A politika azzal teheti a legtöbbet a magyarországi foglalkoztatási helyzet javulásáért, hogy tartózkodik a gazdasági környezet hirtelen módosítgatásától - állítja cikkünk szerzője, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.

HVG
Ha valaki dolgozni akar, három különböző piacon kereshet magának munkát: a versenyszférában, a közszférában, vagy saját vállalkozásba kezdhet. Ami a vállalkozókat illeti, Magyarországon imponálóan sokan vannak: a - sorból csupán adózási kiváltságaik okán kilógó - őstermelőket is ideszámítva jóval több mint másfél millióan. Ám a nagy többségük csak másodállásban vállalkozik; sokuk egyszerűen azért alapított céget, hogy jövedelme egy része után kevesebb adót kelljen fizetnie. Valójában még a főállású vállalkozók jelentős része is munkavállaló - olyan, akit a munkáltatója szívesebben fizet vállalkozói szerződés alapján. Az igazi, önálló tevékenységből származó jövedelemért dolgozó vállalkozók száma jóval kisebb annál, mint amit a foglalkoztatási statisztikák alapján lehetne gondolni; dőreség volna abban bízni, hogy a közeli években a tömeges vállalkozóvá válás lesz a hazai foglalkoztatás növekedésének motorja. Kizárható a közszféra is, ahol 2002-2004 között bő 5 százalékkal nőtt ugyan a dolgozók száma, de a belátható jövőben inkább leépítések várhatók.

Ha pedig a vállalkozói és a közalkalmazotti karrierektől nem, akkor csak a versenyszféra munkaerő-keresletétől remélhető a foglalkoztatás hosszabb távú növekedése. Sokszor hallani, hogy egy-egy vállalat hiába keres bizonyos szakembereket, ám ebből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. A kilencvenes évek második felének fellendülése idején valóban volt néhány év, amikor bizonyos szakmák - például mérnök, informatikus, Székesfehérváron műszerész, Győrben minden fémmunkás szakma - művelői iránt jelentős túlkereslet volt, mára azonban ez jórészt megszűnt. Amikor a cégek arra panaszkodnak, hogy kevés a szakképzett munkaerő, ezt többnyire úgy kell érteni: helyben, azért a bérért, amit ők kínálnak, nem találnak elég szakembert. Fel-felröppen például, hogy kevés a marós. A munkaügyi felmérések tanúsága szerint 1989-ben csak a nagyvállalatoknál legalább 50 ezer 40 évesnél fiatalabb marós, esztergályos és egyéb rokon szakmájú munkás dolgozott, ma viszont összesen alig 40 ezren. Most is bizonyosan elegen vannak tehát - hiszen a rendszerváltáskor negyvenévesek még nem érték el a nyugdíjkorhatárt (és azóta újabbakat is képeztek) -, csak éppen nem ott, ahol ma keresik őket.

Igaz, aki már egy évtizede nem gyakorolta a szakmáját, annak megkopott a tudása: hiába a húsz-harminc éve szerzett szakmunkás-bizonyítványa, munkába állás előtt be kell tanítani a mai gépek használatára, ami többletköltséggel jár. Éppen ezért nem szerencsés az iskolában konkrét feladatra felkészíteni a leendő szakmunkásokat: nem biztos, hogy pont az ott kapott tudásra lesz szükségük, amikor majd munkát keresnek. Mindenki jobban járna, ha az iskola csak alapos általános - például műszaki, gépészeti - ismereteket adna, az elhelyezkedés után pedig az állam átvállalná a konkrét munkára való betanítás költségeinek egy részét. Így a munkavállalót nem korlátozná az elhelyezkedésben a túlspecializáltság, a munkahely pedig valóban azt a szaktudást kapná meg, amire szüksége van. Ám a szakképzés mostani reformja más irányba látszik elmozdulni: az intézmények a környék nagy foglalkoztatóinak aktuális technológiájára képeznének - mert erre a konstrukcióra lehet európai uniós támogatást kapni.

A szakemberhiány tehát - ma, Magyarországon - nem jelent kemény korlátot. Sok más tényezőtől függ, hogy egy vállalat hány embert foglalkoztat, a technológiától, a munkaszervezéstől a piaci verseny intenzitásán át egészen az igazgató személyiségéig. Mégis van két döntő momentum: az, hogy miként alakul a kereslet a vállalat termékei iránt, és hogy mekkora a bérköltség.

Második oldal (Oldaltörés)

© sxc.hu
Egy cég általában akkor vállalkozik munkahelyteremtésre, ha a foglalkoztatás költsége kisebb, mint az a hozzáadott érték (árbevétel mínusz anyagköltség), amit az új dolgozó munkába állításától remélhet. Az ezt az összefüggést kifejező keresletrugalmasság Magyarországon másfél évtizede lényegében változatlan: egy átlagos vállalatnál az általa gyártott termékek iránti kereslet 10 százalékos növekedése 4-5 százalékkal növeli a foglalkoztatást.

