Pontosabban szólva: a kurátorok - köztük a csoport egyik alapítójának, Gudrun Ensslinnek a fia, Felix Ensslin színházi dramaturg - mindenáron el akarják hárítani azt a föltevést, hogy a kiállítás a RAF-ról (Rote Armee Fraktion) szól. "Ez egy művészeti kiállítás, s nem kiállítás a RAF-ről" - hangsúlyozták, amikor a Kunst-Werke kortárs művészeti intézetben körbevezették a Berlinben akkreditált külföldi újságírókat.

Másfél évvel ezelőtt, amikor a kiállítás terve, koncepciója kiszivárgott, felzúdulást váltott ki, hogy az állam is be akar szállni a finanszírozásba. Klaus Biesenbach, a galéria alapítója és korábbi vezetője a 2002 óta tervezgetett kiállításhoz kért állami támogatásról szóló százezer eurós pályázatát vissza is vonta, 45 ezer eurónyi támogatást pedig visszafizetett Berlin városának.

A RAF-rejtély

A hatvanas évekbeli diákmozgalmakban szocializálódott Andreas Baadert és Gudrun Ensslint egy 1968-as eset radikalizálta; a berlini rendőrség a perzsa sah látogatása elleni tüntetésen lelőtt egy Benno Ohnesorg nevű diákot. Baader és Ensslin ekkor vette az irányt a szélsőbal felé, s akezdetben "csak" a Kaufhof áruházak, illetve a német bulvárlap, a Bild Zeitung anyagi javai ellen irányuló támadásaik egyre keményebbekké váltak. Ulrike Meinhof, a német médiában jól ismert újságíró ekkor csatlakozott hozzájuk, s a "föld alá" vonulva a csoport fő ideológusa lett.  Az alapítókat 1972-73-ban letartóztatták, de az akciók nem értek véget. Kezdetben olyan neves értelmiségiek is rokonszenveztek a maroknyi csoporttal, mint Jean-Paul Sartre, vagy Heinrich Böll, s bár a Der Spiegelben szabad elvonulást követelt Ulrike Meinhofnak, kételyeit is megfogalmazta: "Hatan harcolnak 60 millió ellen". Különösen nyugtalanító év volt 1977, amikor a RAF második generációja elrabolta és meggyilkolta Hanns-Martin Schleyert, a német gyáriparosok szövetségének elnökét – egykori SS tisztet - és egy palesztin kommandó német utasszállító gépet térített el a szomáliai Mogadisuba. Ekkor Meinhof már halott volt, 1976-ban öngyilkos lett cellájában, mint ahogy nem élt már Holger Meins sem, aki éhségsztrájkja következményeként végezte 1974-ben. A gépeltérítést – akárcsak Schleyer elrablását - a börtönben ülők kiszabadítására szervezték, ám az kudarcot vallott, a repülőgépet megostromolta a német rendőrség különleges kommandója. Az ostrom éjszakáján a stammheimi börtönben levő RAF-vezetők, Baader, Ensslin, valamint  Jan-Carl Raspe meghaltak; Németországban sokan vitatják, hogy öngyilkosságról, vagy politikai gyilkosságokról volt-e szó. Egyetlen személy élte túl az éjszakát, Irmgard Möller, aki 1994-ben szabadult, s következetesen állítja, nem ő okozta mellkasán a szúrt sebeket 1977. október 18-án, Stammheimben.

Az Andreas Baader és Ulrike Meinhof vezette csoport nevéhez merényletek, gyilkosságok fűződnek, az áldozatok hozzátartozói úgy érezték, hogy rehabilitálni akarják az 1973-as letartóztatásukkal "eliminált" alapítókat, illetve az 1998-ban feloszlását bejelentő RAF második-, harmadik generációját.

Az Ulrike Meinhof által elnevezett RAF "imperialista hatalmi apparátusnak" tekintette a politika és a gazdasági élet csúcspozícióit, s fizikai harcot hirdetett betöltői ellen. Azt képzelték, hogy társadalmi polarizálódást idéznek elő, ami elvezet a munkásosztály felkeléséhez.

