeti eljárás áldozata volt, mert azokat, akik nem rendelkeztek magyar állampolgársággal, ide toloncolták ki. Krausz Tamás pedig erre úgy reagált, hogy "a magyar történetírásban ilyen álláspont nincsen, hogy a holokauszt az idegenrendészeti ügy, vagy idegenrendészeti esemény volt. Ez egy szélsőjobboldali politikai provokáció, ami tulajdonképp – mondjuk meg őszintén – hát törvényes eszközökkel is büntethető lenne, hiszen relativizálja a holokausztot, súrolja a holokauszt tagadását”.

Krausz szerint tehát Szakály a büntetendő, Szakály szerint viszont Krausz, aki karaktergyilkosságot követett el ellene, megsértette az ő jó hírét és emberi méltóságát, mert olyan állításokat tulajdonított neki, amelyeket ő nem tett. Senki nem vette komolyan Krausz azon vélekedését, hogy Szakály állításai büntethetők lennének, viszont Krauszt is felmentette a bíróság jogerősen. Szakály az Alkotmánybíróságban bízott, amire volt oka, mert azt a rendes bíróságokkal ellentétben Szakály hűbérura már a saját hűbéreseivel tölthette föl, akiktől elvárható, hogy hűbéres társuknak adjanak igazat hűbéruruk ellenségével szemben. De nem ez történt. Az alkotmánybírók lehető legszűkebb többségében, tizenötből nyolcban még nem uralkodott el annyira a szolgalélek (de hétben már igen!), hogy ebben a hűbérúr hatalmát és érdekeit érzékelhető mértékben nem érintő kérdésben is jogilag abszurd állásponttal semmisítse meg a renoméját, ha ugyan még van mit. Ennyi ereje maradt a liberális jogállami tradíciónak.

Érdekesebb Szakály büntethetőségének a kérdése. Azért érdekesebb, mert ez jogilag annak ellenére lenne abszurd, hogy Szakály nyilatkozatának társadalmi veszélyessége igen nagy.

Az ominózus nyilatkozat akkor hangzott el (2014-ben), amikor Szakályt kinevezték a kincstári történelemkép kialakítására és gondozására szolgáló (egyik) intézet élére. Szakály ebben az MTI-nek adott nyilatkozatában jelezte, hogy az intézetben kialakítandó álláspontok sok vonatkozásban különbözni fognak a szakmai berkekben vagy/és a köztudatban élő képtől. Ez egy ilyen intézettől el is várható, mivel a kincstári történelemkép szempontjából a hatalmi érdekek fontosabbak a tényeknél. Ez a pártállam idején is így volt, és Szakály ezt akkor is tekintetbe vette. Az egyik leglényegesebb kincstári tétel az, amit Szakály ebben az interjúban erőteljesen hangsúlyozott, hogy ti. az "itteni zsidóságot" igazán attól kezdve érte jelentős veszteség, amikor a német haderő bevonult Magyarországra, s így az ország szuverenitása erősen korlátozottá vált. Tehát 1944. március 19. után. Vagyis a numerus clausus, a zsidótörvények, a munkaszolgálat és a többi mind "jelentéktelen veszteség" volt. Ezt az orbitális hazugságot szolgálják Szakály értékelései – még a féligazságai is – azon kezdve, hogy a numerus clausus "nem jogfosztás, csak jogkorlátozás volt". Nem az a kérdés, hogy Szakálynak pl. ez utóbbiban igaza van-e, hanem az, hogy az állítás milyen célt szolgál. Lehet amellett érvelni, hogy mivel a zsidókat nem tiltották ki a felsőoktatásból, hanem a számarányukat korlátozták, pontosabb ezt jogkorlátozásnak nevezni, mint jogfosztásnak. Ez önmagában nem túlságosan érdekes terminológiai kérdés. Érdekes attól lesz, amit igazolni kívánnak vele, hogy ti. a numerus clausus éppúgy nem volt jelentős veszteség a zsidóság számára, mint bármi más, ami a német megszállásig történt.

A Kamenyec-podolszkiji tömegmészárlással végződött 1941-es "idegenrendészeti intézkedés" a legnagyobb akadálya ama kincstári hazugság felépítésének, hogy a Magyarországot kormányzó hatalom, amíg szuverenitásának birtokában volt, nem okozott jelentős veszteséget a zsidóknak. Ugyanis ezt az akciót éppen náci szövetségeseik figyelmeztetése, akarata ellenére hajtották végre Magyarország hatóságai, és éppen a nácik tiltakozása miatt függesztették föl, s ha nem kényszerültek volna erre, akkor még folytatták volna lelkesen. Pár hét alatt így is sikerült nagyjából húszezer embert halálba hajtani. Az idegenrendészeti intézkedés mint terminus itt annak hangsúlyozására szolgál, hogy az 1941 nyarán, közvetlenül a náci birodalom háborújához való csatlakozás után végrehajtott akció nem "az itteni zsidók", hanem idegenek ellen irányult.

