Hercsel Adél
Hercsel Adél

Három nemzedék, három nő, egy 33 éves exportigazgató egy 3 milliárd forintos éves forgalmú gépipari cégnél. Ahol a sikernek is három titka van: munka, hagyomány és női szemléletmód.

„Pont most hétvégén, épp ügyködtem a konyhában, a férjem pedig a laptopján dolgozott a nappaliban, majd egyszer csak odahívott: gyere gyorsan, nézd meg, ez milyen érdekes. A tévében épp egy angliai fémszerkezetgyártó céget mutattak, ahol egy hatalmas csarnok szerkezetét hegesztették. Miközben Tamás teljesen el volt varázsolva, hogy hű, hát ő nem is tudta, hogy ezt így csinálják, milyen jól néz ki, mondtam neki: dehát a cégnél mi is pont ezt csináljuk! Én ezt látom minden nap itthon és szerte Európában. Ugye milyen érdekes?” – meséli nevetve Jelencsics Rita, a hazai nehézgépgyártás egyik nagyasszonya, a Sokoró Kft. 33 éves exportigazgatója.

A színház nevű csarnokban
©

Micsoda? Fiatal magyar nő, aki 10 éve dolgozik nagy lendülettel a fémiparban, jó ideje vezetői pozícióban, ráadásul egyike a cég tulajdonosainak? Több százmilliót érő gépeikkel főként külföldre gyártják a különböző fémszerkezeteket, például mezőgépvázakat, zsiliprendszert az Elba mellékágához, úthengeralkatrészeket, továbbá a textilipari vágóasztalok vázait a Dolce & Gabbana farmernadrágokhoz és a Bentley bőrhuzatokhoz, belföldi vevőik számára pedig a talajlazítókat, a fésűs boronákat, a rendsodrókat, az autóipari alkatrészeket?

Az évente 3 milliárdos forgalmat bonyolító, stabilan nyereséges, magyar kézben lévő gépipari céget pedig részben az teszi igazán különlegessé, hogy Rita mellett ott ül a menedzsmentben a szintén tulajdonosi kötődéssel bíró Majsa Tímea, a cég jogi és HR-főnöke, továbbá Eredicsné Bagarus Ildikó, a Sokoró gazdasági igazgatója. Ritához hasonlóan ők szintén a harmincas generáció tagjai: Ildikó jövőre lesz 40, Timi viszont alig hagyta el a húszas éveket.

Majsa Tímea
©

A trió tagjai ezen is jót nevetnek: „javítjuk a statisztikát, magunktól hozzuk a női kvótát!”. Sőt, Ildikó azt is hozzáteszi, hogy az anyaság egy olyan állás, amiért nem jár túlórapénz, sem szabadság, ebből következően egy vezetői pozíció, úgyhogy neki már két vezetői pozíciója is van. Persze a szemmel láthatóan kiegyensúlyozott, egymással harmóniában létező vezetőség női tagjai sokkal inkább azon dolgoznak, hogy ne csak a külvilág felé, hanem az iparágon és a cégen belül bizonyítsanak, ahol igenis, mint mondják, a hagyományos mellett egyre inkább szükség van a női szemléletmódra.

Eredicsné Bagarus Ildikó
©

„Nem hiszed el, de az utóbbi időben a mezőgazdaságba is beúszott a dizájnszemlélet, úgyhogy ma már egyáltalán nem mindegy a gazdáknak, hogy néznek ki a gépek, már a legkisebb fröccsenés vagy felületi hiba is reklamáció tárgya. Sőt, egy ideje sokan egyenesen a kinézet alapján választanak. Még szerencse, hogy történelmileg úgy alakult: a mi védjegyünk, hogy szinte minden gyártmányunk sokorópiros. Szóval, ahogy fejlődik a mai modern lézertechnika, a saját gépeink gyártásánál és fejlesztésénél egyre jobban oda kell tennünk magunkat” – meséli Timi, aki az eredetileg 1949-ben alapított, majd a rendszerváltáskor privatizált vállalatnál 2014-es kinevezése óta immár a harmadik generációt képviseli.

„Az például nagyon megmaradt gyerekkoromból, ahogy a papa, aki közel 30 évig volt itt ügyvezető igazgató, és apu, aki 2003-ban vette át tőle a stafétát, otthon, a garázsban sufni tuning jelleggel álmodták meg, és rakták össze az egyik legsikeresebb saját fejlesztésünket, a Somát. Emlékszem, teljesen el voltam tőle varázsolva, ahogy a gép a tervező asztalról életre kelt” – emlékszik vissza Timi, aki elárulja nekünk, hogy Soma egy termetes homlokrakodógép, amit például bálarakodáshoz akasztanak a traktor elejére, ám azon már Rita és Ildikó is bájosan meglepődik, amikor kiderül, hogy a név valójában a Sokorómajsa, vagyis a cégnek otthont adó, Győrtől délkeletre található Sokoró-dombság és a családnév ötvözetének rövidítése.

Jelencsics Rita
©

A Sokoró valójában egy nagy családi vállalat, ugyanis Timi ügyvezető igazgató édesapján kívül a férje és az öccsei is a cégnél dolgoznak, ahogy Ildikó testvére is, ám felső- és középvezetői szinten is sok a házaspár, és az egyéb rokoni szál. „Egy cégmenedzsmentbe amúgy is kell az empátia, de nálunk talán így még inkább szükség van az érzékeny, odafigyelő vezetésre, ráadásul a munkatársak egy jelentős része már évtizedek óta itt dolgozik. Ők joggal érzik azt, hogy számít a véleményük, hiszen már sokat letettek az asztalra” – árulja el Timi, aki jelenleg egy 440 fős dolgozói gárda személyügyi gondozásáért felel.

