Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
Ritka esemény. A 64 éves, Párizsban élő Zaránd Gyula Budapesten, a Magyar Fotográfusok Házában állít ki. Az 1971-ben (akkor úgy mondták) disszidált magyar művészt kevesen ismerik idehaza. A Műértő interjújából (vagy inkább Zaránd monológjából?) kirajzolódik a pálya és a személyiség képe.
|
|
Zaránd Gyula: Zsebtolvaj, 1964 © Műértő |
Én akkor szivacsként szívtam föl mindezt. Rácsodálkoztam: »Nahát! A Moholy-Nagy? Ez is fénykép?« De azért a magam útját jártam. A fákról készített könyvtervemet Csaba már csak itt, Párizsban látta, a hetvenes években. Azt mondta: - Te egy hülye vagy! Miért nem szóltál, hogy neked ilyen van? Kiállíthattál volna velünk is. - De hát én a magam módján szerettem végigmenni a dolgokon. Lassan. Átnézem még egyszer. Meg átírom. Azt a szöveget, amelyet a könyvemben olvashatsz, egy éven keresztül írtam.
Aki még jól fotózott: Pintér Georg. Az elgondolt filmjeinek helyszíneit fotózta, egy zsidó temetőt, Balaton környéki parasztházakat. Aztán elment Amerikába. A rendszerváltozás után hazaköltözött. Azóta nemigen van kapcsolatunk. Kilencvenig sokan kerestek, és sok kapcsolatom volt Magyarországgal, meg érdekes dolgokat lehetett elvégezni. Most, hogy a határok megszűntek, erre már nincs szükség. Fotózott aztán Gödrös Frici, Sípos Pista, Dárday Hugó, vagy inkább a felesége, Szalay Györgyi. Dárday főképpen elméleti ember volt. Bódy sem fotózott. A többség filmezni készült, Lőrinczyt leszámítva. Őt nagyon foglalkoztatta, hogy fotóval hogyan tudja kifejezni, amit akar. Utánajárt az optikai kérdéseknek, a felszerelését is így állította össze. Ezért foglalkozott például Moholy-Naggyal. Koncznak volt egy albuma, az került az asztalra, aztán más is hozzátette: »Nekem is van otthon«, vagy »Ismered Kassákot?«, vagy mit tudom én, »Yves Kleint?«
Persze kaptam egyéb impulzusokat is. A Főfotónál voltam tanuló, Balla Demeternél. Tőle sokat tanultam. Olyan mélységeket tudott előhívni, egy kép lényegére koncentrálni… ez nagy hatással volt rám. Mert én fényképész vagyok. Ebbe születtem, ez érdekel.
Aztán más körökbe is bekerültem. Baksa Soós János lett a barátom, Szentjóby Tamás, Benke László »tanár úr« és a… szegény kis János, a… Szerb Jani. Szerbnek az unokája. Öngyilkos lett, egész fiatalon. Akkoriban volt egy ilyen őrület, hogy disszidálni kell. Most persze, hogy felszabadítják a megfigyelt emberek belügyes dossziéit, még inkább megértem, honnan jött ez. Valamelyik tiszt azt javasolta például a feljebbvalójának, hogy ha másként nem lehet elhallgattatni, akkor esetleg egy idegbetegséget, idegszanatóriumot fogunk beiktatni, vagy sokkolást. Érted? Sípos Istvánt meg is sokkolták. Szóval disszidálni kell. Elment Szentjóby, Ajtony Árpi, Baksa. Ez így elterjedt. Már Párizsban voltam, amikor Szerb Jancsi, aranyos fiú volt, ő is kijött - meghívták Angliába -, itt megállt, rendeztünk egy vacsorát, összegyűlt ez a társaság, és akkor… sírva mondta: »Te Gyula! Én nem tudok, nem tudok disszidálni. Ne haragudjatok rám.«” (Megtekinthető december 10-től 2008 február 4-ig.)
Bán András
Kinyomtatom
Elküldöm