Ezek az "idegenek" a következők voltak. Egyrészt azok, akik a pogromok és a háborús hajtóvadászatok elől menekültek (vagy telepíttettek ki) a visszacsatolt országrészekbe az Osztrák-Magyar Monarchia keleti területeiről vagy Oroszországból, és már évtizedek óta a történelmi Magyarország területén éltek. Másrészt azok, akik 1939 és 1941 között hozzánk menekültek az üldöztetések elől Németországból (többek között az annektált Ausztriából), Lengyelországból és Csehszlovákiából. Ezek olyan menekültek, akik a mai hatalmi logika szerint éppúgy, mint az akkori szerint, az országra veszélyt hozó, az országtól minden eszközzel távol tartandó migránsok, akik ellen gyűlöletet kell kelteni. Őket pontosan azoknak szolgáltatták ki, akik elől menekültek, és pontosan az a sors várt rájuk, amely elől itt menedéket kerestek. Harmadrészt pedig azokról volt szó, akik évtizedek óta a trianoni Magyarországon éltek, de nem tudták az állampolgárságukat minden kétséget kizáróan, alaki szempontból is tökéletes módon igazolni. A magyarországi hatóságok mindent meg is tettek annak érdekében, hogy a magyar menekültáradattal együtt az elcsatolt területekről érkező zsidók ezt ne tudják megtenni. Például édesanyám 1942 elején kelt házassági anyakönyvi kivonatában is az áll, hogy állampolgársága ismeretlen. Ő 1918 májusában született Szatmárnémetiben, pár hónapos korában szaladtak vele a hadak elő Nyugat felé, így került a trianoni határok közé. Ha a nácik nem kényszerítik ki pár hónappal korábban az "idegenrendészeti akció" leállítását, ő is sorra kerülhetett volna, s akkor 1944-ben már nem kellett volna a másik irányba kihajtani őt az országból.

Kamenyec-Podolszkij éppen azt bizonyítja, hogy a "keresztény-nemzeti" kurzus nagyon is hajlott a drasztikus zsidótlanításra, még a nácik ellenében is akkor, amikor még egy győztes náci birodalom szövetségesének tudta magát, és csak a háború nagy fordulata után vált (a megszállásig) vonakodó szövetségessé, amikor már a náci birodalom bukásával kellett számolnia.

Röviden, Szakály szavai a legsötétebb célokat szolgálták. De éppen ezeket a legsötétebb célokat lehet úgy szolgálni, hogy azt törvénnyel megfogni ne lehessen. A holokauszttagadást tiltó és a hozzájuk hasonló törvények sohasem lesznek alkalmasak a legsúlyosabb társadalmi ártalmak elhárítására, viszont szerencsétlen körülmények között alkalmas kiindulópontjai lehetnek a szólásszabadság elleni szélesebb körű támadásoknak.

Mert hát mit kezdjen egy bíró Krausz szövegével? Azzal, hogy Szakály olyan álláspontot képvisel, amilyen a magyar történetírásban nincs? Egyrészt, ha egy magyar történetíró képvisel valamilyen álláspontot, akkor az a magyar történetírásban van. Másrészt, Szakály nem mondott semmi olyat, hogy a holokauszt idegenrendészeti ügy volt.

Az Encyclopedia Britannica meghatározása szerint például a holokauszt "hatmillió zsidó férfi, nő és gyermek, valamint több millió más ember szisztematikus, államilag támogatott kiirtása, amelyet a náci Németország és a velük együttműködők követtek el a II. világháborúban. A németek 'a zsidókérdés végső megoldásának' nevezték ezt". Ezt lehet úgy értelmezni, hogy ami a szisztematikus kiirtásról, a "végső megoldásról" szóló döntés előtt, praktikusan Wannsee előtt történt (miként a Kamenyec-podolszkiji mészárlás) nem a holokauszt része. Lehet ezzel a meghatározással és minden egyéb definícióval is vitatkozni. Nekem például rendkívül ellenszenves az a meghatározás, amely a holokauszt fogalmát a zsidók szisztematikus kiirtására korlátozza. De eszembe sem jutna holokauszttagadónak minősíteni azokat a zsidó és nem zsidó szervezeteket, melyek tiltakoztak az ellen, hogy a cigány áldozatokat a holokauszt áldozatai között tartsák nyilván.

Szakályt tehát nem lehet holokauszttagadónak tekinteni annak alapján, hogy az 1941-es eseményeket nem tekinti a holokauszt részének. Nem lehet rá azt sem mondani, hogy magát a holokausztot nevezte idegenrendészeti eseménynek.

Amúgy pedig önmagában (önmagában!) még abban sincs semmi kivetnivaló, hogy az 1941-es deportálást idegenrendészeti akciónak minősítsék. Hiszen ez volt annak a jogi kerete. Idegennek minősített emberekkel szembeni rendészeti akció volt. Ha egy történész azt nyilatkozta volna, hogy 1941-ben idegenrendészeti akció keretében zavarták bestiális módon a halálba húszezer zsidónak minősített embertársunkat, senkinek nem jutott volna eszébe ez ellen tiltakozni. Nem egy kifejezéssel van itt a baj, hanem egy szöveggel, amelybe beágyazódik, és amely nem a holokausztot tagadja, hanem annak a veszteségnek a jelentőségét, amelyet a zsidóknak okozott a Magyarországot kormányzó hatalom a saját hatáskörében, a legsajátabb szándékai szerint 1944. március 19. előtt. Ez több is, kevesebb is, de mindenesetre nem vonatkozik rá semmiféle paragrafus, és ne adja az Örökkévaló, hogy vonatkozzék, mert nincs a szólásszabadságnak olyan korlátozása, amelyet azután annak analógiájára ne lehetne igazolni.

Pláne, ha egy elmarasztaló ítélethez a bíróság számára már a "súrolás" is elég lesz.

Hozzászólások