"Hátast fogunk dobni..."

Másfél éve a brit fővárosban él és dolgozik egy hazai rockzenekar, a Rémember. Felléptek számos koncertteremben és fesztiválon, ahová magyar pop-produkciók sosem jutottak még el. Igaz, az áttörés még várat magára. Mi kellene hozzá? Talán épp az a multicég, amellyel a közelmúltban viharos vitába keveredtek. Hogyan, miből élnek és mit remélnek a londoni magyar rockerek?

A Rémember a londoni Barfly-ban. Négyen a város ellen? © reember.hu

György Péterrel, az EMI Publishing magyarországi vezetőjével nemrégiben készítettünk interjút a Rémember-ügy kapcsán a zeneipari állapotokról (Utóvédharc folyik a zeneiparban; 2006.10.20.). Most jöjjenek a muzsikusok; Vasaló Áron dobos, és Matthieu basszusgitáros.

Vasaló Áron: Abból, amit az ügyünkről nyilatkozott a cég, abból szinte semmit sem tudunk elfogadni. Nem igaz, hogy nem élő szerződésről van szó: halálunk után még hetven évig náluk vannak az érintett szerzemények. Az egyetlen, ami már nem él, az az opciós rész; 2006 márciusában járt le. Sajnos, most már látjuk, a szerződés úgy ahogy van, előnytelen a művesz számára. Csak távolról hasonlít azokhoz a zeneműkiadói kontraktusokhoz, amiket mondjuk, odakint láttunk.

hvg.hu: Itt nem ugyanolyan szerződéseket kötnek ugyanazok a cégek, mint külföldön?

VÁ: Úgy tűnik, nem. Az angol jog például nem fogad el egyoldalú szerződéseket. Ez odakint nem olyan egyszerű, nem lehet már akármit megcsinálni az előadókkal, akkor se, ha éppen gyanútlanok. A Beatles kezdetben filléreket kapott az arany, platina, meg tripla platina lemezei után, de így lehúzni zenekarokat már nem lehet. Kiverekedték néhány évtized alatt, kicsiszolódott a jogi háttér, megjelent a szakszervezeti érdekérvényesítés.

De miért rossz nektek, hogy az EMI Publishing-nál vannak a szerzeményeitek? Hol lennének egyébként?

VÁ.: A levelünkben arról beszéltünk: az EMI nem tesz számottevő erőfeszítéseket, hogy a magyar művészek munkáival valamit kezdjen. Erre semmi jel nem mutat a cég nemzetközi megjelenéseinél, például a weboldalukon. A dalkeresőben, azaz az online adatbázisban nem vagyunk benne. Végső soron ez annak a jele, hogy ez itt egy periférikus terület, a kutyát se érdekli.

Talán a hazai EMI Publishing más stratégiákkal próbálja meg a piacra kihelyezni a hazai dalokat, nem?

VÁ.: Hogy ők milyen technikákkal próbálják eladni a magyar zenét, az egy szakmai kérdés, amibe nem szólunk bele. A nyílt levelünk nem a mi vitánkról szólt. Egy szemléletről szólt. Mintha egyes kulturális termékeket a származási hely alapján diszkriminálnának. A tény az, hogy a nemzetközi EMI térképéről egy egész ország hiányzik. Ha bárki magyar műveket keresne a webes adatbázisban, nem találhat, vagy ha csak úgy keresne valamit, akkor belebotlani sem fog a magyar művekbe. Egyetlen kelet-európai ország sincs listázva. És ez azért elárul valamit. Nem vagyunk ott a zeneipar térképén.

Matthieu: Ez a tény mintha leképezné az egész helyzetet: a kinti színtéren szinte reménytelen egy magyar előadó helyzete, még akkor is, ha idehaza elért már valamit, és esetleg nemzetközi szerződések vannak a zsebében. Hiába élünk az EU-ban, ez önmagában nem elég.

Akkor most beszéljünk arról, hogy ti másfél éve már Londonban éltek és dolgoztok. Miért mentetek el? A nagy áttörés itthoniaknak nemigen szokott sikerülni. A jazz-ben, az ethnoban vannak sikerek, a popban Yonderboi-on kívül kevés előadó van, aki megragadt volna odakint.

VÁ: Tíz évet lehúztunk itthon. Ami a tárban volt, azt kilőttük. Csináltunk két lemezt, végigjátszottuk az ország koncerthelyeit, 2004-ben több klipünket is műsorra tűzte a Music Television, néhányan ott megismerték a nevünket, bekerültünk az alternatív műsoraikba, még a Best Of MTV New-ba is. Közben meg gyakorlatilag az itthoni médiában nem sikerült áttörést elérni. Azt éreztük, beszűkül a tér körülöttünk, még fesztiválokról is kiszorulunk; 2003-ban még volt ötven fellépésünk, egy évre rá már csak harminc. Mintha elfogyott volna a levegő. Azt mondtuk, ha ez így megy tovább, nem tudunk majd dolgozni. Fogtuk magunkat és elmentünk innen.

M: Az első két hét programja volt meg, de nem szakmailag. Egyszerűen találnunk kellett egy házat, ahol lakni és próbálni tudunk.

Mennyibe kerül az ilyesmi?

M: Észak-Londonban, Hendonban volt, havi 1500 fontért béreltük négyen. Egyetlen koncertünk volt lekötve, azt lejátszottuk és aztán ennek nyomán elindultunk. Szó szerint, ugyanis a nyakunkba vettük a várost és egy lista alapján elmentünk booking agency-khez (koncertügynökség), kiadókhoz, klubokba, helyekre és vittük az anyagainkat. Lassan kinyílt a szemünk, hogy mit is kellene csinálni.

VÁ: Nem volt más lehetőségünk, minthogy egyszerűen odamenjünk a klubokba és otthagyjuk a CD-t. Lassan tanultunk meg mindent. A klubok egy része elhajtott, hogy ott ne hagyjunk semmiféle CD-t, mert oda ügynökségek szervezik a zenekarokat; őket kell meggyőzni. Úgyhogy házaltunk a lemezekkel, két team alakult a zenekarban, és naponta beosztottuk hova menjünk.