szerző:
MTI

A madridi Szépművészeti Kör kiállítása arról emlékezik meg, hogy az UNESCO a világemlékezet részévé nyilvánította Luis Bunuel 1950-ben Mexikóban készült filmjét, az Elhagyottakat.

A mozi történetében a címet, amellyel az emberiség számára legértékesebb szellemi termékeket akarják megőrizni, eddig csak Fritz Lang 1927-es Metropolisa kapta meg.

A január 9-ig nyitva tartó kiállításon bemutatják azt az alternatív, kevésbé sokkoló utolsó jelenetet is, amelyet a rendező azért forgatott, hogy szükség esetén, amennyiben a cenzúra kifogásolja a bűnözővé váló utcagyerekekről szóló film túl kemény végét (a főhős holtteste egy szeméttelepen hever), ezt tette volna a helyére. A látogató a korabeli újságcikkekből megtudhatja, hogy Bunuel ellen, aki egy évvel korábban vette fel a mexikói állampolgárságot, "film-szadizmussal", Mexikóval szembeni méltatlan magatartással vádolták.

Javier E. Espada, a calandai Bunuel-központ igazgatója, a kiállítás biztosa a spanyol El País című lapnak elmondta, hogy a film megítélése akkor változott meg, amikor a filmért Bunuel megkapta Cannes-ban a legjobb rendezés díját. Nem sokkal ezután az Elhagyottak 11 Ariel-díjat kapott a mexikói filmakadémiától.

A kiállításon láthatók azok az eddig nem publikált fotók, amelyeket a rendező készített, amikor a helyszíneket kereste a forgatáshoz. A képek arról tanúskodnak, hogy mély felelősséggel, nem szenzációra összpontosítva akarta ábrázolni a mexikói főváros külvárosának mérhetetlen nyomorát.

Bunuel a spanyol polgárháború után menekült Mexikóba, és több mint egy évtized után éppen az Elhagyottakkal jutott először komoly filmes lehetőséghez. Ezt követően tíz éven át a közép-amerikai országban készítette filmjeit, amelyek közül A bika, a Halál a kertben, a Nazarin és A fiatal lány klasszikussá vált. 1961-ben dolgozott újra hazájában, de miután a Viridianát szinte a bemutató után azonnal betiltották, visszatért Mexikóba, hogy elkészítse egyik legjobb filmjét, az erősen szürrealisztikus Az öldöklő angyalt. Ez volt utolsó mexikói filmje, ezt követően Franciaországban telepedett le, és csak Franco diktátor 1975-ben bekövetkezett halála után tért végleg haza. Espada hangsúlyozta: a kiállítással a cél nem Bunuel "értelmezése" volt, hanem örökségének továbbítása a jövő generációk felé.