szerző:
Nagy Gergely (hvg.hu)

Másfél éve a brit fővárosban él és dolgozik egy hazai rockzenekar, a Rémember. Felléptek számos koncertteremben és fesztiválon, ahová magyar pop-produkciók sosem jutottak még el. Igaz, az áttörés még várat magára. Mi kellene hozzá? Talán épp az a multicég, amellyel a közelmúltban viharos vitába keveredtek. Hogyan, miből élnek és mit remélnek a londoni magyar rockerek?

A Rémember a londoni Barfly-ban.
Négyen a város ellen?
© reember.hu
A jelenleg Londonban működő, magyar Rémember zenekar nemrég egy nyílt levél formájában vitte a nyilvánosság elé vitáját a szerzeményeik felhasználói jogaival rendelkező EMI Publishing-gel. Azt nehezményezik, az EMI adatbázisaiból egy egész térség, azaz Kelet-Európa hiányzik. A Rémember amúgy elhagyta Európának ezt a felét, másfél éve a brit fővárosban élnek és dolgoznak. Felléptek számos klubban, koncertteremben és fesztiválon,  ahová magyar könnyűzenei produkciók sosem jutottak még el. Igaz, az áttörés még várat magára. Mi kellene ehhez? Talán épp egy zenei multi hathatós segítsége? Hogyan, miből  élnek és mit remélnek a londoni magyar rockerek?

György Péterrel, az EMI Publishing magyarországi vezetőjével nemrégiben készítettünk interjút a Rémember-ügy kapcsán a zeneipari állapotokról (Utóvédharc folyik a zeneiparban; 2006.10.20.). Most jöjjenek a muzsikusok; Vasaló Áron dobos, és Matthieu basszusgitáros.


Vasaló Áron:
Abból, amit az ügyünkről nyilatkozott a cég, abból szinte semmit sem tudunk elfogadni. Nem igaz, hogy nem élő szerződésről van szó: halálunk után még hetven évig náluk vannak az érintett szerzemények. Az egyetlen, ami már nem él, az az opciós rész; 2006 márciusában járt le. Sajnos, most már látjuk, a szerződés úgy ahogy van, előnytelen a művesz számára. Csak távolról hasonlít azokhoz a zeneműkiadói kontraktusokhoz, amiket mondjuk, odakint láttunk.

hvg.hu: Itt nem ugyanolyan szerződéseket kötnek ugyanazok a cégek, mint külföldön?

VÁ: Úgy tűnik, nem. Az angol jog például nem fogad el egyoldalú szerződéseket. Ez odakint nem olyan egyszerű, nem lehet már akármit megcsinálni az előadókkal, akkor se, ha éppen gyanútlanok. A Beatles kezdetben filléreket kapott az arany, platina, meg tripla platina lemezei után, de így lehúzni zenekarokat már nem lehet. Kiverekedték néhány évtized alatt, kicsiszolódott a jogi háttér, megjelent a szakszervezeti érdekérvényesítés.

De miért rossz nektek, hogy az EMI Publishing-nál vannak a szerzeményeitek? Hol lennének egyébként?

VÁ.: A levelünkben arról beszéltünk: az EMI nem tesz számottevő erőfeszítéseket, hogy a magyar művészek munkáival valamit kezdjen. Erre semmi jel nem mutat a cég nemzetközi megjelenéseinél, például a weboldalukon. A dalkeresőben, azaz az online adatbázisban nem vagyunk benne. Végső soron ez annak a jele, hogy ez itt egy periférikus terület, a kutyát se érdekli.

Talán a hazai EMI Publishing más stratégiákkal próbálja meg a piacra kihelyezni a hazai dalokat, nem?

