Ki ellenünk?

Ki ellenünk?

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Lőrinc László

Lesz még nekünk Kádár-múzeumunk, ahol 1956 egy szemét amerikai kekeckedés lesz!

Tegnap a Pannon Korszakok című kormányközeli lap archívumában keresgélve véletlenül mellékattintottam: a 2013-as helyett a 2023-as, vagyis az öt évvel ezután megjelenő évfolyamot nyitottam meg. Mikor beleolvastam a Modern Történeti Múzeum és Intézet főigazgatónőjével, Smied Mártával majdan készülendő interjúba, rögtön tudtam, hogy érdemes volt eltévedni. Lesz ami lesz, most megosztom.

Főigazgató asszony, hogyan lesz lehetséges a múlt hónapban bezárt Gömbös Gyula kiállítás páratlan sikerét meghaladni a napokban megnyíló „Mindenki velünk van… - Kádár János, a magyarok első titkára” című kiállítással?

Nézze, nagyon sok magyar ember várt arra, hogy Kádár János végre a megfelelő helyre kerüljön a nemzeti panteonban, ezért én bízom abban, hogy sokan lesznek kíváncsiak erre a kiállításra is. Az utóbbi évtizedekben annyi mocsok, annyi rágalom rakódott az alakjára, mondták őt már bolseviknak, muszkavezetőnek, gyilkosnak, én nem is tudom már, hogy mi mindennek. Egy világszerte megbecsült magyar vezetőt rágalmaztak így, akivel minden nyugati nagyhatalom vezetője barátilag kezet rázott, még a Szentatya is, és akit a magyar emberek szerettek, tiszteltek. A Kádárral szemben unos-untig erőltetett bolsevik ízű nemzeti önkritikásdi a dicstelenül kimúlt liberális SZDSZ tempóját idézi, régesrég eljárt fölötte az idő. Egy nemzet nem nézhet folyton fanyalogva a saját köldökébe, Kádár János első titkár pedig a magyar emberek múltjának része. Igenis legyünk rá büszkék!

Mi az, amit Kádár munkásságából pozitívumként mutatnak fel a kiállításon az új nemzedékeknek?

Kádárról először is tudni kell, hogy szemben állt mindazzal a sok ocsmánysággal, ami hazánkat ma nyugatról fenyegeti. Szemben állt a 68-asok szellemiségével, sőt határozottan kimutatta álláspontját a Felvidéket megszállva tartó Csehszlovákia hippi huligánjaival szemben. Míg a nyugat akkoriban kólában és kábítószerben fetrengett, és felolvadt a szexuális forradalom, a tekintélyek lerombolásának nihilista őrületében, addig Kádár Magyarországán nem volt sem narkó, sem pornó, sem prostitúció, sem nihilizmus. Itt nem létezett gendernek gender általi kizsákmányolása. A közéletben meghatározó volt egy közösségi eszme, amely szembeszállt a nyugati individualizmussal, az egyének elmagányosodásával, a liberalizmus lufijának diktátumával. Itt a gyerekek az úttörőtáborokban közösen főztek, meg kirándultak, énekeltek, meg ilyesmik, ahogy a dal is mondja, „mint a mókus fenn a fán”. Maga erre talán már nem is emlékezhet, olyan fiatal.

Valóban nem. De sokat olvasok, például a kilencvenes években megjelent könyvekben azt, hogy Kádár a Szovjetunió helytartója volt. Ebből mi igaz?

Hát az talán csak nem baj, hogy Kádár megtalálta a hangot egy szomszédos szuperhatalommal? Felismerte, hogy nem ellenségeskedni kell, hanem együttműködni azzal az Oroszországgal, mely mégiscsak először küldött orosz és magyar embert a Világűrbe, miközben a nyugat a gyarmatai megtartásával és a harmadik világ pénzügyi leigázásával volt elfoglalva.

