Révész Sándor
Révész Sándor

Visszanéztünk, milyenek voltak a választásokat megelőző március 15-ék. Sokan voltak. Ha jól számoltuk, huszonnégyszer esett március 15-e országos választási kampányba vagy annak közelébe a kiegyezés és 2014 között. Utoljára 1963-ban kerülték el a parlamenti választások az 1848-as forradalom ünnepét.

A történelmi ünnepek általában a történelem fölszámolásáról szólnak. Kampányban pláne. Kivesznek a múltból a keserves viták, dilemmák, az ellentmondások, az érték- és érdekütközések az ünnepeltek körén belül, és mindenekelőtt – eltűnik az idő. A távolság a jelen és a múlt ünnepelt pillanata között. Minden úgy érvényes a jelenben, ahogy a múltban volt. Azt akarjuk, követeljük, képviseljük, valósítjuk avagy valósítottuk meg, amit szent és megkérdőjelezhetetlen eleink. Gonosz elleneink pedig ugyanazért harcolnak ellenünk, ugyanazt tagadják meg tőlünk, mint dicső eleink ellenei.

Ebben a narratívában mozog mindenki. Kommunista, liberális, konzervatív, szocdem és nyilas. '48 ügyében teljes az egyetértés és teljes az egyet-nem-értés. Mindig egyetértés van abban, hogy '48 célkitűzései helyesek. Soha sincs egyetértés abban, hogy ezen célok éppen el vannak érve, vagy meg vannak tagadva.

A példák tengeréből egy lavórnyival fogjuk itt nyakon önteni az olvasót.

Eltekintünk azoktól az évtizedektől, amikor még pártok, személyek és törvények közvetlenül képviselték a folyamatosságot 1848-cal. 1906-tal kezdünk.

A labanc kokárda

Egy tipikus választási kishír a Budapesti Hírlap 1906. március 16-i számából:

A diósadi kerület polgársága Zsibón rendezett impozáns ünnepet. Az emlékbeszédet Szász Zsombor volt képviselő, diósadi birtokos mondotta, a ki nagy hatással párhuzamot vont az 1848 előtti Magyarország és a mai kor között, a mikor törvénytipró kormány uralkodik. Este fényes lakoma volt.

A konzervatív függetlenségi 48-as Szász Zsombort meg is választották.

A Népszava vezércikke ugyanezen a napon:

"A szabadság hajnalát vagy a szabadság születésnapját fennkölt hangulatban ünnepelték a magyarok, mert a kormány engedélyt adott a hazafiúi érzelmek megnyilatkozására. Így tart ez közel hat évtized óta. Az esztendőnek e napján egekig dicsőítik a szabadság áldásait; hangulatos alkalmi verseket szavalnak a szabadsajtóról és minden egyébről, de azért évről-évre megnyirbálják a közszabadság intézményeit s a polgárság évről-évre egyre mélyebben süllyed a reakcióba. Innen van, hogy 1848. március 15-ike után 58 esztendővel annyira visszafejlődött s annyira megcsenevészedett a szabadság fája, hogy a kormányhatalom engedélye nélkül még szabadság-ünnepet sem lehet tartani."

Ezután a szociáldemokrata napilap arról ír, hogy fölfedezték '48-ban az üzleti lehetőséget. Úgyszólván hazafias kötelességgé tették a nemzeti színű zászlók és szalagok vásárlását, amelyeket Bécsben gyártanak a labancok. A bécsi cégek itthoni ügynökei pedig "ahol a hazafias szónoklat nem hatott, ott tüntetőkkel fenyegettek, akik a nemzeti színekkel meg nem rakott házak ablakait mind bezúzzák".

A Népszava rendszeresen összekötötte 1848-at a választásokkal, 1910-ben is sorozatban rendezték a nagygyűléseket "1848 és a mai helyzet" címmel, csak nem közvetlenül a választási küzdelemre, hanem az általános választójogért való harcra összpontosítottak, és az igazi népképviselet példájáért nyúltak vissza '48-hoz. Addig úgysem volt semmi esélyük a választásokon, amíg a potenciális szavazótáboruk nem szavazhatott.