VÁ.: Hogy ők milyen technikákkal próbálják eladni a magyar zenét, az egy szakmai kérdés, amibe nem szólunk bele. A nyílt levelünk nem a mi vitánkról szólt. Egy szemléletről szólt. Mintha egyes kulturális termékeket a származási hely alapján diszkriminálnának. A tény az, hogy a nemzetközi EMI térképéről egy egész ország hiányzik. Ha bárki magyar műveket keresne a webes adatbázisban, nem találhat, vagy ha csak úgy keresne valamit, akkor belebotlani sem fog a magyar művekbe. Egyetlen kelet-európai ország sincs listázva. És ez azért elárul valamit. Nem vagyunk ott a zeneipar térképén.

Matthieu: Ez a tény mintha leképezné az egész helyzetet: a kinti színtéren szinte reménytelen egy magyar előadó helyzete, még akkor is, ha idehaza elért már valamit, és esetleg nemzetközi szerződések vannak a zsebében. Hiába élünk az EU-ban, ez önmagában nem elég.

Akkor most beszéljünk arról, hogy ti másfél éve már Londonban éltek és dolgoztok. Miért mentetek el? A nagy áttörés itthoniaknak nemigen szokott sikerülni. A jazz-ben, az ethnoban vannak sikerek, a popban Yonderboi-on kívül kevés előadó van, aki megragadt volna odakint.

VÁ: Tíz évet lehúztunk itthon. Ami a tárban volt, azt kilőttük. Csináltunk két lemezt, végigjátszottuk az ország koncerthelyeit, 2004-ben több klipünket is műsorra tűzte a Music Television, néhányan ott megismerték a nevünket, bekerültünk az alternatív műsoraikba, még a Best Of MTV New-ba is. Közben meg gyakorlatilag az itthoni médiában nem sikerült áttörést elérni. Azt éreztük, beszűkül a tér körülöttünk, még fesztiválokról is kiszorulunk; 2003-ban még volt ötven fellépésünk, egy évre rá már csak harminc. Mintha elfogyott volna a levegő. Azt mondtuk, ha ez így megy tovább, nem tudunk majd dolgozni. Fogtuk magunkat és elmentünk innen.

M: Az első két hét programja volt meg, de nem szakmailag. Egyszerűen találnunk kellett egy házat, ahol lakni és próbálni tudunk.

Mennyibe kerül az ilyesmi?

M: Észak-Londonban, Hendonban volt, havi 1500 fontért béreltük négyen. Egyetlen koncertünk volt lekötve, azt lejátszottuk és aztán ennek nyomán elindultunk. Szó szerint, ugyanis a nyakunkba vettük a várost és egy lista alapján elmentünk booking agency-khez (koncertügynökség), kiadókhoz, klubokba, helyekre és vittük az anyagainkat. Lassan kinyílt a szemünk, hogy mit is kellene csinálni.

VÁ: Nem volt más lehetőségünk, minthogy egyszerűen odamenjünk a klubokba és otthagyjuk a CD-t. Lassan tanultunk meg mindent. A klubok egy része elhajtott, hogy ott ne hagyjunk semmiféle CD-t, mert oda ügynökségek szervezik a zenekarokat; őket kell meggyőzni. Úgyhogy házaltunk a lemezekkel, két team alakult a zenekarban, és naponta beosztottuk hova menjünk.

Mindenki másképp egyforma... (Oldaltörés)

A zenekar Londonban.
Friss vér
© remember.hu
(hvg.hu) Ezt ott mindenki így csinálja?

V.Á.: A helyi zenekarok lustábbak. Nekünk viszont sürgős volt, mert eredetileg csak fél évre terveztünk, bele akartunk mindent sűríteni.

Játszottatok elég jó klubokban, fesztiválokon. A klubok közül a Marquee, a KOKO, vagy a Barfly igen rangos helyek. Előzenekar voltatok a Babyshambles előtt. Ez mind siker, nem?

M.: Ezekhez a szerencsére is szükség volt azért. A KOKO promóterébe belefutott Geiger, a gitárosunk.

V. Á.: Gyors közbeszúrás: a promóter, az koncertszervező. A magyar szakzsargonban ez a szó rosszul honosodott meg. Sokszor a szavak jelentését is újra kellett tanulnunk.

