Molnár Csaba
Molnár Csaba

A posztszocialista hiánygazdaság olyan iparágban "nevelt ki" egy magyar világsztárt, ahol első látásra nem sok keresnivalója egy nyíregyházi műkedvelő fotós agrárgépésznek. Soltész István azonban, miután felhagyott egy helyi halászati telep vezetésével, síkfilmes nagy formátumú kamerák építésébe kezdett. Az elsőt "csak" azért építette, hogy neki is legyen, ma már több mint 110 kameráját használják a világ minden táján – pedig egy évet is várni kell a megrendelés teljesítésére.

"Ez a síkfilmes nagyformátumú kameraépítés teteje, ennél nagyobbat nem lehet építeni, mert nincs nagyobb film."

Ezt a nyíregyházi kameraépítő, Soltész István mondja a kertvárosi műhelyének jelentős részét elfoglaló félkész harmonikás fényképezőgép-monstrumról. A francia megrendelésre készülő kamerán már negyedik hónapja dolgozik, “még pár hét kell ahhoz, hogy elkészüljön”. A harmonikája kiterítve 4,5 négyzetméter, csak ezt a részt két héten át készítette a szakmai körökben egyértelműen világsztárnak tartott mester. A kész gép súlya pedig 15 kiló lesz.

Soltész István - kattintson galériánkért!
©

“Szinte azonnal beszippantott a nagyformátumú síkfilmes fényképezés világa” – mutatja az alapmotivációt a mezőgazdasági gépészként indult, de mára már több mint 110 síkfilmes kamerát megépítő Soltész István. A kiugrott agrárgépész, bár nagyon meg volt elégedve halászati telepvezetői állásával, 3-4 éve már “főállásban” síkfilmes nagyformátumú kamerákat épít napi 10-12 órában. Kézi munkával az utolsó csavarig.

"Amikor belevágtam a kameraépítésbe, nem újabb profitszerző vállalkozást akartam indítani, csak olyan kamerával fényképezni, amilyenre már nagyon vágytam, de itthon nem lehetett beszerezni."

A síkfilmes világ előtt persze már nyakig benne volt a fiatal Soltész a fotózásban. Első gépét, egy keletnémet Practicát még gépszerkesztői szakközépiskolai tanulmányai alatt vásárolta, később a papától örökölt Yashica Elektro 35-öt használta. Bár egy tanulmányi verseny megnyerésével felvételi nélkül bejutott a Budapesti Műszaki Egyetemre, 1987-ben másfél hónap után a nyíregyházi mezőgazdasági főiskolára igazolt, ahol gépészetet tanult.

Kattintson galériánkért!
©

Nyíregyházán aztán minden el is dőlt, kitalálta, hogy természetfotózással (is) foglalkozna.

"Vettem egy 500-as teleobjektívet, jártam a környékbeli erdőket és őzikéket meg szarvasokat kattintgattam színes diapozitívra."

Közben rátalált a városban működő fotóklubra, ahol kitanulta az exponálást, a laborálást. A városban állást is kapott, a Szabolcsi Halászati Kft.-nél eleinte műszaki vezetőként, majd az egyik telep vezetőjeként dolgozott összesen öt évig. A halászati munka mellett egyre többet fotózott, pénzt is keresett műszaki cégeknek végzett kiadvány- és tárgyfotózással.

Titokzatos csodabogarak a lepel alatt

Korabeli, de mai ábrázolásokon is nagy lepel alá bújó, kicsit csodabogárnak tűnő embereknek tűnnek az állványon álló, síkképes kamerával dolgozó fotográfusok. Miért bújnak sötét textil alá az ilyen fényképezőgéppel dolgozó fotográfusok? Ez csak vicces marketingelem vagy komolyabb jelentősége is van? A nagyformátumú kamerák esetében a lencse fordított állású tükörképe egy mattüvegen jelenik meg, ezen ellenőrizik a képkivágást, ezen látják, hol éles a kép. A lepel nélkül a környezet fényei lehetetlenné tennék, hogy lássanak valamit a mattüvegen. A profi lepel kétrétegű, csak belül fekete, kívül fehér, vagy valamilyen ezüstös fényvisszaverő felületű, hogy a napon ne legyen nagy forróság alatta.

A nagyformátumú síkfilmes kamerák egy része összezárható, mások pedig kisebb harmonikával felszerelt fix szerkezetek. A nem összezárható kamera előnye, hogy gyorsabban üzembe helyezhető, merevebb, stabilabb szerkezet építhető így. A kisebb (4x5 inch) formátumban viszonylag egyszerűen megvalósítható, itt ugyanis arányait tekintve "rövid" fókuszú lencséket használnak, tehát általában nincs szükség nagy harmonika-kihuzatra. Nagyobb formátumon, tájképek esetében, nagylátószögű (vagyis szintén kis fókuszú) lencsét használva lehet létjogosultsága a technológiának.

Ezek a kamerák jellemzően csak állvánnyal használhatóak, de az Argentum nem készít állványt, mert a piac tele van olyan korszerű, könnyű és stabil statívokkal, amelyekkel "értelmetlen lenne versenyre kelni".