Ez azonban csak változatlan reálbérek esetén van így. A béremelkedés természetesen gátja a munkahelyteremtésnek, ráadásul nem mondható meg előre, hogy a bérköltségek mekkora változása miként hat a foglalkoztatásra. Bizonytalan piaci kilátások idején még a reálbérek csökkenése sem garantálja új munkahelyek létrejöttét, növekedésük viszont bizonyosan arra ösztönzi a vállalatokat, hogy technológiai fejlesztéssel váltsák ki a megdrágult munkaerőt. Sőt a reálbérek növekedése még konjunktúra idején is arra sarkall, hogy a cégek ne új dolgozókat felvéve, hanem például korszerűbb gépeket beállítva próbáljanak lépést tartani az igényekkel.

A magyar vállalatok létszámgazdálkodása a kilencvenes évek első felének viharos időszakában - amikor egy balszerencsés vállalat pár hónap alatt elveszthette piacának nagyobb részét, ugyanakkor meglepően nagy számban voltak olyan cégek, amelyek folyamatosan évi 40-50 százalékkal tudták növelni a termelésüket - kiugróan érzékenyen reagált a bérköltségek változására. A helyzet stabilizálódásával és kiszámíthatóbbá válásával aztán látványosan mérséklődött a magyarországi vállalati foglalkoztatás bérérzékenysége, és az ezredfordulóra beállt a fejlett piacgazdaságok többségében tapasztalt szintre (lásd ábránkat). Az átlag azóta is változatlan - mégis markánsan más vállalati viselkedést takar, mint Nyugat-Európában.

A magyar menedzserek ugyanis még a kilencvenes években megtanulták, hogy - a nyugat-európai cégekkel szemben, amelyek gyakran évekre előre eltervezik a foglalkoztatás alakulását - igen gyorsan kell reagálniuk a változásokra. Ma is nagyok az ágazati különbségek, például a gépgyártásban vagy a könnyűiparban azonos mértékű béremelésnek kétszer olyan erős "elbocsátásösztönző" hatása van, mint a legtöbb más ágazatban. De a piaci környezet kiszámíthatatlanabbá válásakor a "higgadtabb" vállalatok is érzékenyebben reagálnak a változásokra. Mindez arra int, hogy csínján kell bánni a gazdasági környezet módosítgatásával, mert ma Magyarországon nem lehet pontosan kiszámítani, miként hat a foglalkoztatottságra a bérköltségek növekedése.

A kilencvenes évek gyors, sok esetben drasztikus átalakulása nem csak a vállalatvezetők viselkedésében hagyott maradandó nyomokat. Amikor tavaly nyáron a Medián kérdezőbiztosai arról faggattak magyarországi dolgozókat (HVG, 2006. október 28.), hogy szerintük mekkora fizetés lenne arányban a munkájuk értékével, képzettségtől függetlenül nagyjából minden csoport átlagosan 60 százalék körüli béremelést jelölt meg. Az országos átlagnál sokkal jobban kereső budapestiek mindenki másnál nagyobbat: miközben a fővárosi átlagbér eleve másfélszerese a megyei rangsorban második Fejér megyeinek, a pestiek több mint 80 százalékos emelést véltek igazságosnak (de a vidékiek kívánságátlaga is meghaladta az 50 százalékot).

Az irreális bérigények a rendszerváltásba belefáradt emberek frusztrációját is tükrözik. De abban, hogy a várakozások ennyire elszakadtak a realitásoktól, nagy felelősség terheli a politikusokat is, akik az évezred elején azt állították: következmények nélkül megduplázhatóak a minimálbérek, másfélszeresére növelhető az összes közalkalmazott fizetése. Mindennek nagy része van abban, hogy sokan ma is lehetségesnek képzelik a hasonló emeléseket.

Pedig ma a magyar gazdaság átalakulása sokkal lassabb, mint a kilencvenes években. A következő évekre jelzett csekély gazdasági növekedés csak akkor teremthet viszonylag jelentős számú új munkahelyet, ha a reálbérek változatlanul maradnak, legfeljebb lassan nőnek. Ám a dolgozók kielégíthetetlen bérigénye rá fogja kényszeríteni a vállalatokat a reálbérek további növelésére, emiatt pedig továbbra is csak nagyon kevés új munkahely létrejötte várható.

Ebben a helyzetben a politikának kevés közvetlen eszköze van a munkapiaci folyamatok befolyásolására. A legjobb, amit tehet, hogy tartósan és kiszámíthatóan semleges marad, nem próbál "akciózgatni" az épp aktuális problémák rövid távú megoldása érdekében. A politikai akciók ugyanis ma Magyarországon azt sugallják, hogy még mindig nem szabad hosszú távra tervezni, mert a gazdálkodási környezet instabil marad; a vállalatoknak továbbra is ugrásra készen kell várniuk, hogy rögtön (akár a szükségesnél óvatosabban is) alkalmazkodhassanak a körülmények váratlan változásához. Ebből pedig valószínűleg több a kár, mint a haszon - a munkapiacra nézve bizonyosan.

KŐRÖSI GÁBOR

HVG Hetilap

Létezik-e itthon kelet-nyugati munkaerő-áramlás?

Miként nem valószínű, hogy a közeljövőben ázsiaiak milliói települnének Magyarországra, arra sem mutatnak jelek, hogy az ország szegényebb északkeleti végeiből költözési hullám indulna a munkalehetőségekben gazdagabb Nyugat-Magyarországra.