M: Előtte vagy hússzor dobtak ki minket a KOKO-ból. Geiger ott mászkált az utcán a hátsó ajtónál, amikor kijött valaki. Mondta neki, hogy a KOKO promóterét keresi. Válaszolt, hogy ő az. Amúgy hozzá csak a demo lemezek töredéke jut el, mert már a portás kidobja a szemétbe. Geiger átadta a lemezt, ő meg meghallgatta a kocsijában hazafelé. Ezt később mesélte. Az öreg rókának nagyon tetszett, de négy hónap telt el, mire be is tudott illeszteni minket a programba…

KOKO, Camden.
Egy régi színházaból lett koncerthely
© u-blog.net
Történik attól valami, hogy a KOKO-ban valaki föllép? Itt amúgy magyar együttes, ha jól tudom, még nem játszott…

M.:A kinti megjelenés, létezés alapja, első lépése a koncert. Pláne a rockzenében, vagy az indie színtéren, ahol mi mozgunk. Itt az élő előadás nagyon fontos. A szakemberek eljárnak a koncertekre és nézik a zenekarokat.

Ellentétben Magyarországgal, ahol nemigen járnak el a kiadói emberek a klubokba…

M.: Nos, ott a koncert alapján dől el, hogy te érdekes vagy-e, vagy sem.

V.Á.: Biztos, hogy így is el lehet felejtődni, minket sem biztos, hogy megjegyeztek, de a nulláról elrugaszkodtunk, az biztos. Az úgynevezett „unsigned” színtéren, azaz a szerződés nélküli bandák között valamilyen ismertségre szert tettünk. De ha most nem folytatjuk, eltűnünk a süllyesztőben.

Pénzt még nem lehet keresni?

V.Á: Benzinpénzt kapunk.

A közönség hogy vette ezt a produkciót?

M.: Általában tetszett nekik, a nagyobb helyeken kifejezetten nagy volt a siker. Őrjöngés volt, egy pillanatra úgy tűnt, sztárok vagyunk. Azért sikoltoznak, mert van egy alapvető nyitottság. Ha pedig egy olyan színpadon állsz, amelyik presztízst jelent, akkor pláne. Ettől még persze meg lehet bukni, ha nem nyújtasz jó produkciót… láttunk olyat is, akit konkrétan kifütyültek.

De mi van másnap? Beírod a CV-be, hogy itt jártunk?

M.: Referencia. Bekerül a zenekar gig history-jába; ami presztízst jelent. Ettől önmagában még nem nyílnak meg az ajtók. De komolyan vesznek, jöhetnek utána meghívások.

Mi következik most? Egy menedzser? Egy kiadó?

VÁ.: Most nyitott a helyzet, jöhet bármi. Egy kiadói szerződés, újabb koncertek…kellene most egy nagyobb lökés. Ez sokféleképpen történhet. Van, akinek menedzsmentje van előbb, van, akinek kiadója, vagy booking agent-je. Sokféle út van.

Miből? Meddig? (Oldaltörés)

(hvg.hu) Hogyan éltek meg Angliában?

V.Á.: Most éppen különböző helyeken vagyunk. Máté (Matthieu- a szerk.) éppen Magyarországon van és befejezi a tanulmányait. Az énekesünk elkezdett kint dolgozni, praktizáló fogorvos Wales-ben. Mi ketten a testvéremmel a tartalékainkból élünk.

M.: Nekem a pénz miatt kellett hazajönnöm. Kezdetben alig voltak bevételek, én nem tudtam finanszírozni a kinti létezést.

VÁ.: Geiger, a gitáros, és én; mi csak a zenére akarunk koncentrálni még egy darabig. Száz százalékot teszünk bele. Némi iróniával; befektetésnek fogjuk fel.

M.: Először amúgy azt hittük, kő profinak kell lenni; iszonyú sokat próbáltunk. Aztán láttunk néhány már szerződtetett zenekart, amelyik nagyon gyenge volt. Hemzsegtek a hibáktól. Szóval furcsa módon, az ma nem kritérium, hogy neked jónak, vagy egyedinek kell lenni.