A 48-as Mussolini

1922. március 15-én Milotay István keresztény-nemzeti újságíró és kormánypárti képviselő beszédet mondott a keresztény újságírók ünnepi vacsoráján. Visszaemlékezett 1919-re, amikor lapját betiltották, de előzőleg még a szerkesztőséget is szétverték:

"Mi, hála annak a nagy megmozdulásnak, amely át- meg átjárta a keresztény magyar társadalmat, hozzájutottunk a szabadsajtó fegyveréhez és hozzájutottunk ahhoz, hogy szabadon hirdessük ezeket az ideálokat, amelyeket sokan hirdettek, vallottak akkor is, amikor sokan közülünk arra voltak kényszerítve, hogy idegen érdekek és célok szolgálatában áldozzák föl tehetségeiket és föláldozzák sokszor azokat a nagy, nemes, közös emberi érdekeket, amelyek az ő szivükhöz is hozzá voltak nőve. Én tehát ünneplem azt a szabadságot, amelyhez mi a keresztény magyar társadalom jóvoltából hozzájutottunk."

Ekkor lett hivatalos ünnep március 15-e. A Népszava erre így reagált:

"ünneppé tétetik egy olyan kormányzat által, amely minden elgondolásában, minden törekvésében, minden cselekedetében perhorreszkálja (rettegi, elveti – R. S.) a forradalmat, minden forradalmi megmozdulást kész elnyomni, üldözni, letörni és azt vallja, hogy a világnak és Csonkamagyarország minden búja-bajának egyetlen kútforrása a forradalom, a forradalmi destrukció. (…) Van-e sajtószabadság, igazi sajtószabadság?...Van-e demokratikus alkotmányosság? Szabadon vannak-e a politikai státusfoglyok?... Milyen röviden, milyen egyöntetűen és milyen mélységes szomorúsággal lehet minderre a sok kérdésre felelni: Nem, nem, nem!"

A Pesti Napló beszámol több ellenzéki párt március 15-i rendezvényéről. A Függetlenségi 48-as párt szónoka, B. Virág Géza

"megállapította, hogy mindazok a vívmányok, amelyekért a márciusi ifjak harcoltak, ma ismét rombadőltek. A márciusi követelések legfőbb pontjai, a jogrend, a jogegyenlőség és a közszabadságok ma éppen olyan veszélyben forognak, mint 1848 március 15-e előtt!"

Hasonlóképp vélekedtek a Kisgazdapárt szónokai, Rassay Károly és a Búza Barna is.

Petőfi tér a Március 15. (Eskü) tér felől nézve 1930-ban
©

1931 márciusában hazánkba látogatott Arturo Marpicati, az új fasiszta olasz akadémia főtitkára és Mussolini pártjának főtitkárhelyettese. Személyes hangú, de aláírás nélküli cikk köszöntötte őt a Pesti Naplóban:

"Őt mindenesetre rendkívüli körülmény – egy forradalom hozta a felszínre, egy oly forradalom, melyhez hasonlót a történelemben csak egyet ismerek: az 1848-iki magyar forradalmat. Vér nélkül, erőszak nélkül jutott uralomra a fasizmus, mely a maga forradalmi jellegét sohasem tagadta le és miként Magyarországon az 1848. év márciusa, úgy az olasz fasizmus is egy ország regenerálására alkalmas nagy eszméket hozott magával. Mi 1848-ban éppen csak proklamálni bírtuk az eszméinket s azután eltiportak bennünket – az olasz fasizmus azonban meg is valósította a maga eszméit."

Az 1935-ös választások középpontjában Mussolini legjobb magyar tanítványának, a Gömbölininek becézett Gömbös Gyulának a nagy magyar "országregenerálást" célul kitűző reformprogramja állt. Ezt Zilahy Lajos és lapja, a Magyarország is támogatta. Ennek március 15-i vezércikke ebben a reformszellemben látta a globalista jövőt. És a 48-as múltat:

"Ma pedig valami különös, erős sugárzás járja át a világot. A fejlődő technika eszközei olyan közel vittek egymáshoz egész földrészeket, hogy a csikágói tőzsde értékingadozását könnyen megérezheti egy boszniai szilvatermelő. Nincs távolság és nincs különbség. (…) Az emberek az egész földkerekségen kezdenek nagyon egyformán gondolkozni és érezni. És pusztulásra van ítélve az a nép, amely ki akarná vonni magát az egyetemes emberi gondolkozás uralkodó parancsa alól. Íme, ez magyarázza meg, mi érik most nálunk az új márciusban? 1848 ifjúsága elhintette a földbe a szabadság vágyának magvait. Most pedig 1935 értelmes és értékes ifjúságának meg kell teremteni a független Magyarország földjén azokat a haladott berendezkedéseket, amelyek révén a nemzet a világ népeinek nagy érhálózatával fölveheti a természetes kapcsolatokat. Mindkét dátumnak roppant jelentősége van. Az első március függetlenséget és szabadságot akart. E második március pedig a függetlenség és szabadság teljes birtokában reformokat akar. Kifejlesztését azoknak a magvaknak, amelyeket már 1848 márciusa elvetett. Nemzeti újjáépítkezést."

