szerző:
László Éva Lilla

Egyre több szakmának alkonyul be, a kisiparosok lassan becsukhatják a boltot. Jogos félelmekről van szó, vagy a globalizáció szülte pánik beszél a mesterekből, amikor így vélekednek? Szakmájáról, annak buktatóiról és a korántsem rózsás jövőről mesél Hegyessy Árpád órás- és Révész Éva szabómester. A kihalófélben lévő szakmákról, a jelenség hátterében meghúzódó okokról Gráfik Imre néprajzkutatót faggattuk.

Órajavítás mesterfokon. Régi műszerek
© hvg.hu
Hegyessy Árpád azon kevés órások egyike, aki antik időmérő szerkezetek restaurálását is vállalja. (Hogy ennek miért van nagy jelentősége, a későbbiekben kiderül.) A szakember immáron húsz éve foglalkozik hivatásszerűen a ketyegő szerkezetekkel. Az ipari szakmunkásképző iskola elvégzése után a két évtizede még a szakma boszorkánykonyhájának számító Órás Szövetkezetben kezdte pályáját, annak átalakítását követően –  a rendszerváltás után – Tilly Róbert órásmester műhelyében helyezkedett el.

Ma is működik órásképző iskola, de a szakma kihalófélben van, mert évente alig néhány fiatal jelentkezik, az iskola fennmaradása komoly veszélybe került - vázolja a szakmai utánpótlás nehézségeit Hegyessy Árpád. A legnagyobb probléma - amellett, hogy a szakmának manapság nincs keletje - a gyakorlati képzés hiánya. A diákok ugyanis hiába végzik el a szakiskolát, csak elméleti képzésben részesülnek, a hosszú évekig is elhúzódó gyakorlat viszont elengedhetetlen ahhoz, hogy szakmailag felkészültek legyenek. Akit ez a követelmény nem riaszt vissza – emellett pedig van érzéke és kedve a mesterséghez, kitartó és szorgalmas –, azt a kezdő felszerelés magas költségei és a bizonytalan megélhetés még mindig visszarettenthetik.

A munkavégzéshez szükséges alapfelszerelés, a gépek, szerszámok nagyon drágák, s ezeket mind a tanulónak kell beszereznie. Az induló készlet a legfontosabb alapdarabokkal – esztergapad, csiszológép, óramosógép –, akár félmillió forintba is kerülhet, ráadásul ezek csak az órásiparban használható speciális szerszámok. Jóval könnyebb helyzetben vannak azok, akik a családi hagyományokat követve választják a mesterséget, ugyanis nemcsak a szaktudás, a felszerelés is apáról fiúra száll. „Igen, ebben a szakmában kevés nő dolgozik, a mesterek között talán két-három nő akad” – erősíti meg Hegyessy a feltevést, miszerint ez egy férfias szakma.

Órások tömörülése

Ötven éve, tizenöt órás kisiparos összefogásával alakult meg az Órások Szövetkezete. A hatvanas évek végére a szövetkezet több mint ötszáz főt foglalkoztató közép-vállalkozássá fejlődött, amely az órajavításon, az árusításon és a tartozékok értékesítésén kívül ékszerjavítással és értékesítéssel is foglalkozott.
A kilencvenes évek elején, a rendszerváltást követően a kisiparos tagok nehéz helyzet-be kerültek, javaik jelentős részét felélték. Ma tíz üzlet tartozik a Szövetkezet égisze alá.

A költségek nem csak a tanulót terhelik: az órásmesternek is komoly befektetés, ha egy ifjoncot alkalmaz, aki jó pár évig nem termel profitot. „Egy szekrény megtelik rossz órákkal, mire valakiből órás lesz” – mondja Hegyessy Árpád, hangsúlyozva, hogy a szakmában csak a legkitartóbbak, a „fanatikusok” maradhatnak meg, akik szenvedélyesen szeretik mesterségüket. „Évek óta nem jelentkezett egyetlen diák sem a műhelybe, hogy tanulni szeretne” – utal a fiatal generáció érdektelenségére Tilly Róbert órásmester lánya, aki az 1800-as évek végén alapított üzletet vezeti.

„A szakma halálát a fogyasztói társadalomban látom. Ha elromlik egy óra, az emberek inkább vesznek egy újat, ahelyett hogy megjavíttatnák a régit” – ad hangot aggodalmának Hegyessy Árpád. Véleménye szerint nem arról van szó, hogy ne lenne kereslet az órások munkája iránt, hiszen mindig lesz igény az antik ketyegők javítására; sokkal inkább arról, hogy egyre kevesebb a tapasztalt órásmester, lassan kihalnak a nagytudású öregek.

Az antik órák javításához alapos szakmai tudás, felkészültség kell, mindezt pedig csak egy hozzáértő mester mellett sajátíthatja el a pályakezdő. A sokszor 150-200 éves mechanikus óraszerkezeteket aprólékos műgonddal, gyakran hosszú hónapokig, olykor évekig tökéletesítette készítőjük. Éppen ezért csak néhány hazai mester vállalkozik rendbehozásukra. Nagy kihívás, ha egy évszázados órát kell működőképessé varázsolni, a hiányzó alkatrészeket ugyanis  általában maga az órásmester készíti, latba vetve minden tudását, hogy kitalálja, hogyan gondolkodhatott a műremek egykori készítője.

