szerző:
Bánovics Attila

Bármilyen sok bizonyítékunk van, ahhoz, hogy a gyanú bizonyossággá váljon, kell még egy kísérlet. Vagy még négy. Vélemény.

Választás 2018
Február 17-én hivatalosan is elkezdődött az április 8-ra kiírt parlamenti választás kampánya. Ebben a hét hétben a hvg.hu beszámol minden eseményről, amely a választók döntését befolyásolhatja, pörög a kamuméterünk, ott leszünk a nagy csaták helyszínén, és úgy általában: megmutatjuk, milyen Magyarországon szavazunk 2018 tavaszán.
Friss cikkek a témában

A választási rendszerünk nem olyan, amilyennek szeretnénk, hanem amilyennek tapasztaljuk. Az hogy leváltható-e egyáltalán a kormány, megfigyeléssel igazolható vagy cáfolható állítás.

Hont András vitaindító cikkében azt írja:

Nem közismert tény, de a legutóbbi választáson a parlamenti ellenzék nemhogy több szavazatot kapott, mint a kormány, de egyenesen megszerezte a szavazók abszolút többségének támogatását.

Mit műveltünk eddig, ha ez sem közismert tény? Az eredmények négy éve fent vannak az úgynevezett interneten.

Itt az ideje beírni a böngészőbe, hogy www.valasztas.hu, és összehasonlítani az adatokat a két lehetséges hipotézissel: Ebben a rendszerben a kormány leváltható vagy nem leváltható. Ha igen, minek bojkottálni? Ha nem, minek szavazni?

Például azok, akik magas részvételben bíznak, észrevették, hogy 2006 és 2014 között félmillió választópolgár tűnt el a szavazófülkékből? Éppen amikor a gazdasági válság százezreket kényszerített arra, hogy külföldön dolgozzanak, ahonnan ők nem szavazhatnak levélben (könyörgöm, a XXI. században, levélben, miért nem?). Most Ausztriában vagyok, és a hozzám legközelebbi szavazófülke 202 kilométerre van (megnéztem az interneten). Öntől milyen messze van a legközelebbi?

A számok mögött emberi döntések vannak, sőt kényszerhelyzetek.

Magyarországon az átlagos részvétel 65%, a legutóbbi választáson 61,73% volt. Miközben a tavalyi osztrák parlamenti választáson 80%-ot mértek. Ami ott átlagos. Igaz (és tessék figyelni, ezek adatok), Ausztriában arányos a választási rendszer, lehet levélben szavazni, és a kampányban minden pártnak annyi plakátja van az utcákon, hogy orra lehet bukni bennük. Mondom, mindegyiknek. Magyarország ennek mindenben az ellentéte. Melyik hipotézissel vannak összhangban az adatok? Azzal, hogy idén a választási részvétel olyan lesz, amilyen nálunk szokott, vagy olyan, amilyen Ausztriában? Mindannyian az utóbbit szeretnénk, de nem számít, mire vágyunk. Az emberi döntéseket a benyomások, azokat meg a számok határozzák meg.

Vita a választási bojkottról a hvg.hu-n

Hont András: Utolsó szavak a választási bojkott ügyében

Béndek Péter: A demokráciánk sírfeliratához

Szigetvári Viktor: Érvek az alkotmányos forradalom mellett

Krómer István: A bojkott bojkottja

Gulyás Márton: Orbánt az ellenzéki pártok nem, de a szavazók még megbuktathatják

Szarvas Koppány Bendegúz: Bojkott? Oké. És utána?
Seres: Legyünk önzők, menjünk szavazni!

Tüttő Kata: Az elit öngyilkos alakulat

Elek István: A Fidesz legyőzhető

Az közismert, hogy aki kormányváltást akar, nem szavazhat a Fideszre, de ez csak Ausztriában lenne elegendő információ (tudják, arányos rendszer, náluk a többség dönt). Magyarországon azt is tudni kellene, melyik ellenzéki pártra/jelöltre kell voksolni a cél érdekében.

Seres László azt írja:

Most abban bízhatunk, hogy az emberek megtalálják a legesélyesebb helyi jelöltet.

A bennem élő hatéves gyerek felteszi a kérdést: Honnan tetszik majd tudni, hogy ki a legesélyesebb? A felnőtt pedig megadja a választ: a választás eredményéből. Abból kiderül, hogy melyik volt, melyikre kellett volna szavazni. És előtte? Honnan?

Változtassuk meg, képzeletben, a szabályokat csak kicsit. Legyen kétfordulós a választás, és a másodikba csak a két legtöbb szavazatot szerző jelölt kerül be. Most kire kell szavazni a kormányváltáshoz? A másikra. A döntéseinket a rendszer határozza meg.

Ismerjük a szabályokat, elvégeztünk egy kísérletet, ez volt a 2014-es választás. De egy nem elég. Ha viszont idén is azt látjuk, hogy a rendszer ugyanúgy működik, mint legutóbb, akkor bajban vagyunk.

Utána is lehet borzolni az idegeinket a „bízunk, hiszünk, remélünk” szavakkal, és elmondani: „Igaz, hogy kétszer nem sikerült, de harmadszorra menni fog. Vagy negyedszerre. Ötödszörre már biztos.” De ahogy gyűlnek a bizonyítékok, úgy tűnik fel egyre több választónak:

ha olyannak látszik a rendszer, amelyikben nem lehet kormányt váltani, és nem is tudunk kormányt váltani, akkor talán ez egy olyan rendszer, amelyikben nem lehet kormányt váltani.

Ez a legegyszerűbb hipotézis, amely egyelőre működik. De bojkott még nem lesz, mert bármilyen sok bizonyítékunk van, ahhoz, hogy a gyanú bizonyossággá váljon, kell még egy kísérlet. Vagy még négy. És akkor idén vagy 2030-ban megállapíthatjuk, hogy ami úgy megy, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa, az valószínűleg egy kacsa.

Van rosszabb a bojkottnál.

Az, ha a magyar választó úgy végzi, mint az új-zélandi Kakapó madár, amely nemcsak elfelejtett repülni, de azt is elfelejtette, hogy elfelejtett. Ezért, ahogy egy kutató írja, amikor izgatott lesz, felszalad egy fára, leugrik, majd a földbe csapódik, mint egy darab tégla. Aztán megint megpróbálja. Újra és újra.

Egy félelmetesebb dolog van annál, ha a választók nem tudják leváltani a kormányt. Ha nem tudják, hogy nem tudják.