Nagyjából ebben az időben bukkant fel komolyabban, hogy a fotózásból meg is lehetne élni, 1996-ban alapított egy kis betéti társaságot, 2000-ig ebből élt, plusz elkezdett tanítani a nyíregyházi főiskola rajz tanszakán.

Annak ellenére sem volt elégedett a tekercses kisfilmes technológiával, hogy folyamatosan fejlesztette gépparkját. Az időközben megismert nagyformátumú síkfilmes technológia viszont nagyon is alkalmas volt mind a műtermi, mind a természetfotózásra.

Ilyen gépet azonban akkoriban nemigen lehetett kapni a magyar piacon, neki is csak óriási szerencsével sikerült egy tiszaújvárosi fotóstól megvennie használt keletnémet Mentor Panorama 18x24 centis gépét. Böhöm nagy kamera volt, nagyon nehézkes volt fényképezni vele, ráadásul ki sem lehetett vinni a műteremből. Néhány portrét csinált vele, de ez pont elég volt ahhoz, hogy ráérezzen az ízére, arra, hogy mit jelent a gigantikus felbontás. A tekercses film véget ér a 6x9 centiméteres formátumnál, a síkfilmes formátum pedig 9x12 cm-rel indul és 51x61 cm a felső határ.

Ekkora filmet nem kell nagyítani, elég “csak” kontaktmásolatot készíteni róla. Teljesen más élmény ezzel dolgozni, durván tízszerese a felbontása, mint egy kisfilmének. “Az első nagyfilmes kalandom az volt, hogy hétvégi családi kirándulásokat fényképeztem. Más érzés, más mentalitás. Ilyennel általában előre tudja a fotográfus, hogy mit fog fényképezni, előre gondolkodik rajta. Nem úgy megy fényképezni, hogy majd valami történik.

Így nem nagyon volt mit tenni, lassan elkerülhetetlen lett, hogy magamnak építsek kamerát."

Az első saját építésű nagyfilmes kamera már 1996-ban elkészült 40x40 centis formátumban. “Nagy és nehéz lett, alig volt használhatóbb az NDK-snál. Jött a következő, majd még egy, “talán a harmadik-negyedik már egészen jól sikerült, azzal már ki is lehetett menni fotózni”.

Megrendelésre először 2001-ben épített kamerát – egy magyar fotósnak, aki később további négyet is vásárolt. A francia rendelésre épülő kamera pedig a 117., amely az időközben többször is új helyre költöző műhelyben épül(t). “Általában fotós kapcsolatokon keresztül találnak rám.” Egyéni vállalkozó, marketingre nem költ, korábban néhányszor hirdetett, de teljesen hatástalan és felesleges volt.

Ma is abból él, amit a gépszerkesztő szakon tanult

Furcsa ezt olyan valaki szájából hallani, akinek kameráit szinte a világ minden táján használják, például az afrikai sivatagban, a tundrán, de a Himaláján is készültek képek Argentum Camera Manufacturában készült géppel.

“Pedig így van, a gépszerkesztő szakon szereztem azt a készséget, hogy valamit meg tudok tervezni és meg is tudom csinálni. Megismertem a munkafolyamatokat, fémmel dolgoztunk, kellett esztergálni, marni, kovácsműhely is volt. Egyébként, amikor eldöntöttem, hogy kamerákat építek, a fát is külön meg kellett tanulni."

"A kétezres évek közepén aztán egyszer csak megrohantak a megrendelők." Valószínűleg elkezdtek forogni a kamerái és a neve is a fontos síkfilmes fórumokon itt, meg itt és itt.

A megrendelők nagy része műkedvelő fotográfus, aki “nem tekintik magát feltétlenül művésznek, de mégis magas színvonalú, amit csinál”. Sokkal több a külföldi vásárló, mint a magyar – a kamerák persze drágák (2 ezer euró körül mozog az áruk, ez persze nagyon sok mindentől függ, például a mérettől és a különféle extráktól) és a fotózáshoz a megrendelőnek külön meg kell vennie az objektívet legkevesebb még egyszer, de inkább még kétszer ekkora összegért.

Hogyan is ne lennének drágák a kamerák, ha a csavart is saját kezűleg esztergálja és a kamera lelkét, a mattüveget is saját kezűleg csiszolja a mester. Mindent saját kezűleg készít (még a bőr fogantyút is ő varrja), csak nagyon ritkán vágat egy-egy bonyolultabb formát lézerrel vagy vízsugárral. Két fajta fával dolgozik: cseresznyével és fekete dióval – ezeket helyben szerzi be –, a pácoláshoz természetes olajokat használ.

Sok a francia és a német megrendelő, de fotóznak Argentum kamerával többek között amerikai, svéd, tajvani, szingapúri, brit, olasz, új-zélandi és holland fotósok is. Vannak igencsak jó fotográfusok, egyikük, a norvég Per Bernstein személyesen is eljött a nyíregyházi műhelybe.

