© sxc.hu

A Megasztár televíziós tehetségkutató örvendetes módon jelezte egy korszak végét: elmúlt a produceri irodákban kreált, előre elkészített alapokra rátátogó sztárok ideje a magyar popvilágban. S a tehetségkutató verseny mintha az ígéretet is hordozná: aki itt kitűnik, karriert csinálhat a hazai popvilág megváltozott körülményei között. Hogy ez valóban így van-e, egyelőre nem bizonyosodott be. Az első Megasztár-győztesek hárman megkapaszkodtak ugyan a felszínen, de hogy karrierjük meddig tart, megjósolhatatlan. Annyi azonban látható, más-más stratégia szerint próbál túlélni Oláh Ibolya, Gáspár Laci és Tóth Veronika is. Gáspár nem riad vissza a „kőkemény” hakniktól sem; emlékezetes volt, ahogy a TV2 szilveszterkor követte egyetlen éjszakai körútját, amelyen egymást érték a gyors haknifellépések.

A fél-playback haknikért régóta elég jó pénzt kaszálhat nálunk az előadó, egy-egy forgalmas hétvégén többszázezret is fellépésenként, s ebből azért szép summa marad, még ha a szervezőjével osztozik is.

Az azonban tény, hogy a személygépkocsival lezavart egyszemélyes haknikörutak hamar inflálják egy művész értékét, következő nyáron, vagy jövő szilveszterkor már más áll a diszkó pódiumokon, vagy a céges bulik színpadán. Nemigen megy bele a haknivilágba Tóth Vera, s egyáltalán nem Oláh Ibolya. Ez utóbbi adta el hármuk közül a legtöbb lemezt, bemutatkozó albuma platinalemez, vagyis meghaladta a harmincezres példányszámot. Míg Tóth Verát afféle új Cserháti Zsuzsaként pozícionálja a menedzsment, addig Oláh Ibolya a „népből vétetett” énekesnő, ennek megfelelően extenzív koncertturnét is bonyolított a debütáló lemeze megjelenése után.

Lássuk, hogy néznek ki ma a kereseti lehetőségek a lemezeket készítő és koncertező popénekes számára. Az előadó egy eladott lemez csomagolási költséggel csökkentett nagykereskedelmi árának átlagosan 10-12 százalékát kapja ma; a hazai kiadók legtöbbször így szerződnek. A nagyker ár ugyan változó, de a hazai lemezeké valahol 1700-1800 forint körül mozog. A százalékos arány lehet magasabb is, de csak akkor, ha maga a művész is behoz valamit a közösbe, tehát nem a kiadó fizeti mondjuk a stúdióköltségeket, hanem a művész kész anyaggal jelentkezik. A sztenderd azonban a 12 percent. Kiszámolható, körülbelül mennyi jut egy platinalemezes előadónak. Ha az illető szerző is (hazai popénekeseink legtöbbször nem írnak, csak előadnak) további kilenc százalék szerzői jogdíj jöhet még.

Hatalmas lemezeladást ritkán produkálnak ebben az országban, az átlag párezer példány, elmondható tehát, hogy pusztán a lemezkészítésre -és eladásra nem lehet egzisztenciát építeni. Marad tehát a koncertezés. Ha igényes az előadó, csak élő fellépést vállal, ennek folyományaként zenekarral utazik. Ezerötszáz forintnál magasabb jegyár ma vidéki városainkban egy művelődési házban tartott koncertért nemigen kérhető el, az öt-hatszázas nézőszám pedig egy estén kimondottan jónak mondható, látható tehát, mennyi bevétel keletkezik, ha a művész saját kockázatra  indul neki egy turnénak.

A fellépőhelyek legtöbbször 60-40 százalékban állapodnak meg a művész menedzserével, vagyis a hely negyvenet, a produkció hatvanat kap. Ha a technika, a személyzet, a promóció és sok egyéb költség megfizetése után a „főhős” vagyis a popénekes néhány tízezres gázsival mehet haza, igazán elégedett lehet. Nagyobb meghívások, vállalati rendezvények, road show-k, fesztiválkoncertek esetén a gázsi ennél magasabb is lehet, vagy akkor, ha a művész turnéját valamely cég szponzorálja. Ha 1-2 millióval beszáll, a turné már állhat a lábán. Szponzort találni nem könnyű, igaz, talán a tévés sztárok esetében nem reménytelen a kilincselés. Ám – maradva a példánknál – a televízióban feltűnt sztároknak meg kell küzdeniük azzal a helyzettel, mi történik akkor, ha megérkezik a második „garnitúra” tehetségkutatós popsztár.

© sxc.hu

Nem könnyű a könnyűzenei karrier azoknak sem, akik nem a frontvonalban küzdenek. A muzsikusok, ha saját zenekart alakítanak, évek hosszú munkájával és nélkülözésével juthatnak el addig, hogy esetleg már ne kelljen „civil” foglalkozást is űzniük. Országos hírű zenekarrá válni (ez a fogalom itt fontos, tehát „rendes”, hangszereken játszó együttesre gondoltunk s nem egynyári pop produkcióra) pedig keveseknek sikerül. A „klubozás” évekig is eltarthat, itt pedig jó, ha nem a zenekarnak kerül pénzébe, hogy felléphet.

Egy sztárzenekar egymilliót is közelítő gázsit is kérhet, igaz, ez megoszlik a tagok között, s a legtöbb együttes valamiféle alapot is képez, hogy megtámogassa a veszteségesebb turnékat, vagy pénzt tegyen félre stúdióköltségekre, lemez-promócióra, vagy éppen hangszer- és felszerelés vásárlásra. Ez utóbbi pedig drága, egy gitáros felszerelésének értéke (1-2 hangszer, valamint erősítő, effektek) elérheti a másfél-kétmilliót is. Igaz, szükségtelen évente újat vennie.

A popzenészek külön rétegét képezik a stúdiózenészek, vagyis azok a muzsikusok, akik egy-egy alkalomra (lemezfelvétel, vagy turné) szegődnek el valahová. Dalonként tízezer forint az alap, ha valaki közreműködést vállal egy lemezen. Jegyzett, jó nevű hangszeresek persze ennél többért is dolgoznak. Előfordul az is, hogy egy zenész saját, pillanatnyilag ráfizetéses, ám szívügynek tekintett produkcióját, zenekarát más közreműködői munkákból tartja el. Ez a jazz-muzsikusoknál például alapvető gyakorlat. Ebben a körben a tanítás is a munka része, sokan adnak magánórákat, vagy a kevés számú jazz, illetve könnyűzenei iskolában oktatnak óraadó tanárként.

A vendégzenészi létben előfordul, hogy négy-öt, vagy akár több produkcióban is közreműködik egy muzsikus. Ebből már összeszedhető egy élet, vagy akár egy család fenntartásához is elegendő pénz. Egy vendégzenész a pesti klubszíntéren, ha húszezret kap, már elégedett lehet. A létfenntartás ára azonban, hogy nem ritkán minden este játszani kell valahol, valakikkel. Egyik zenekarból a másikba vándorol a muzsikus, s ez nem könnyű, főleg, ha a személyes ízlésének szempontjait is figyelembe veszi. Hiszen nem lehet valaki egyszerre tag egy free jazz zenekarban és mondjuk a TNT popduó kísérőzenekarában.