Nem létező könyvmarketing helyett

A második legnagyobb hazai írószervezet, a Szépírók Társasága programot indít A könyv utóélete címmel. Egy igazi „művházi” műfajt elevenítenének fel, az író-olvasó találkozókat. A könyvterjesztés hiányosságait próbálnák vele pótolni, legalább részben átvenni a tulajdonképpen nem létező hazai szépirodalmi marketing szerepét.

A vállalkozás korántsem nosztalgiából fakad, inkább szükségből. A Szépírók Társasága, mint szervezőiroda koordinálná az írói turnékat. Csakhogy a körút a promóció egyik fontos, de nem egyedüli eleme. Így ha a program megvalósul, az a faramuci helyzet is előállhat, hogy az író előbb jut el egy távoli könyvesboltba, vagy könyvtárba, mint a könyve. A hvg.hu Kukorelly Endre írót, a program gazdáját kérdezte.

Tetszhalott műfaj? Kukorelly, Darvasi, Tóth Krisztina, Esterházy és Parti-Nagy egy felolvasóesten

Kukorelly Endre: Feltaláltuk a melegvizet. Régóta próbálom különböző kiadóimon keresztülverni, hogy vegyék át a Németországban bevált rendszert: egy könyv megjelenésekor a szerzőnek és a kötetnek felolvasókörutat szerveznek. Egy-egy város reprezentatív könyvesboltjában, a záróra után – ez fontos, tehát zárás után, nem úgy, mint nálunk– kezdődő esteken megjelenik ötven-hetven érdeklődő, és a találkozó végén rendszerint el is fogynak a könyvek. Ilyen egyszerű, minden szereplőnek megéri, a boltos elad, a kiadónak promóció, a publikum megismeri a szerzőt, a szerző honoráriumot kap, a kisvárosban pedig, ahol amúgy alig van kulturális esemény, történik valami.

hvg.hu: Ha felolvasó körútról van szó, az feltételezi, hogy helyben kapni lehessen a könyvet. Ismerve a hazai terjesztési viszonyokat, a kezdeményezésük azonnal ebbe a problémába ütközik majd; vagyis, hogy a kortárs hazai irodalmat Budapest határain kívül alig lehet megtalálni.

A terjesztés összes sebéből vérzik, a hazai könyvügy katasztrófa sújtotta területe. Elgondolásunknak épp az a lényege, hogy ha megjelenik két-három szerző új könyve, ezek a szerzők beülnek egy autóba, és elmennek különböző helyekre. Nem feltétlenül csak nagyvárosokba, Pécsre, Debrecenbe, közepes vagy kis településekre, ahol a művelődési házakban talán évek óta nem történik semmi. Természetesen egyetemi városokba is el kell menni, ám ott, mivel csomó minden van, adott esetben kisebb az érdeklődés, mint mondjuk Mátészalkán. Az íróval együtt a könyv is eljut ezekre a helyekre, és a személyes kontaktus révén sokkal nagyobb az esély, hogy meg is veszik – szerzőt és könyvét -, mint azt akár a legtökéletesebb terjesztés is el tudná érni.

Ha már a feltételrendszernél tartunk, ehhez a látszólag pofonegyszerű ötlethez is kell pénz. A kortárs irodalmat gondozó kiadók pedig többnyire nulla forint marketing költséget rendelnek egy-egy könyvhöz. Hogy áll össze ennek a programnak a háttere?

Eredeti koncepciómat valamikori kiadómnál, a Jelenkornál próbáltam elfogadtatni: ez tulajdonképp semmibe sem került volna. Egy adatbázis, címlista a komputerben, meg egy munkatárs, aki e-mailezik és telefonál. Mindenhol van ugyanis középiskola, főiskola, könyvtár, művelődési ház, mindenhol akad erre valamennyi pénz is. Fontos, hogy ők is részt vegyenek, beszálljanak a költségekbe. Hakniműsorok vételére költik a költségvetést, ha ennek töredékét fordítják írók meghívására, már jó. Ha egy intézmény kap ilyesfajta felajánlást, talán nem csak Bajor Imrét vagy a Pa-Dö-Dö-t hívja meg. A mostani koncepció annyiban különbözik a korábbitól, hogy a Szépírók Társasága fogja össze a szervezést. Erre pályázott, és kapott is hárommilliót, ami elég ahhoz, hogy a programot el lehessen indítani. A pénzből kipótoljuk azt, ami helyben rendelkezésre áll. A Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesületétől (MASZRE) nyertük a pályázatot. Ez egy jogkezelő szervezet, amely a fénymásolás, a CD-k és hanghordozók után befizetett jogdíjakat kezeli. Azt csak zárójelben teszem hozzá, hogy a közönség akár fizethetne is valamennyit, legalább jelképes összeget, a belépőjegyért.

A Szépírók Társasága egy írószervezet. Ebben az esetben, mint valamiféle szervező, vagy menedzser iroda működne?

Ezt akarjuk csinálni. A dolgot a Szépírók Társasága fogja össze. Az interneten szerveződik meg, a névlistákat, az ajánlatokat a Szépírók Társasága küldi szét és a tagság is hozza a maga kapcsolatrendszerét. Ha tíz helyből egy vevő a programra, már jó az arány. Mi azt mondjuk, hogy ezt a tevékenységet munkának kell felfogni, munka a szervezőknek, munka a szerzőnek is. Elutazik, elmegy helyekre, promotálja a saját könyvén keresztül a magyar irodalmat, és ezért pénzt kap.

De miért szálljon be ebbe a hazai kultúrafinanszírozás? Ha ez promóció a kiadóknak, akkor fizessék ők a költségeket, nem?

Most akkor elhátrálhatunk a probléma gyökeréig: a kultúra egy jelentős szelete, ha a feje tetejére áll sem képes piaci alapon működni. Nem él meg a piacról, mert az túl pici. A német nyelvű piac százmilliós, a mienk tízmilliós, a kommerszen kívül az irodalom jelentős része nem állhat meg a lábán támogatás nélkül.

No de támogatási rendszerek működnek így is, a könyvek megjelennek.

Rendkívül rossz hatékonysággal működik a könyvtámogatási rendszer; általában a kultúratámogatás. Nem beszélve az arányoktól. Egyetlen közepes költségvetésű, háromezer fizető nézőt vonzó-taszító film árából az összes kortárs irodalommal foglalkozó könyvkiadót szanálni lehetne, egyszer s mindenkorra lábra állítani. Ilyen film amúgy átlag húsz készül évente. Olyasmire, amire kellene, rendszerint nem jut, honoráriumról ne is beszéljünk, de a kiadással, a puszta megjelenéssel nincs megoldva a könyv sorsa, reklámra nincs pénz, így hát nem is veszik meg.