A keresztény húsvét Jézus Krisztus feltámadásának ünnepe. Vajon hogyan alakultak ki, több mint négy évszázad alatt, az ezzel kapcsolatos dogmák? S vajon kik és miért nem hisznek ma sem a feltámadásban?

Et resurrexit tertia die
Részlet az Isenheimi oltárból
Krisztus feltámadt! – hirdetik ki minden évben, húsvétkor a keresztény templomok papjai vallásuk legfontosabb hittételét (görög szóval dogmáját). A feltámadáshit (vagyis a hit egyrészt abban, hogy Jézus Krisztus a keresztre feszítése után harmadnapra feltámadott, másrészt abban, hogy a holtak test szerinti valóságukban fel fognak támadni a Végítéletkor) nem járulékos eleme a keresztény vallásnak, hanem „maga a kereszténység” – írta az erről értekező George Carey volt Canterbury-i érsek. Maga Pál apostol pedig így fogalmaz a korinthusbeliekhez írott első levelében: „Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is” (1Kor 15:14). A Jézus feltámadásban való hit olyannyira központi dogmájává lett a kereszténységnek, hogy kilenc évvel ezelőtt egy magyar katolikus plébánost, Gromon Andrást, annak rendje és módja szerint kiközösített az egyháza azért, mert makacsul kételkedett e tanban. (HVG 1996/18, május 4. 107-109. oldal)

A feltámadás gondolatát, amelyet sokáig nem szó szerint értettek, részben bizonyára a természetnek a tél után rendszeresen ismétlődő kitavaszodása ihlette. Aligha véletlen, hogy a kereszténység születésekor a Közel-Keleten, illetve a Földközi-tenger partvidékén több olyan istenség is nagy tiszteletben állt, aki minden ősszel meghalt, hogy azután tavasszal újjászülessen. Az egyiptomi Ozirisz egy személyben volt az alvilág, valamint a termékenység és a földművelés mindig megújuló istene, de e meghaló-feltámadó istenek közé sorolják a vallástörténészek a babiloni termékenységisten Tammúzt, akiről a zsidó kalendárium negyedik hónapját ma is így nevezik; a görög pantheonba importált szépséges szíriai termékenységistent, Adoniszt, a Római Birodalomban több mint fél évezreden át imádott perzsa Mithraszt – ámde vajon joggal sorolnák-e közéjük Jézust is?

Aligha. Keresztény felfogás szerint ugyanis Jézus emberként halt meg, s feltámadása – hiába Isten, hiába Messiás (Krisztus) egyszersmind – egy ember feltámadása, nem pedig egy istené. Ezért tartalmazhatja a „feltámadás” keresztény gondolata, radikális módon, azt az ígéretet, hogy az Utolsó Ítéletkor a halottak eredeti testükben föltámadnak, s – ismét Pál szavaival – „mint utolsó ellenség töröltetik el a halál”.

Mindeközben az is nyilvánvaló, hogy amikor Jesua (Jézus), a közösségi és pacifista nézeteiért pészachkor, a jeruzsálemi Koponyahegyen kivégzett galileai zsidó rabbi holttestét a keresztre feszítés után harmadnapra nem találták meg a sírjában, még nem létezett keresztény dogma a feltámadásról. De nem született még hittétel arról sem, hogy Jézus Isten fia, maga is isten, vagy hogy akár a zsidók által régen (és azóta is) várt Messiással (Krisztussal, felkenttel) azonos személy lett volna. Még nem létezett a szentháromság dogmája sem.

E nézetek csaknem fél évezredes teológiai, illetve krisztológiai viták hosszú során alakultak ki, amely viták kimenetelét meghatározó mértékben befolyásolta az a körülmény, hogy a 4. század folyamán az addig kőkeményen üldözött, a gladiátori viadalokon egymás és/vagy oroszlánok elé vetett keresztények vallása előbb egyenjogúsítást nyert, majd a Római Birodalom államvallásává avanzsált. Ez az előrelépés egyenes következménye volt a kereszténység gyors terjedésének. A Newsweeek hetilap húsvéti száma által idézett Rodney Stark szociológus adatai szerint időszámításunk szerint 40-ben mintegy ezer keresztény élhetett a Római Birodalomban (az összlakosság 0,0017 százaléka), 350-ben azonban már 34 millió, a birodalom népességének 56,5 százaléka. A hívek elsősorban a rabszolgák, és kisemmizettek közül kerültek ki, akik reményt, hitet kerestek és találtak a keresztény vallásban.


2.rész (Oldaltörés)

Matthias Grünewald: Isenheimi oltár
(1510 körül)
A Jézus utáni első és második nemzedék idején íródott evangéliumokban a Mester még csak ember - igaz, már Messiásként is említődik. Maga Jézus a „Te vagy-e a Messiás, az Isten fia?” kérdésre a legtöbb evangéliumi helyen mindenesetre kitérően így válaszol: „Te mondád.”