De ha már a külpolitikáról beszélünk, azért azt se felejtsük már el, hogy 1968-ban 24 év után először meneteltek ismét magyar bakák a felvidéki utakon. Ez is Kádár idejében volt ám! Nem mellesleg akkor még volt ütőképes magyar haderő, valamire való honvédelmi oktatás az iskolákban, még nem züllesztették szét mindezt az új Linder Bélák. Mi akkor éppúgy önfeláldozóan és egyedül védtük a keletet a nyugati bomlasztástól, mint korábban évezredeken keresztül a nyugatot az iszlámtól. Miért kéne ezt elhallgatni? Az már nem Kádárnak, hanem a nemzetközi erőtényezőknek, elsősorban a nyugati liberális diktátorok fenyegetésének tudható be, hogy végül ki kellett vonulnunk. Meg kell végre mondani az embereknek, ha akkor nincs az Egyesült Államok, akkor Oroszországtól visszakaptuk volna ősi magyar területeinket, bárhogy is kapálózik ellene a Masaryk nyomdokába szegődött Dubček, és cimborája, a román Ceausescu.

A liberálisok azt szokták felvetni, hogy abban az időben itt, ahogy ők mondják, valamiféle „diktatúra” volt.

Ismerjük ezt, nekik az csak diktatúra lehet, amit a magyar emberek szeretnek, de hát ők mindig támadták Magyarországot, mindig csak kritizálni tudtak, soha nem volt semmi épkézláb javaslatuk, amit letettek volna az asztalra. Ők nevezték magukat akkor „demokratikus ellenzéknek”, „Duna-körnek” meg hasonlóknak, akiknek méltó folytatói lettek a nemrégiben felszámolt álcivil Soros-szervezetek. El akarták feledtetni, hogy Magyarországon a Kádár-korszak első néhány lényegtelen évét leszámítva nem voltak politikai foglyok, miközben nyugaton a nagy „demokráciákban” az emberek rettegtek a terrorizmustól. Százával szedték áldozataikat a Vörös Brigádok vagy a Baader-Meinhof csoport, hol Olof Palmét lőtték le, hol Aldo Moro hulláját gyömöszölték egy csomagtartóba, miközben a repülőgépek sorban zuhantak le az ír IRA, a muszlim Fekete Szeptember, a palesztin PSZF vagy a baszk ETA bombamerényleteitől. Mindeközben, ugye mondanom sem kell, mindenki emlékszik, ezekbe az országokba áradtak be a színesbőrűek. Ezzel szemben Magyarország akkor is a béke és biztonság szigete volt, akárcsak 1939-től 1944 márciusáig, vagy ma, ugye, Radnótival szólva, „e lángoktól ölelt kis ország”. Mit gondol, a nyugatnémetek nyaranta miért a Balatonhoz jöttek nyaralni tömegével? Miért nem a Riviérára? Talán csak nem az a válasz, hogy azért, mert itt érezték magukat biztonságban? Mert itt rend volt? Itt egy nagy centrális erő tartotta kézben a folyamatokat, és ez az erő, a párt, melynek élén Kádár állt, fokozatosan megnyerte a magyar emberek bizalmát, ezért nem volt széthúzás, lázadás, robbantások, meg ezek a rémes nyugati dolgok. A pártot is magába foglaló Hazafias Népfrontban pedig a NER előképeként együtt dolgozott a haza boldogulásért lelkész, párttag, téeszparaszt és társutas értelmiségi. Az országgyűlési és tanácsválasztásokon rendre 98% feletti eredményt értek el jelöltjeik. Csak fehér emberek éltek itt, és épült-szépült az ország. És arról is szívesen elfeledkezünk, hogy a nyugat már a hetvenes évek elején is az utolsó óráit élte. Az olajválság idején az energiaárak az egekbe szöktek, az autósztrádák kiürültek, tombolt az infláció, sorra zártak be a gyárak. Angliában egy évig sztrájkoltak a bányászok sikertelenül, hogy megőrizhessék a munkahelyüket. Ezt a magyar és orosz sajtó kendőzetlenül megírhatta, nem úgy, mint a manipulált nyugati, ahol másról is lehetett írni, nemcsak az olaj-Armageddonról. És mit láttunk mindebből Kádár Magyarországán? Semmit! Egyetlen napig nem volt sztrájk! Teljes volt a foglalkoztatottság, áramlott be az olcsó orosz olaj, stabilak voltak az árak, a válság éveiben is tovább gyarapodott a gazdaság, Kádár és a dolgozó magyar emberek munkájának eredményeképpen. Igen, legyünk rá büszkék!

Még cenzúráról, szamizdatról, III/III-as, III/II-es besúgókról is olvashattunk korábban.