Az évszázados fortélyokra és szaktudásra világszerte komoly kereslet van. Erre utal, hogy a magyar mesterekhez még Németországból és Amerikából is érkeznek patinás, javításra szoruló ketyegők. Ezekben az országokban ugyanis szinte teljesen elsorvadt az iparágnak eme szegmense. „Pedig a világ legkönnyebb szakmája – nevet Hegyessy Árpád – hiszen mindössze pár grammos alkatrészeket kell összerakni.”

Szabás-varrás: a minőség diadala? (Oldaltörés)

„A családunk szerény körülmények között élt, nem volt lehetőségem rá, hogy tovább tanuljak. Tizenhét éves koromban elvégeztem az ipari iskolát, két évvel később, 1974-ben pedig mestervizsgát tettem” – avat be a kezdetekbe Révész Éva férfi-női szabómester.

Révész Éva és készülő modellje
© hvg.hu
A belvárosban csinos kis üzletet működtető hölgy saját bevallása szerint ifjúkorában azt gondolta, mindenki a „lábai előtt hever”, neki már nem lehet újat mutatni. A sikerért azonban keményen meg kellett dolgoznia. A szabómesterség gyakorlati fogásait egy kisiparos műhelyében leste el. „Kezdetben csak férfiszabóként dolgoztam. Azért választottam ezt a területet, mert nem voltam túl jó tanuló - meséli Éva. Szakmailag mégis jobban jártam, mert nagyobb kihívás egy öltöny elkészítése –  ami a méretvételtől az átadásig körülbelül 30-40 órát vesz igénybe  –, mint egy esküvői vagy egy koktélruháé.”
 
A szabómester eleinte csak nadrágokat készített, később, a hetvenes években kitört farmerláznak, majd a konfekcióipar térhódításának köszönhetően –  immár nőiszabó-vizsgával a tarsolyában –  szoknyákat, esküvői ruhákat is varrt. Éva saját bevallása szerint szerencsés helyzetben van, nem érzi úgy, hogy a nagy divatházak kiszorítanák őt a piacról. A kínai ipar térhódítását azonban ő is aggasztónak tartja, mert az egyre igényesebb távol-keleti termékek látványosan lenyomják az árakat. 

„Én is aránylag jó névnek számítok a szakmában, de nekem a családi élet mindig fontosabb volt, mint egy-egy bemutató” – indokolja Éva, hogy miért nem tört még feljebb. „Néhány külföldi divatkiállításon megfordultam, rendszeresen böngészem a nívós külföldi és hazai divatlapokat, ezekből is merítek ötletet. Én így érzem jól magam” –  teszi hozzá. Az új trendeket azonban ő is követi: a pár éve világszerte reneszánszát élő távol-keleti szabásminta népszerűsége őt is új modellek elkészítésére sarkallta; ezeket –  igény szerint –  a férje által Kínából hozott anyagokból készíti el.

Kereseti lehetőség
2005-ben a szabók, varrók átlagosan havi 80 ezer forintot (évi 3700 eurót) kerestek, ezzel az ipari munkás foglalkozáscsoportban  a kereseti mezőny végén kaptak helyet. Ez a foglalkozáscsoport az EU 2003-as, 2004-es statisztikáiban évi 5 ezer euró keresettel szerepel.
2005-ben a szabók és varrónők több mint 80 százaléka alkalmazott volt. (Forrás: Szakmák könyve - HVG) 
Ma már sokkal kevesebb szabó dolgozik a szakmában, mint régen, egyre kevesebb a pályakezdő. „Hiába jeleztem több iskolánál is, hogy szívesen fogadnék egy-egy tanulót, senki sem jelentkezett” –  meséli Éva. Ennek nem csak az lehet az oka, hogy lépést kell tartani a nagy divatházak kínálatával és az olcsó távol-keleti holmik dömpingjével. Alapkövetelmény az is, hogy a kisiparos egy-egy nívós lapban hirdessen, szolgáltatásait az internetre is „felnyomja”, hogy minél több potenciális megrendelőhöz jusson el a cég híre.

„Ez azonban még mindig nem elég a biztos  megélhetéshez. Borotvaélen táncolunk” – mondja Éva. A kis műhelytől általában azt várják – ha szakmai körökben nem ismert –, hogy olcsó legyen, de ha olcsón dolgozik, nem tudja fönntartani a vállalkozást. A siker kulcsa abban rejlik, hogy széles körű szolgáltatásokkal álljon a vásárlók rendelkezésére: a férfi-női ruhakészítés mellett az átalakítás, méretre szabás lehetősége is vonzza a klienseket. Évának nincs állandó vevői köre; vannak visszajáró vendégei, de szép számmal akadnak olyanok, akik egy elegáns boltban bevásárolnak, aztán magukra igazíttatják a ruhát.