A Pálnak tulajdonított levelekben Jézus szintén csupán ember, akit azonban az Isten magasra emelt. János evangéliuma Jézust az Isten és a világ között közvetítő Logosszal azonosítja, aki az Istennél kisebb, ám valamiképpen mégis részesül annak nagyságából (istenségéből).

A második és harmadik század hitvitázói Jézusnak hol emberi, hogy emberfölötti tulajdonságait, „természetét” hangsúlyozták, mely nézeteltérések a 4. évszázad első negyedében különösen kiéleződtek. A csupán a halálos ágyán megkeresztelkedett császár, Constantinus, aki 313-as milánói edictumában egyenjogúsította a kereszténységet, két évvel azután, hogy az egész Római Birodalom uralkodója lett, 325-ben az új birodalmi főváros, a még épülő Konstantinápoly közelébe, Niceába hívta össze a Jézus Krisztus természetéről vitatkozó püspököket.

Keresztelő Szt.János Krisztusa
Salvador Dali;1951
A zsinat a beszédes számok zsinata volt. A zsinat előtt túlnyomó többségnek, illetve népszerűségnek örvendhetett az Areiosz alaxandriai presbiter, később püspök által képviselt nézet, amely szerint Jézus csupán hasonló lényegű (homoiusziosz) az Atyaistennel, vagyis ember. Ám Niceában, a császár fegyvereinek árnyékában, 200 püspökből 198 szavazott Areiosz ellen, a Fiút az Atyaistennel egylényegűnek mondó, s így lényegében Jézus istenségét kimondó Athanasziosszal. Megszavazták az athanaziuszi hitvallást, a templomokban ma is gyakran felmondott „Hiszek egy Istenben” kezdetű krédót, sőt, az ariánusokat a kereszténység ellenségeinek kiáltották ki. Ez volt az első alkalom a kereszténység történetében, amikor a résztvevő püspököktől valamely hitvallás megvallását követelték, illetve, ahol az erre nem hajló eretnekeket polgári hatóság büntetett meg.

A 380-as konstantinápolyi zsinat még magasabbra emelte Jézus Krisztus személyét, amennyiben először mondta ki, hogy a Fiú éppen úgy Isten, ahogyan az Atya és a Szentlélek is az, ám az úgynevezett millenarizmust, vagyis Krisztus ezeréves birodalmának a holtak feltámasztását is magával hozó gyors eljövetelét hirdető nézeteket e zsinat eretneknek mondta, s a Jelenések könyvét még nem vette fel a kánonba.

A 431-es efezusi egyetemes zsinat kiközösítette a Jézust embernek tekintő, és a Bibliát, s benne a feltámadást allegorikusan értelmező Nestoriust, s kimondta, hogy Jézus Krisztus emberi és isteni természete elválaszthatatlan egymástól. Végül a Chalcedóni zsinat 451-ben egyesítette Jézus két természetét egy személyben. Ekkorra, 451-re alakult ki a feltámadásnak, Jézus Istenségének és a szentháromságnak az a dogmatikája, amely ma is jellemzi a keresztény fősodor húsvéti nézeteit.

Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy ne volnának a keresztények között ma is olyanok – ariánusok, nesztoriánusok, unitáriusok, liberális keresztények –, akik továbbra is „embernek, csak embernek és igaz embernek” tartják Jézust. Akik szerint fontosabb, hogy mit tanított az Emberfia, mint az, hogy mit tanít az Egyház az Istenemberről. Ők elsősorban a feltámadás szó szerinti, fundamentalista értelmezésével helyezkednek szembe. Nem szó szerint, nem fundamentalista felfogásban ugyanis a feltámadás eszméjében nem találnak kivetni valót. Feltámadás volt a zsidók megszabadulása az egyiptomi fogságból – amelynek emlékére megülik a pészachot (az utolsó vacsora zsidó széder esti vacsora volt), de feltámadás az is, amikor egy beteg meggyógyul, egy bűnös megigazul.

A feltámadás dogmatikus értelmezése és Jézus istenségének állítása nemcsak a liberális keresztényeknek szúr szemet – hanem az ugyanabban az egy istenben hívő zsidósággal és az iszlámmal való vallásközi párbeszéd legfőbb akadálya is. Még akkor is, ha a holtak feltámadását az utolsó ítéletkor a zsidó Ezékiel és Dániel próféták is megjövendölték, s az iszlám is azt tartja, hogy a Végítéletkor a halottak feltámadnak – hogy aztán az igazhitű muszlimok a mennybe jussanak, a gyaurok pedig elkárhozzanak.

Gerlóczy Ferenc