Ezzel egyidejűleg támadták az amerikai hadsereg németországi bázisait is, ideológiájuk szerint mintegy második frontot nyitva, "hátba támadva" őket azért, ami Vietnamban történt.

Tekintettel minderre, Otto Schily belügyminiszter - a hetvenes évek közepén a börtönben levő Baaderék  védőügyvédje - is aggályainak adott hangot: támogathatja-e az állam az ellenségeiről szóló, RAF-mítosz címmel tervezett kiállítást.

A kurátorok visszavonulót fújtak. Lemondtak az állami támogatásról, s a továbbiakhoz a pénz nagy részét a RAF-tematikával hosszabb ideje foglalkozó alkotók egyes műveinek árverésre bocsátásából gyűjtötték össze. Megváltoztatták a címet (Zur Vorstellung des Terrors: Die RAF-Ausstellung), s már nem a "mítosz" feldolgozásáról, hanem végiggondolásáról van szó, a négy emeletet elfoglaló anyaggal – ahogy a Kunst-Werke sajtóanyaga írja - "a terror elképzeléséhez, elgondolásához” kívánnak hozzájárulni.

S valóban: kortörténeti dokumentumokkal, a csoport tevékenységének tömegkommunikációs reflexiójával, percepciójával csak a földszinten találkozni. A többi jeles művészek, köztük Joseph Beuys, Gerhard Richter, Sigmar Polke, Jörg Immendorf, Martin Kippenberger RAF-ihlette, többszörösen absztrahált, átlényegített alkotása, a terrorra, a politikára reflektáló műve.

Elüt a kiállítási tárgyak többségétől egy teljesen valósághű lemezjátszó, rajta Eric Clapton-lemezzel. Pontosan ilyen lemezjátszója volt Andreas Baadernek is, de a Berlinben látható tárgy sem eredeti relikvia, hanem műalkotás: Dennis Adams Altatódal című műve.

RAF logó Tudatos imágó

A RAF, a politikum és az esztétikum összekapcsolása izgalmas gondolatnak tűnik, több okból is. A RAF-vita sosem ült el a német társadalomban, s különböző művek nyomán fel-fellángolt. Margaretha von Trotta Ólomidő (Die bleierne Zeit; 1981) című filmje, vagy Gerhard Richter October 18.1977 című festménysorozta kapcsán és különböző történeti kiállítások nyomán többször „nekifutott” a német közgondolkodás, hogy feldolgozza mindazt, ami egész a kilencvenes évek elejéig foglalkoztatta, és gyakran rettegésben tartotta a társadalmat.

Az esztétikum beemelése e kérdéskörbe jogos és érdekes felvetés. Maga a csoport vizualitásával is hatni akart a maga idején. Jellegzetes logójukat az ötágú csillaggal és a Kalasnyikovval dokumentumok tanúsága szerint maga Meinhof tervezte. Tudatosan használták a médiát, akcióik nyomán fotókat, nyomtatott anyagokat juttatva el a sajtónak, s a média is használta őket, éppenséggel a Bild Zeitung kreálta a médiában széles körben használt „Baader-Meinhof csoport” (Baader-Mainhof Gang) elnevezést is.

A terroristák személyesen is "flörtöltek" a divattal; provokatívan persze. Manapság talán image-tudatosnak mondanánk őket. Bankrablásaik nyomán többször vásároltak extravagáns ruhákat, Ulrike Meinhof lánya, Bettina Roehl egy ízben azt nyilatkozta, a RAF-tagok a hetvenes évek elején a kancellári fodrászánál, Udo Walznál csináltatták frizurájukat. Akcióikhoz sokszor BMW gépkocsikat használtak, Baadert 1971-ben egy nyitott autóval szöktették meg fogságából, s a hetvenes évek elején még könnyen lopható autókat egy időben Baader-Meinhof Wagen-nek is nevezték az újságok.

Maga a RAF szintén divat tárgya lett, Európában feltűntek a Baader és Meinhof arcképét kissé a Che Guevara képekéhez hasonló stílusban megjelenítő pólók, a Terror chic (Terrorcsaj) feliratú ruhadarabok, utalva a RAF nőket előtérbe helyező stratégiájára, sajátosan értelmezett feminista perspektívájára.