Cenzúra? Komolyan, én nem is értem, miről beszélnek? Mikor lezajlott a rendszerváltás, előkerülhettek volna azok a híres betiltott művek, és mi került elő? Semmi! És rengeteg féle újságot lehetett kapni, a Gabimamitól a Hahotáig. Ezzel szemben nyugaton a médiatulajdonosok terrorja érvényesült, ahol minden már rasszizmusnak és antiszemitizmusnak lett kikiáltva, ami egy kicsit is náci volt. Nyugaton keletkezett a kereszténységet és a családi értékeket kétségbevonó hard rock, punk meg én nem tudom még mi minden antiszociális irányzat, miközben Kobajasi Kenicsiró meg ide menekült Magyarországra Beethovent vezényelni. Kérdem én, miért nem maradt Japánban, ha ott olyan jó volt neki? Miért ide jött? Vagy miért nem ment Párizsba? Talán zavarták volna a rendőrök, akik annyi egyetemistát véresre gumibotoztak? Az emberek menekültek nyugatról. Biztos hallott már a berlini falról, remélem? No, hát a szamizdat, az pedig egy vicc, legfeljebb ha párszázan voltak kíváncsiak a magyar emberek közül a néhány gyökértelen fontoskodó méregdrágán osztogatott irományaira. A magyar embereket ez nem érdekelte, őket a megélhetés, a biztonság érdekelte, a gyermekeik, a családjuk. És ezen a téren elégedettek lehettek, a rezsi alacsony volt, a kenyér háromhatvan.

Ami pedig a III/III-at, meg a többit illeti, ne játsszuk már meg a naivakat, nehogy azt higgyük már, hogy akkor nem hemzsegtek itt ellenséges kémek, románok, csehek, szerbek, németek, amerikaiak tömegesen, akik a magyarok vesztére spekuláltak, azt hiszem, még izraeliek is, de erről még nem született döntés. Hát azoktól ki védte volna meg a magyar emberek érdekeit, ha nincsenek hazaszerető nemzetbiztonsági munkatársak, kérdezem én? Csak annyit mondok, hogy a kiállítás megnyitó beszédét Medgyessy Péter úr tartja majd, a volt miniszterelnök, egykori szigorúan titkos állományú tiszt, aki évekig sikeresen hátráltatta, hogy belesodródjunk a háttérhatalom IMF-jébe.

Sokan az ún. poroszos iskolarendszert vetik Kádárék szemére.

Jaj ettől is már komolyan a falra mászok. Akkor az iskolákban rend volt, a tanárnak tekintélye volt, és sorban nyerték a fazekasos diákok a matematikai diákolimpiákat. Ez az oktatás egy Rubik Ernőt termelt ki, egy Matolcsy Györgyöt, egy Nógrádi Györgyöt, egy Széles Gábort termelt ki, az ő enciklopédikus tudásukkal. Sajnos az itt végzettek egy részét azután a nyugat elszipkázta, mert kiképezni nem tudta volna őket a saját iskoláiban, melyek valójában a szabadosság, az LSD, a politikai korrektség és a harmadik nem melegágyai voltak; látjuk ma, hová vezetett az az oktatás.

Semmi sem árnyalja ezt a pozitív képet?

Persze egyetlen korszak sem mentes a hibáktól, ezt látni kell. Kétségtelen, adós maradt Kádár a magyar vállalkozói elit megteremtésével, bár igaz, ebben az is akadályozta, hogy nem voltak rokonai.

Szóba kerül-e az 1956-os válság a kiállításon?

