Ajánlók hazai krimifanatikusoktól

Cikkünkben a krimiirodalom hazai kedvelőit - Keresztesi Józsefet, a Jelenkor szerkesztőjét, H. Nagy Péter irodalomtörténészt, Varga Bálint könyvkiadót, Ligeti Nagy Tamás főszerkesztőt, Szélesi Sándor krimiszerzőt -, valamint egy magyar származású magándetektívet, Augustine Papayt és Jeremiah Healyt, a Krimiírók Nemzetközi Szövetségének elnökét kértük arra, mondják el, ki a kedvencük, és miért.

Nem is kellett túl sokat gondolkodnom, melyik detektív áll a legközelebb hozzám. Átfuttattam a fejemben a nagyokat, az ismerteket, a híreseket, a hírhedteket. Marlowe, Scudder, Harry Bosch, Lucas Davenport, Charlie „Bird” Parker, Kinky Friedman, Sam Spade, Hector Belascoarán Shayne, Rhodenbarr, Steve Carella, Tony Cassella, Bernie Gunther. Végül ketten maradtak. Henning Mankelltől Kurt Wallander és Ross Macdonaldtól Lew Archer. Mivel azonban én a hősöket kedvelem, Wallander a második helyre szorult.

Azt mondják, sokat elárul az emberről, hogy a kedvenc detektív hőse zsaru-e vagy magánkopó. Én a magánkopókat szeretem. Ők még akkor is hősök, amikor nem azok. Kívülállóként sokkal nehezebb helyesen cselekedni, mint amikor az embernek ez a munkája. Minden egyes detektív egyfajta sajátos moralitást képvisel, és ha választanom kell, melyik moralitás – vagy éppen amoralitás – a legvonzóbb, akkor számomra Archeré az.

Nem a pénz érdekli. Még csak nem is feltétlenül az igazság. Hanem a miért. Történetei ritkán arról szólnak, hogy ki volt a gyilkos. Ezt még Mickey Spillane is meg tudja írni. De ha arról van szó, hogy miért, akkor Archer a legjobb. Azt valóban könnyű kideríteni, ki a gyilkos. Ahhoz nem kell sok ész, gyakran elég egy kemény ököl vagy egy fegyver. Archer számára egy nyomozás akkor kezdődik, amikor megtalálta a gyilkost. Őt az indíték érdekli. Nem véletlenül mondják, hogy Ross Macdonald regényei görög sorsdrámákhoz hasonlók. Archer az ügyei mindig súlyos családi drámák, olyan indítékokkal, amelyek minden családban benne vannak. Csak éppen ritkán végződnek tragédiával, amiben nyomozni kell. Árulás, hazugság, megcsalás, kapzsiság – ezek Archer ügyeinek a főtémái.

Lew pedig megalkuvás nélkül nyomoz. Persze vannak nőügyei, és persze neki se mellékes a pénz, de ha igazságtalanságot talál, akkor nem lehet megvesztegetni. Ha nem találja meg a módját annak, hogy az elkövetőt a törvény elé állítsa, akkor megteszi ő maga. Nem sokat tűnődik, nem rágja magát, hanem azonnal tudja, mi helyes és mi nem. Inkább az eszét használja, mint az öklét vagy a fegyverét, de ha a szükség úgy hozza, minden gond nélkül lezavar pár emberes pofont. Annak ellenére, hogy ő is legalább annyira cinikus, mint Marlowe, ez a cinizmus soha nem homályosítja el az erkölcsi érzékét. Kemény fickó, de annyira mégsem az. Szereti megfigyelni Kalifornia madarait. Szereti a dzsesszt. „Mindannyian bűnösek vagyunk. Csak meg kell tanulnunk ezzel együtt élni” – mondja az egyik regényben. Olyan megközelítés ez, amely számomra mindennél igazabb. Archer nem hős lovag. Csak egy magányosan – de nem egyedül – élő detektív, aki szereti a munkáját. Szinte minden ügyet elvállal, mert valamiből meg kell élnie. Nem erőszakos, nem kegyetlen, de ha kell, az is tud lenni. Azért, mert ha ő nem cselekszik egy adott ügyben, akkor emberi sorsok mennek tönkre, bűnösök maradnak szabadon, akik még több bűnt követhetnek el. Archernek nincs küldetéstudata, teszi, ami a dolga. Tudja jól: akár el is sétálhatna a pénzzel a kezében, de akkor a bűn megtorlatlan marad, és azt nem engedheti.

Ross Macdonald egy interjúban ezt mondta a regényeiről. „Valahol félúton vannak egy szociológia tanulmány és egy rémálom között.” Archer nem akar felébredni a rémálomból. Pontosan tudja, hogy nem lehet. Neki ott a helye, ahogy mindannyiónkak. Csak ő éppen tesz is az ellen, hogy az a rémálom ne legyen mindig olyan ijesztő.

Varga Bálint, az Agave könyviadó vezetője