Még csak komolyabb kockázat sincs a kijelentésben: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában (NKÖM)  végzett munka csak állomás volt a pártelnökség felé,  olyanfajta "hálás" pozíció, amelyben viszonylag könnyű eredményeket produkálni.  Úgyis mondhatnánk: jó ugródeszka. A látványos eredmények ugyanis azt a lehetőséget hordozzák, hogy egy, ha nem is túl széles, de hagyományosan fontos véleményformáló réteg szemében, a hazai kultúracsináló értelmiségében nőjön a miniszter presztízse -ez pedig jól jön annak, aki pártelnöki pozícióért indul harcba. Csak nem összeveszni velük – szólt a hilleri politika egyik vezérgondolata, s programját úgy jelölte ki, hogy ennek veszélye ne is igen fenyegessen.

Miniszter Brandt és Arany között © Horváth Szabolcs

Hiller István, aki 2003 májusában vette át a tárcát, a kultúra tömegesítését tűzte ki célul, valamint a hazai kultúra külföldi reprezentációjának erősítését. E területeken zajos sikerek születtek. Egy ország kapta fel a fejét - és idézte fel magában akár évtizedes múzeumlátogatós élményeit - amikor hirtelen kétszázötvenezer látogató lett kíváncsi a Szépművészeti Múzeum Monet és barátai című, minisztériumi különkerettel támogatott kiállítására. Egy ország húzhatta ki magát a Magyar Magic elnevezésű britanniai magyar kulturális rendezvénysorozat nézőszámairól hallva. És egy ország csóválhatta a fejét, hogy ejnye, egyes íróknak már az se jó, ha pénzt kapnak, amikor a Hiller-féle százmilliós összdíjazású irodalmi pályázat hírére írószervezetek éltek a ius murmurandi-val.

Tömegesítés, kiállítások direkt támogatással, impozáns látogatottsági adatok itthon és külföldön, hatékony public relations.  Éppenséggel az utóbbi tizenöt év legrosszabb hazai kultuszminisztere, Görgey Gábor után szükség is volt a minisztériumi faceliftre. A baj csak az, hogy ennél nem jutott sokkal tovább a tárca.

Minisztériumi facelift © Fazekas István

A hazai kultúrában struktúra-átalakításra volna szükség. Jól tudják ezt a művészeti szakmák képviselői, legalábbis a progresszívebb gondolkodású szakemberek. Miközben a kultúrateremtés-, és fogyasztás formái és helyei gyökeresen átalakultak, kulturális intézményrendszerünk még mindig a kádárista formai jegyeket és működési sajátosságokat viseli. Rugalmatlanság, pazarlás, kilincselés, kijárás. Ideje új intézményeket létrehozni.

A százmilliós irodalmi pályázat blöffje viszont világossá tette, a szakmákat nem lehet kihagyni a róluk szóló ügyekből; Hiller nem akart, de kénytelen volt tárgyalni az Irodalmi Kerekasztallal. Az már más kérdés, hogy a kerekasztalosdi nem működött, ám az elgondolkodtató, hogy lelepleződött a forma áldemokratikussága. Tárgyalni is máshogy kellene, a széleskörű konszenzuskeresés közben a lényeg veszett el, szakmailag legitim, kis létszámú szakértő testületekre lehetne talán bízni az előkészítést.

Az irodalmárok mellett az elmúlt másfél évben szinte az összes művészeti szakma „bejelentkezett” a minisztériumnál, hogy intézményi változtatásokra tegyen javaslatot. Nem feltétlenül olyanformán, ahogy a filmes szakma tette, tehát nem kellene a filmtörvény mintájára irodalmi-, vagy zenei törvény. De a kultúrafinanszírozás formái és módjai, az állami ösztöndíjak és díjak rendszere, a szakmai szervezetek és az állam viszonya, a kortárs kultúra külföldi reprezentációjának intézményei, a nagy, nemzetközi kiállításokon való magyar jelenlét szakmai háttere, a hazai színházi struktúra elavult pontjai, a szerzői jog bizonyos kérdései, a hazai kultúra hazai média-reprezentációja, a művészetmarketing intézményi és anyagi ügyei, a vidéki kulturális intézményhálózat Magyarországon reformokra várnak.  

Ezekben a kérdésekben többnyire nem történt semmi. Pedig a felületen is jól látszott, bajok vannak. A Művészetek Palotája költözés-ügye (a Hagyományok Háza nem akart a Palotába hurcolkodni), vagy az NKÖM Édes Anyanyelvünk irodalmi pályázata körüli botrány, a Sorstalanság-film anyagi válsága idején megrendülő filmfinanszírozás, a vidéki közművelődés agóniája, egyes vidéki múzeumok téli fűtési gondjai igenis jelzésértékűek: a kultúrának nem az kell, hogy néhanap jóllakassák, hanem minimum a szabályok és a játéktér újra-kijelölése. 

Igaz, abból sosem lenne húzóanyag az esti híradóban, ha mondjuk a hungarológiát összevonnák a kulturális reprezentációval, a Balassi Intézetet a külföldi magyar intézetekkel s létrejönne egy magyar Goethe-intézeti rendszer.
Vagy ha az elavult művházstruktúra helyett-mellett a német jugendzentrumok mintájára végre olyan helyek jönnének létre, ahová be is járnak a fiatalok, hogy önmaguk szervezzék meg önmaguk művelődését. Vagy ha a százmilliós kampányok helyett a minisztérium végre rendezné a nevetséges összegű irodalmi ösztöndíjakat. Mindez nem látványos, viszont hasznos volna. Már csak azért is, mert a magyar kultúrának május 1-je óta megváltozott kontextusban kellene állnia az összehasonlítás próbáját.

A jóindulatú olvasat szerint Hiller István azzal, hogy nagy pr-értékű események mellé állt oda (a Monet-kiállítástól a Négyszáz év francia festészete-tárlatig) ráirányította a figyelmet a kultúra fontosságára, bizonyos  eseményeit ismét a közbeszéd részévé tette, beemelte a politikai reprezentációba, s ezzel „ügyeket” teremtett. A kevésbé jóindulatú olvasat szerint felmérte, hogy az alatt az idő alatt, amennyit ő eltölt az NKÖM-ben, nem éri meg belenyúlni intézményi kérdésekbe, mélyreható változásokat kiharcolni, akár a szakmák öregedő lobbistáival is szembe menve. Maradt tehát a tömegesítés és a látványosság, s az ilymódon „megcsinált” név, Hiller Istváné. És irány az MSZP elnöki szék. Azt hiszem, ez a realista olvasat.

Persze nehéz számokérni valakin olyasmit, amit tulajdonképpen nem is ígért meg. De nehezen hihető, hogy a miniszter nem látta a válságjeleket. Az ősz folyamán nyilvánosságra került Magyar kulturális stratégia című munkaanyag arról is árulkodott, ott hevernek asztalán a struktúra-átalakítás elméleti koncepciói. Ám ha mérleget vonunk, sehogy sem jön ki más eredmény: Hiller felpörgette a minisztérium pr-jét. Valakinek most már a munka nehezét is el kellene végeznie.