Számunkra nincsenek tabuk, bemutatjuk azokat a sajnálatosan tragikus eseményeket is. Ma már látjuk, 1956 a későbbi, USÁ-ból szervezett, oroszellenes színes forradalmak korai főpróbájának tekinthető. A formálisan meghirdetett célok is, a valós célok is, az eszközök is pont ugyanazok. A banki háttérhatalom nyugatról beszivárgott diverzánsai elérték, hogy napok alatt vagy öt tucat minipárt alakult hirtelen, mindegyik mondta a magáét, teljes lett az anarchia. És ebben a zavarosban felmerült a veszélye, hogy Magyarország az úgynevezett semlegesség és liberális demokrácia örvén felolvad az önmaga ellenségévé vált nyugati világban. Ráadásul az ország közel sodródott ahhoz, hogy egy atomháború kirobbanásának földrajzi kiindulópontja legyen. Szerencsére Oroszország gyors és határozott fellépése megmentette ettől a világot és Magyarországot, melyet különben a nyugat gyáván cserbenhagyott. Kádár akkor nem a népszerű, hanem a nehezebb utat választotta, és szembefordult Nagy Imrével, aki ugyan szépen halt meg, de korábban, mint NKVD ügynök maga köré gyűjtötte a későbbi Soros-huszár Vásárhelyi Miklóst, és hasonlókat, ott sürgölődött az újonnan alakult pártok körül Göncz Árpád és más későbbi hazaárulók. Csodáljuk a géppisztollyal és páncélököllel felszerelt gyermekek hősiességét, de közülük is sok felismerte utólag, hogy jobb, hogy nem győztek. Például a legendás Dózsa László színész, aki három kivégzése után a kádári konszolidáció mellé állt, és még a politikai bizottságba is beválasztották, ahol az egyik ülésen puszta kézzel védte meg Kádárt Horn Gyulától. Igaz, sajnos Horn egy vörös telefonnal úgy fejbe vágta Dózsát, hogy szegény még abba is belehalt. Mindezt a színművész maga mesélte nekem, nem sokkal azután, hogy beválasztották a Halhatatlanok Társulatába. A kiállításon erről a verekedésről is látható lesz egy eredeti fénykép, aminek érdekessége, hogy korábban, mielőtt Dózsa elmagyarázta volna, mindenki azt hitte, hogy Papp Lacit, a dán Chris Christensent és a bírót ábrázolja a ringben.

Elárulna néhány részletet a kiállításról?

Csak keveset, mert mindenkinek el kell jönnie megnézni. De annyit elárulhatok, hogy az egész kiállítás egy többhelyiséges, hímzett falvédőkkel díszített barakk belsejét mintázza, a háttérből pedig a rádiókabaréból vett vidám nevetés hallatszik majd. Lesz „Győzelem a természet felett” terem, kivágott fákkal és paksi erőművel, lesz vadászat-terem, és természetesen lesz egy foci-terem is. Itt az első titkárt Albert Flóriánnal látjuk majd, boldog szurkolók körében, és felette a korabeli szlogent: „Bajnok lett a Ferencváros, fasza gyerek Kádár János!” Szotyola is lesz, korabeli kiszerelésben, meg hasonlók, de erről többet most nem szeretnék elárulni. A Matúz Józsefné emlékteremben jó híreket vetítünk a korabeli tévéhíradókból, találtunk egyet például 1965-ből a bakonyi pitypang kinyílásáról. Azt is elárulhatom, hogy lesz egy meglepetés: a látogatók a belépőjegyüket maguk hamisíthatják otthon, fusiban, és aki ezt ügyesen csinálja, hivatalos jegy nélkül juthat be. Mi e fölött szemet fogunk hunyni.

Nem lesz emiatt veszteséges a kiállítás?

Nem, mert ezt kipótolja nekünk a kormányzat. De a legjobbat még nem is mondtam. A kijáratnál egy határátkelést szimulálunk, amihez mindenki kap kötelezően átcsempészendő játékvalutát, és mogorva vámosok, határőrök is lesznek – erre a szerepre a Kubatov Gábor barátait kértük fel, ők senkit nem engednek ki a múzeumból, akinél a valutát megtalálják. Továbbá a látogatóknak minden teremben kérdőívet kell kitölteniük arról, hogy a kiállításról és az azt rendező Magyarországról hogyan vélekednek a látogatótársaik és családtagjaik. Ebből készítjük el azután a látogató személyes kartonját, a Nemzetbiztonsági Hivatallal együttműködve; ők adják az árgusan fülelő teremőröket is. Szerencsénkre sok kitűnő régi szakember dolgozik még ott. Így végül a vendég abban a tudatban távozik, már ha kijut, hogy jobban teszi, ha sem a kiállításnak, sem Magyarországnak, vagyis a becsületes dolgozó magyar embereknek nem kelti rossz hírét.

Úgy hallom, már most tervezik a kiállítás továbbfejlesztését…

Igen, így van, és elárulhatom, máris jó úton haladunk, hogy a korabeli feelinget a múzeum névleges bejáratán kívül is kiterjesszük.

Hozzászólások