Szakmán innen, és túl: letűnő mesterségek, új irányok (Oldaltörés)

Karácsonyi vásár Bécsben
© László Éva Lilla
Sok szakma kihalt, vagy letűnőben van. Gráfik Imre néprajzkutató szerint a 20. század második felétől jelentős életmódváltás zajlott: átalakult a piaci kínálat, megváltozott a lakosság életszemlélete, megerősödött a fogyasztói társadalom. A változások következtében régi kézműves tevékenységek tűntek el, ugyanakkor új szakmák gyökeresedtek meg. A folyamat nem újkeletű, éppen ezért Gráfik Imre nem igazán borúlátó.

Céhes élet

A céhek termelékenységét a 18. században hosszabb munkaidő be-vezetésével növelték. A céhbeliek gyakran napi 16-18 órát dolgoztak, hogy gátat szabjanak az egyre terjedő kontármunkának. 1848-ban aztán maximálták a munkaidőt: a legények napi 11 órát, a fiatalabbak napi 9 órát dolgozhattak.
A varrógép 1870 körül jött divatba, először a vásári szabók használták, míg a drága szalonokból még az 1960-as évek végén is kézzel varrt darabok kerültek ki. /Forrás: Magyar Néprajz III. Anyagi kultúra 2. Kézművesség/

A hvg.hu érdeklődésére a néprajzkutató elmondta, hogy már 1882-ben – az MTA által kezdeményezett vizsgálatból – kiderült, hogy számos meglévő mesterség (szűcs, szűrszabó, gombkötő stb.) kihalóban volt. Ezek mellett azonban előtérbe kerültek más kézműves tevékenységek, ahogy napjainkban – a kézműves kiállításoknak és vásároknak hála – ismét virágzik a fazekasság, a kosárfonás, a gyertyaöntés, a hímzés vagy a kékfestés. A tömegesen előállított áruk mellett természetes igény mutatkozik a minőségi, kézműves remekekre is. Reneszánszát éli például a szíjgyártás- és nyeregkészítés, amióta a lovaglás ismét divatba jött.  

A szakiskolai képzésen kívül az egyes mesterek mellett elsajátított tudásnak, gyakorlatnak is fontos szerepe van abban, hogy a mesterségek fennmaradjanak – mondja Gráfik. „Természetesen vannak olyan mesterségek, amelyek fölött eljárt az idő, de ezt is csak óvatosan jelentsük ki.” (Ilyen például a kocsigyártás: ma már nem divat a mindennapi kocsizás, de az idegenforgalmi szolgáltatások palettáján a sétakocsikázás, vagy a versenyszerű fogathajtás előkelő helyen szerepel.) A szakirodalom által felsorolt 250-300 kézműves tevékenység egyikére sem mondhatjuk, hogy teljes egészében szükségtelen:  a természetes anyagokhoz való visszatérés, a minőségi kínálatot garantáló választékbővítés és az ezzel járó foglalkoztatás figyelemreméltó jellemzője a kézműves mesterségeknek – vélekedik a néprajzkutató.

Szakképzési és felnőttképzési törvény

A Magyar Köztársaság minisztériumainak felsorolásáról szóló 2006. évi LV. törvény a szakképzés irányítását a Szociális és Munkaügyi Minisztérium (SZMM) feladatkörébe sorolta. Az oktatási és kulturális miniszter, valamint a szociális és munkaügyi miniszter között létrejött megállapodás alapján az iskolai rendszerű szakoktatáshoz és szakképzéshez kapcsolódó egyes feladatokat a két tárca között megosztották. A szakképzési és felnőttképzési tárgyú törvények módosításáról itt olvashat.

A Lépj egyet előre! program keretében május végéig ingyenes tanfolyamokra jelentkezhetnek azok, akiknek nincs szakképesítésük. Részletek a Szociális és Munkaügyi Minisztérium honlapján olvashatók.







 

László Éva Lilla Karrier

Szex, siklás, zuhanás: extrém munkák

Átrepülni a kínai Nagy Fal fölött, fejjel lefelé lógni egy rúdról, esetleg tíz emelet magasan reklámokat kipányvázni. Szokatlan hivatásáról faggattuk Pirner Alma sztriptíz-világbajnokot, Simonics Péter siklóernyőst és Szabó Dénes ex-barlangászt, ma főállású ipari alpinistát.

László Éva Lilla Karrier

Halálos munkabalesetek: ki fizeti meg az árát?

Szinte nem telik el hét, hogy ne hallanánk: lezuhant az állványról egy munkás, gépkezelés közben életét vesztette egy dolgozó. Április 28-án lesz tíz éve, hogy itthon hivatalosan is megemlékezünk a munkahelyi balesetek halálos áldozatairól. Az emberi figyelmetlenség, a hanyagság évente még mindig több mint száz emberéletet követel. A növekvő bírságok vajon elrettenthetik-e azokat, akik nem tartják be a munkavédelmi szabályokat? Írásunkból kiderül.