Kattintson galériánkért!
©

Négy kiinduló típust épít, de arra eddig alig volt példa, hogy az alapot rendelnék meg, egy csomó egyéni változtatást kérnek. Az idő nagy része ezek kitalálásával, a modellezéssel, teszteléssel telik.

Éves átlagban éppen ezért nem is készül több 6-8 kameránál, s ez ki is tölti a kapacitásokat. Egy kamerára a megrendeléstől számítva nagyjából egy évet kell várni, “de ezzel nem szokott gond lenni”. Ez alatt az idő alatt nem mellékesen ki is lehet szűrni a dealereket, akik nem tudnak mit kezdeni ekkora átfutással. Őket ugyanis jellemzően elutasítja Soltész István. “Úgy nem tudom megismerni a vevőket, nem tudunk kidolgozni minden apró egyéni részletet.” Egy francia viszonteladóval azért együtt dolgozik, ő eddig eladott két kamerát.

Az Argentum Camera Manufactura logója a filmes fotózásban használatos ezüst egyik alkímiai jele - kattintson galériánkért!
©

Konkurencia nem nagyon van, a világon is csak pár nagyobb gyártó dolgozik: a japán Ebony, a kínai Chamonix és Shen Hao, az osztrák Lotus és az angol Gandolfi – ők egyébként az egyik orosz cárnak építettek egy akkora kamerát, amilyen most épül a műhelyben –, egy lengyel cég pedig mostanában próbálkozik. Rajtuk kívül elszigetelt, kis gyártók működnek.

"Sosem volt elég tőkém, hogy lépjek egy nagyot, de így utólag nem is bánom."

Többet is el lehetne adni, ha átállna valamiféle sorozatgyártásra, azt azonban "pont nem" akarja. Olyan bővítésekre, alkalmazottak felvételére lenne szükség, amire nincs forrása. Dealert is csak “tömeggyártásra” érdemes fenntartani, itt meg sem demokamera, sem raktárkészlet nincs.

Kattintson galériánkért!
©

“Tízmilliós nagyságú tőkeinjekció kellene, ám akkor már másról beszélnénk. De én nem értek ahhoz, hogy írjak egy üzleti tervet, hogy ebből ekkor és ekkor ennyi és ennyi bevétel lenne. Ha mégis, akkor is legfeljebb a gyártást tudnám felügyelni. Veszélyes üzem ez, nagyot lehet bukni, elég csak egy rossz hónap. Így is elég stresszes az, amit csinálok, bármennyire is hihetetlen, iszonyú felelősség van abban, hogy valaki odaad több százezer forintot, vár egy évet és utána a kezébe kap valamit, amivel képeket fog csinálni.”

A megrendelők előre 30 százalékot fizetnek, a kész kamera átvételekor pedig további 70 százalékot. “Mindennel együtt nagyjából annyi pénzt keresek, mintha egy általános vagy középiskolában lennék tanár.”

Előbb tanult meg laborálni, mint fényképezni

Az agrárgépész/fényképész/laboráns/kameraépítő Soltész István a megszokotthoz képest fordítva közeledett a fényképészethez. Előbb tudott laborálni, mint fényképezni. A bükkaljai Tibolddaróc termelőszövetkezetében könyvelő papa ugyanis klasszikus műkedvelő fotós volt – ennek minden “tartozékával” együtt. Így persze az utómunkálatok, a negatívok, papírképek előhívása is műkedvelő módszerekkel folyt. Azaz a családi ház konyhája “időnként átalakult fotólaborrá, ahol a nővéremmel tevékenyen segédkeztünk, szárítottuk, mostuk a képeket, és bennem ez a hangulat nagyon megmaradt, nagyon erős nyomot hagyott”.

A papa tragikusan korai halála után így a fotózás, a fényképek, a laborálás maradt a kapcsolat az akkor 16 éves gépszerkesztő tanuló számára. “Előszedtem a papám negatívjait és elkezdtem nagyítgatni őket.” Ez később, amikor már “több köze” lett a fényképezéshez, továbbra is megmaradt.

Mindehhez nem volt különösebb előképzettsége, abból “gazdálkodott”, amit a papától ellesett, később persze olvasott is hozzá könyvekben, folyóiratokban, de sohasem tanulta igazán. “Ezért aztán nyilván meg is rekedtem volna egy szinten, ha nem derül ki, hogy ez egy nagyon értékes hagyaték, ilyen nincs minden faluban még tíz. A papa igazi családi fényképeket csinált, munkahely, barátok, egy ilyen falusi krónika volt az 50-es évek végétől a 80-as évek közepéig. Aztán 1996-ban a Miskolci Galériában lett is egy kiállítás a képekből.

Egy akkor ott dolgozó művészettörténész felfigyelt ezekre a képekre, közösen dolgoztak a kiállításon. “Összesen mintegy 10 ezer felvételt dolgoztam fel akkurátusan, egy teljes nyár ment el az apám képeivel – életem talán legszebb nyara volt.” Aztán 2006-ban a Mai Manó Házban is bemutattak egy kollekciót.