Még a borítók is a múltat idézik

Azt eddig is tudtuk, hogy a múlt zenéi időről-időre visszaköszönnek, az új zenekarok merítenek a régi zenékből, legtöbbször újraértelmezik azokat, hogy a klisékké csupaszodó stíluselemeket felfrissítsék – legalább némi – eredetiséggel. A kilencvenes évek nagy brit hulláma, a britpop is megidézett elődöket és magára húzott jelmezeket. Az Oasis mintha egy másodlagos frissességű Byrds lett volna, némi Stone Roses-szal nyakon öntve, ám mégis volt az egészben valami önállóság, „hozzáadott érték”, esetükben egy kis pszichedelia és extasy-kultusz, humor és modor. A Blur meg folyton Beatles emlékeket idézett, de mégis újat hozott,  legalábbis nem adta fel az új megszólalás keresését. 

Mostanában egyre több hang és kép köszön vissza „egy az egyben” a közelmúltból. A retrodivat a nyakunkon van, már elérte a nyolcvanas évek közepét, London butikjaiban olyan holmikat árulnak, amelyeket talán egy siófoki Dolly Roll koncerten láthattunk utoljára 1984-ben. Ez önmagában még csak vicces divatjelenség volna. Ám ami a zenében történik, több ennél: nehezen dönthető el, hogy az új bandák csak inspirációt keresnek a korábbi lemezeken, vagy egy új típusú copy-kultúra, pastiche (imitáció) -hullám tanúi vagyunk?

Mintha a progresszió egész más értelmet nyert volna. A Velvet Underground és az Iggy Pop-féle Stooges örökségét felélesztve pár éve robbant be a The Strokes, s velük az új garázs-rock ifjú zászlóvivői. Ezek a srácok ugyanazt a zakót, nadrágot hordják, mint édesapjuk 1972-ben, felkutatják a régi darabokat a vintage ruhaboltokban. Sőt, mi több, a gitárjuk is ugyanúgy szól. Dalaik struktúrájáról és hangulatáról nem is szólva. És persze az imázsuk is a múltat idézi,  a lemezborítók designja hajszál pontos idézetek gyűjteménye.

Jelmezbáli rock © www.thehives.com

Eddig ahhoz szoktunk, hogy az új generációk az előző(ek) tagadásával indítottak. De most a The Doves mintha a nyolcvanas évek elejének elektro muzsikáját imitálná egy kis korai Cure-ral ötvözve, a hatalmas sikerű Franz Ferdinand vállalt new-wave utánérzés, a Kings Of Leon pont olyan, mint a legendás Creedence Clearwater Revival, az Interpolban mintha a Jesus and Mary Chain keveredne az Ultravox-szal 1982-ből, a The Hives pedig szakasztott olyan, mint egy nyugatnémet Neue Deutsche Welle-zenekar szintén a nyolcvanas évekből. Mi van itt?

Ne értsük félre: ebben az új rock and roll esztétikában nem egyszerű másolásról van szó, pláne nem „koppintásról”, bevált receptek alkalmazásáról. Sokkal inkább egy új felfogásról, amelyben az imitáció, a copy, a stílus és imázs reprodukálása nem pusztán mimikri, hanem a teljesítmény egyik leglényegesebb eleme. A Mooney Suzuki fent idézett kijelentése, a Strokes vonzódása a hetvenes évek garázs-rockjához vagy a White Stripes rigorózus ragaszkodása a szalagos stúdiótechnikához, meg a harminc éves mikrofonokhoz ugyanarról a tőről fakadnak.

Mintha a progressziónak nem volna jelentése többé a rockban. Vagy ha van is, egészen megváltozott ez a jelentés: egy zenei magatartás felvétele maga az „újat teremtés”.  A haladást pedig nem az időben előre felé kell elképzelni, hanem összevissza. De vajon szabad-e elvitatni az újabb rock generációk jogát ahhoz, hogy visszamenőleg felfedezzék a rocktörténetet? Természetesen nem, még akkor sem, ha az idézeteknél messze tovább mennek: az új bandák szinte tökéletesen fedésben vannak az előképeikkel. Az attitűd azonban, amellyel ezek a huszonéves új zenészek játsszák a régi hangokat, mégis rejt talán valami újdonságot.  Persze nem csoda, hogy az idősebb generációk számára ez egyszerűen csak unalmas: már túl vannak a Velvet Undergroundon és a Cure-on, vagy ha őket akarják hallani, felteszik a lemezeiket.

Jelenidőben nem dönthető el, hogy ez a pastiche-hullám végül is előre-, vagy visszalépés a rockban. Már csak azért sem, mert az új bandák többsége alig van túl bemutatkozó albumán. Két-három, öt lemez után talán okosabbak leszünk? Lehet. Bár, az életmű és az albumról-albumra haladó, önépítő fejlődés fogalmai már a kilencvenes évek techno-kultúrájában átértékelődtek; hiszen szinte minden héten új nevek tűntek fel, hogy el is tűnjenek egy lemez után. Így hát, se progresszió, se életmű? Mi marad így a zenéből? Semmi más, mint a zaj. De az sem kevés: anélkül ugyanis nincs rock and roll.