Dobszay János
Dobszay János

A Fidesz és a köpönyegéből előbújt Jobbik harca egyfajta generációs összecsapásként is leírható.

Hosszú időn át működőképes orbáni stratégiának látszott, hogy a Jobbikot „nem emelik fel” a pástra, nem vitatkoznak a vezetőikkel, nem reagálnak a szélsőjobbos radikálisok kijelentéseire, egyszerűen nem létezőnek tekintik a Vona Gábor vezette politikai formációt. A „második nyilvánosságban” szisztematikusan építkező párttal szemben azonban – amelynek (Simicska Lajosnak is köszönhetően) ma már saját médiabirodalma, elitképzője (Atilla Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Akadémia), kutatóintézete (Iránytű) is van – a karanténba zárás stratégiája 2010 után már hatástalannak bizonyult.

Orbán sokáig abban a hiszemben élt, hogy a kétharmados parlamenti többség védővonalat jelent a Jobbikkal szemben, és elegendő azt hangsúlyozni, hogy Vonáék báránybőrbe bújt farkasok. A kormányfő-pártelnök úgy kalkulált, ha a jobboldali radikálisok javaslatait beépíti a Fidesz programjába, megfosztja őket a témáiktól. A második Orbán-kormány számos kérdésben gyakorlatilag a Jobbik kottájából játszott. A Brüsszel és a multik elleni „szabadságharc”, a közmunka vagy a kettős állampolgárság megadása ugyanolyan fontos – ha nem fontosabb – témája volt a Jobbiknak, mint a Fidesznek. A kormánypárt a szimbolikus politizálásban is számos gesztust tett a szélsőjobbnak (turulszobrok, Szabadság téri emlékmű). Vona egy idő után okkal fogalmazott úgy, hogy „Orbán is jobbikos, csak még nem tud róla”. Tény, hogy egy időben – Lengyel László szavaival – már azt sem lehetett tudni, meddig tart a Fidesz, és hol kezdődik a Jobbik.

A kormánypártnak sokáig kifejezetten jól jött, hogy tőle jobbra is létezik egy párt, amelynek a szélsőséges politikai megnyilvánulásaihoz (cigányozás, zsidózás) olykor még vizuális erőszak is társul (gárdavonulások, EU-zászló égetése). A Jobbik képviselői nem is igazán tudnak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy ellenzéki pártként „kénytelenek” szinte minden kormányzati javaslatot megszavazni. Vonáék azokban az években (2010 és 2013 között) azzal próbálták megkülönböztetni magukat, hogy a kormányzati döntésekre újabb, még féktelenebb követeléssel reagáltak. A kiutat a csapdahelyzetből a Jobbik átpozicionálása jelentette szélsőjobbról konzervatív-nemzeti néppárttá.

©

A mai Jobbik már nemcsak azoknak ígér politikai otthont, akik fenyegetve érzik magukat például az általa korábban csak „cigánybűnözésként” emlegetett veszélyektől, hanem mindazoknak, akik az Orbán-rendszer veszteseinek érzik magukat. Mivel e tábor folyamatosan újratermelődik, és a Jobbik – szemben a baloldallal – szervezett ellenzéki párt képét tudta felmutatni, egyre reálisabb alternatívát kínált, igaz, leginkább az alacsony iskolázottságuk, lakóhelyük, életkoruk miatt leszakadt rétegekbe tartozó választóknak.

A 2014-es választások már ízelítőt adtak abból, a tapolcai körzetben két éve lezajlott, a Jobbik számára az első egyéni mandátum megszerzésével zárult időközi választás pedig megerősítette: Vonáék főként a kistelepüléseken képesek maguk mellé állítani azokat a csalódott választókat, akik nem kérnek az Orbán-féle hatalmi arroganciából és törvényesített korrupcióból. Tapolca fontos üzenete volt, hogy a Jobbik növekedési potenciálja korántsem olyan korlátos, ahogy korábban az elemzők és a politikusok sejteni vélték. A párt 2014 után közel 200 ezer szimpatizánst hódított el a Fidesztől, és olyan, elmaradottnak korántsem nevezhető régiókban is középpárttá tudott erősödni, mint a Dunántúl. Bár a főváros (és általában a többi nagyváros) továbbra sem számít a Jobbik erősségének, már a 2014-es eredmények is azt mutatták, hogy több budapesti kerületrészben is hatásos a párt kampánya. Pedig akkor még nem is szerepeltek a fegyvertárban például az olyan egyszerű üzenettel operáló plakátok, mint az „Ők lopnak”. A Jobbik a fővárosban leginkább a lakótelepek népét tudta megszólítani (például Csepelen, vagy a III. kerület paneles körzeteiben). A városokban így épp ott jelent a Fidesznek konkurenciát, ahol bulvárüzeneteivel – Németh Szilárd „rezsibiztos” segítségével – a kormánypárt is nagy erőket mozgósít.

Bár a Fidesz és a Jobbik harca egyfajta generációs összecsapásként is leírható – amelyben a jövőt ráadásul inkább az Orbán köpönyegéből (polgári köréből) előbújt Vona-párt testesíti meg, szemben az „öregecske” Fidesszel –, az is tény, hogy a radikális énjét mostanság háttérbe szorító Jobbiknak koránt sincs olyan elkötelezett tábora, mint a Fidesznek. A Medián mérései szerint a párt támogatottsága – a szimpatizánsai szavazási kedvének csökkenése miatt – a választani tudó „biztos” szavazók körében nyár eleje óta 5 százalékponttal, 16 százalékra esett. Bár egyelőre biztosnak látszik, hogy a legerősebb ellenzéki pártként fordulhat rá a jövő évi kampányra, az továbbra is kérdés, hogy például az MSZP gyengélkedéséből mennyit profitálhat.

A Jobbik elleni átfogó támadással a Fidesz mindenesetre nehéz feladvány elé állította a demokratikus ellenzék pártjait. Ha a jogállamiságra hivatkozva védelmükbe veszik a megtámadott Jobbikot, a kormányzati kommunikáció mindent meg fog tenni azért, hogy a szélsőségek védelmezőjeként tüntesse fel őket. Utcai megmozdulások esetén pedig Orbán azzal érvelhet, hogy ők előre megmondták: az ellenzék erőszakos úton próbálja meg elérni a kormányváltást.

DOBSZAY JÁNOS