A Pesti Napló vezércikkírójának is 1848 jutott eszébe Gömbös antiliberális-populista reformcsomagjáról, de egészen másképp:

"Mi azonban, nem tehetünk róla, de ha valahol halljuk ezt a szót, reform, eszünkbe jut a nagy Reformkorszak, amely 1848 márciusának volt tulajdonképpen előestéje, Kossuth, Petőfi, a Talpra magyar kigyúlt ifjúsága, költő és közönség a Múzeum tavaszi esőverte kertjében, zsendülő fű boldogító illata, ibolyafakasztó március. És eszünkbe jut a szabad szó, a szabad sajtó, a felelős kormányzás, a parlamentarizmus, a tizenkét pont, az alkotmány elévülhetlensége és azután...

Az a nagy, a realitásokban kiépített szabadelvű korszak a 67 utáni Nagy-Magyarországon, amit nem a szabadelvűséig, tett tönkre. Nem azon mentünk tönkre, hogy a Duna partján óriási palotát építettek a parlamentnek, nem azon, hogy itt az oktatás szabad volt, hogy esküdtbírák ítélkeztek, hogy újraépítettük a hullámsírba dőlt Szegedet, hogy egyetemet emeltünk Pozsonyban és Debrecenben, hogy a fővárost egyesítettük, hogy szűk mellékuccák lebontásával felépítettük az Andrássy utat, hogy bankok és takarékok alakultak, napi- és hetilapok indultak, színházak épültek, hangversenypaloták, a mátyásföldi repülőtelep és Budapest testén végig villamos. Nem a szabadságon mentünk tönkre, nem a haladáson, nem a fejlődésen. Hiszen jobbadán ma is abból élünk, amit alkotott (…) A szabadelvűséget csak a demagógia és a tudatlanság hurcolja a vádlottak padjára. (…) Mindezt pedig talán nem volt kár megírni erre a vasárnapra, amikor ígéretzápor szakad le Magyarországra, ahol az eddigi választási kampány során a demokrácia oly szemérmesen jelentkezett, annyira bocsánatkérően. Mert sok mindenről hallottunk, de legkevesebbet mégis a szabadságjogokról hallottunk."

A szabadelvű, demokratikus ellenzék vezéreként Vázsonyi János követelte, hogy ne a parlament függjön a kormánytól, hanem fordítva, hogy legyen teljes a sajtószabadság, hogy töröljék el a numerus clausus-t, és leszögezte, hogy

"a mai választójog mellett lehetetlen tiszta helyzetet teremteni, mert hiszen a függő helyzet miatt kénytelenek a választók egy része meggyőződésük ellenére a kormányra szavazni."

1939-ben már titkos volt a szavazás, de a választásra jogosultak körét szűkebbre vonták. Kéthly Anna a Népszavában ismertetett beszédében nézett vissza 1848-ra és a nyílt szavazás évtizedeire:

"Fel kell szabadítanunk azokat a jobbágyokat, akiket 1848-ban csak jogilag szabadítottak föl. Nem vasárnapi bankett szólamokat vár a munkásság, hanem szombaton készpénzben jelentkező elismerést és jogokat követel. Követeli a választójogot, követeli a földreformot és a komoly szociálpolitikát. A nyílt szavazás lehetetlenné tette, hogy ebben az országban bármikor is az igazi népakarat nyilvánuljon meg, és ez okozta, hogy végül eljutottunk az Imrédy-kormányhoz.

Csak azért lehetett ebben az országban a totális rendszerrel kacérkodni, mert a nép széles rétegeit erőszakkal távol tartották a politikától.
Súlyos történelmi felelősséggel tartoznak azok, akik visszasüllyesztették Magyarországot a nyílt szavazás rendszerére és ezzel erőtlenné tették a nagy tömegeket az ország függetlenségének és szabadságának a megvédésére."

A Pesti Hírlap ismerteti az ekkor már a liberális ellenzékhez tartozó Gratz Gusztáv véleményét március 15-e után, miszerint

"a képviselőház úgy ülte meg ezt a napot, hogy olyan javaslatot szavazott meg, amely minden szakaszával ellentmond az 1848-as március 15-ének".

A második zsidótörvényen dolgozott ekkor a T. Ház, és a forradalom évfordulóján szavazták meg, hogy a zsidó frontharcosoktól megvonjanak olyan jogosultságokat, amelyekkel addig minden világháborús frontharcos egyenlőképpen rendelkezett.

1848: a hajnalcsillag búcsúsugára

A világháború után a koalíciós idők választásai távol voltak március 15-től. Az 1949-es már közel került hozzá, de akkor már nem volt választás. Csak a Függetlenségi Népfront listájára lehetett szavazni, annak az alapító kongresszusát pedig március 15-re időzítették.