©

Azt már Ildikó teszi hozzá, hogy a válság idején részben ez a hozzáállás mentette meg a céget. „Pont akkor, a kisebbik fiam születése után jöttem a Sokoróhoz, amikor még a szüleim is itt dolgoztak: édesanyám volt a gazdasági igazgató, amíg 2014-ben át nem vettem a helyét, édesapám pedig gyártási területen tevékenykedett. Emlékszem, 2008-ban hihetetlenül jó évet zártunk, majd ráfordulva 2009-re szembesülnünk kellett a begyűrűző válság következményeivel. Na, az valami kegyetlen volt, miközben ott lebegett a fejünk felett, hogy mi lesz velünk itt, Téten, Győrtől 25 kilométerre, amikor a nagy magyar és nemzetközi cégek sorra mennek tönkre, ráadásul az egyik meghatározó, autóipari partnerünk is keletebbre helyezte érdekeltségeit.”

Végül a Sokoró együttműködése a másik jelentős autóipari partnerrel fellendülésnek indult, és futni kezdett a termelés, megint nőtt a megrendelések száma, és a dolgozói létszám is folyamatosan bővült a visszatérő korábbi munkatársakkal. Ez a dolgozói bizalom, mint mondják, a mai napig lendületet ad a cégnek, ami 2010 után folyamatosan felfelé ívelő pályára lépett, és több lábon áll jelenleg is, hitelnek pedig évek óta nyoma sincs a könyveikben.

Ám itt jön még egy csavar a történetbe: „anno csaknem 80 fő vett részt a privatizációs folyamatban, ám ahogy idősödtek a tulajdonosok, meghaltak, az örökösök fellépésével egyre csak aprózódott a cégvagyon, és az irányítás is egyre nehézkesebbé vált. Miután 2011-re kezdett igazán kritikussá válni a helyzet, először markánsan tőkét emeltünk, vagyis befizettünk, és akik nem vettek részt a tőkeemelésben, azokat kivásároltuk” – meséli Ildikó a folyamatot, végül hogyan került a cég 2014 nyarán néhány család kezébe, akik azóta megállás nélkül forgatják vissza a nyereséget: több lábon állnak, beruháznak és fejlesztenek.

©

A lányok ezen a ponton pedig szinte egymás szavába vágnak, mert mindannyian azt akarják elmondani, hogy mennyi mindent köszönhetnek a szüleiknek. „Részben szerencse, részben tudatos szervezés, hogy nem egyszerre, hanem hárman hét éven belül kerültünk a céghez, így folyamatosan történt a tudás és a tapasztalatok átadása” – emeli ki Timi. Erre jó példa, mielőtt műszaki igazgatóként nyugdíjba ment, Rita apukája rábízta lányát Ildikó édesanyjára, hogy segítse, felkarolja őt. „Tényleg rengeteget tanultam tőle, kicsit úgy bánt velem, mintha a saját gyereke lettem volna, főleg, miután apu meghalt 2011-ben. A támogatás, „tyúkanyóság” mellett kőkemény szakmai kritikákat is lehetett tőle kapni, de amikor nyugdíjba ment, ezeket végül megköszöntem neki” – mondja Rita, aki a védőháló ellenére, 23 évesen, igencsak mély vízbe érkezett.

©

„Apunak a kilencvenes évek közepétől az volt a víziója, hogy a külkereskedelemben van fantázia, és a többi privatizált állami gépgyárral szemben mi az egyre szűkülő hazai piacon az exporttal fogunk nagyot alakítani” – mondja Rita, akire bár édesapja nem helyezett különösebb nyomást, folyton azt mondta, hogy tanuld, kislányom, a nyelveket, az angolt, a németet. „Amikor anno idejöttem, kiderült, hogy kevesen beszélnek nyelveket tárgyalóképesen, ezért egyből ott találtam magam az üzemben, ahol a frissen beszerzett olasz megmunkálóközponthoz tartozó olasz betanító mérnök és a munkásaink közt tolmácsoltam, majd a tárgyalóteremben a nagy német és brit partnerekkel, akikkel a Sokoró évek óta hatalmas forgalmat bonyolít. Eleinte úgy éreztem, hogy tulajdonoscsemeteként a kollégák távolságtartóbbak voltak velem, de dolgoztam, tanultam, ahogy tudtam, szótáraztam a sárga kis füzetembe, és ragasztottam magamra a szakmai szakszókincset, és a sokorós szemléletmódot. Ildikóval és Timivel együtt azóta is keményen dolgozunk, tudjuk, hogy példát kell mutatnunk, egyébként mit várjunk el, ha nem látják rajtunk, hogy hajtjuk a dolgokat?”

És ezek után mi lehetne méltóbb zárás, mint a gondolat, amivel Ildikó búcsúzóul elenged bennünket: ha gondolkodunk is rajta, hogy másként alakítjuk a dolgokat, közben legyen belső elvárás, hogy őrizzük meg szüleink örökségét, és a rendszerváltáskor felszabaduló hihetetlen energiát. Még jó darabig szükségünk lesz rá.