A Kossuth Lajos tér 1933-ban
©

"A nagyszerű feladatok és nagyszerű lehetőségek márciusában tanácskozik a Népfront első országos kongresszusa" – írta a Szabad Nép. "Az egész ország dolgozó népe óriási lelkesedéssel ünnepelte a szabadság ünnepét és a Népfront megalakulását" – hirdette a Világosság. Még a Pravda is megemlékezett a magyar nemzeti ünnepről és a magyar kormányról, mely valóra váltja 1848 célkitűzéseit. "A felszabadulás öt esztendeje alatt behoztuk a 'százados mulasztást', sőt… túl is mentünk 1848 forradalmi követelésein" – világít rá Kállai Gyula a Világosságban.

A "kisgazda" Kis Újság is igyekszik lépést tartani élenjáró laptársaival:

"1848. március 15-ének százegyedik évfordulója emlékezetes, döntő nap lesz a legújabb kor magyar történelmében… megalakult az a hatalmas országos szervezet, amely egyesít soraiban minden demokratikus építő erőt, megszünteti a pártok közötti versengést és így lehetővé teszi, hogy az újjáépítés első örvendetes eseményei után tervszerűen megkezdhessük a nagy nemzeti feladatok megoldását." Létrejött a nemzeti együttműködés rendszere, Isten áldásával: "A rabláncok e letörésének, amely Isten jóvoltából 1945 óta valósult meg, elvi elindítója 1848-1849 áldott emlékű magyar forradalmunk" – így örül népe és egyháza maradéktalan szabadságának Révész Imre református püspök.

Soha akkora hangerővel nem ünnepelték március 15-ét, mint a bolsevista fordulat éveiben, a centenáriuméban és a következőben, 1948-1949-ben.

Már Kállai Gyula is utalt rá fent idézett cikkében, hogy immáron meg is haladtuk március 15-ét. Négy évvel később, a következő népfrontos szavazás előtt a Népszava vezércikke plasztikusan meg is jeleníti ezt a meghaladást:

"1848. március 15. és 1945. április 4. úgy találkozik népünk történetében, mint a hajnalcsillag búcsúsugára a felkelő nap első sugaraival. Szabadságunk napja, 1945. április 4-e váltotta valóra mindazt, ami ezeréves történelmünk folyamán haladó, a nép érdekében álló volt."

A két ünnepnap közé ékelődött később, a Tanácsköztársaság teljes rehabilitálása után március 21., és ez a három nap alkotta a tavaszi ünneptriászt, melyet Forradalmi Ifjúsági Napok-ként tartottak nyilván a Kádár-korszakban. A három nap három történelmi fokozatot jelképezett, történelmi emelkedésünk három lépcsőfokát, melyek közül március 15-e volt a legalsó, az ünneplésre legkevésbé érdemes, és el is vesztette a kalendáriumban piros színét, és nem volt méltó a munkaszünetre sem. Igaz, hogy választási harcokban nem lehetett már reá ellenzéki kampányokat építeni, miután nem voltak választási harcok és nem volt választható ellenzék, de azért március 15. maradt a legveszélyesebb tavaszi emléknap, mivel a másik kettővel ellentétben ezt a magukénak érezhették azok is, akik megelégedtek volna a polgári demokráciával és a függetlenséggel, és nem lelkesedtek az internacionalista pártállamba való a fölemelkedésért.

1945-ben "a magyar nép újat kívánt és szabadságot kívánt. Akkor, azokban, az években, amikor a polgári demokrácia megvalósításának reménye éltette a nemzetet, akkor újult fel 1848 szelleme. Évről-évre, egészen addig, amíg az álom végképp szertefoszlott és a szabadság utolsó szikráját is el nem taposta a moszkvai csizma". Ezt a Katolikus Magyarok Vasárnapja című emigráns lapba írta 1975 márciusának idusán Stirling György újságíró, akit az utolsó többpárti választások után vetettek fogságba az utolsó jelentős ellenzéki lap, a Holnap újságírójaként 1947-ben, és csak az emigrációban folytathatta huzamosabb ideig a mesterségét a hetvenes években.

Az ellenzéki március 15-e emigrációba kényszerült és csak a hetvenes években jelent meg a tüntető pesti diákokkal az utcán. "Ez a cél: Magyarország felszabadítása ad értelmet és tartalmat a mi emigrációs életünknek is" - írja a New York-i Magyar Élet ugyanezen a március 15-én.

(folytatjuk)

Csatlakozzon a HVG Pártoló Tagsághoz!

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!