VÁ.: Akkor hadd adjam elő az elméletemet… Az angolszász zeneipar alapvető érdeke, hogy fenntartsa azt a termelést, ami ellátja a világot angolszász populáris zenével. Úgyhogy a világot elárasztják az éppen népszerű zenekarok klónjai. Most mindenki úgy néz ki, mint a Franz Ferdinand, meg az Arctic Monkeys. Marha rossz zenekarok vannak olykor, akiket sztárolnak; kevés az új ötlet. Ennek pedig a belterjesség az oka; Anglia alig enged be a popzenei színtérre olyan zenét, ami nem angolszász. Pedig Európa tele van jó zenekarokkal. Magyarországon is van jó pár.

Akkor miért nem mentek máshova, például Berlinbe?

V.Á.: Mert Berlinből ugyanúgy nem tudod megtörni az angolszász dominanciát, mint Budapestről.

Globális áttörés nem lehetséges, de pici, helyi áttörések igen…

V.Á.: Igen, nagyjából ez jut a kontinentális Európában működő zenekaroknak. Az angliai lokális siker azonban majdhogynem egyből világsiker. Mögé áll egy egész gépezet. Tudsz mondani francia, vagy német, vagy benelux zenekart, amelyiket ismeri a világ? Fehér holló. Még úgy sincs, ha angolul énekelnek. Ez talán kevésbé fáj egy németországi zenésznek, mert az egy elég nagy piac. De egy művésznek mindig fáj, ha nem jut el a lehetőségek maximumáig. Azt hiszem, hogy amint volna egy zenekar, amely keletről áttör, itt is körülnézne a zeneipar, hogy ugyan, errefelé mi van…

M.: Leginkább csak a keleti world music kelt érdeklődést egyelőre. Pedig a kelet-európai rockzene is nagyon más, mint a nyugati.  Sokszor mondták nekünk, hogy jé, hát ez egészen más, mint amit ott szoktak játszani. A zeneipar a biztosra megy, mi meg közben arra törekszünk, hogy ezt a másféle zenét elfogadtassuk.

V.Á.: Erre amúgy brit zeneipari emberek is nyitottak olykor. Mi sokszor hallottuk, hogy „very stupid” ez a helyzet, mármint, hogy túl belterjes ez az egész. Semmi nem indokolja, hogy ez az állapot fennmaradjon, egyedül a nyelv. Többek között ezt erősítette meg nekünk a belga DEUS zenekar brit felfedezője is, Guy Boland-nek hívják, és elég jóba lettünk. A srác angol és elege van az angolszász zeneipar működéséből. Egy idő után, muszáj friss vért belevinni. Itt van Európa, tele olykor ezerszer jobb művészekkel, mint az angliaiak. Egyszer ott álltam a KOKO-ban egy közepes koncerten, és arra gondoltam, itt most miért nem inkább a Korai Öröm játszik. Mindenki jobbra-balra fetrengene, hogy ez milyen zseniális.

Szerintetek mi kell ahhoz, hogy ez megtörténjen?

M.: Először a magyar művészeknek kell változniuk. A saját érdekeiket határozottabban kell képviselniük. A tudatosság magasabb fokára volna szükség. A magyar színtérnek is változnia kell, ugyanazok a zenekarok határozzák meg itt a zenét tíz-tizenöt éve. Nincs önmozgás ebben a dologban.

VÁ: Szembetűnő Londonban élve, hogy a magyar komolyzene mennyire jól reprezentált. Hetente olvasol róla az újságokban; találkozol magyar nevekkel, előadókkal, és nem csak azokkal, akik elhagyták az országot. Talán az ő példájukból lehetne meríteni.

A nemrég alakult Magyar Könnyűzenei Exportiroda?

VÁ.: Abszolút pozitív fejlemény. Ha jól csinálják… A kint levő magyar zenekaroknál, Ektomorf, Puzzle, Ágaskodó telivérek stb. rengeteg infó és tapasztalat gyűlt már össze, ezt hasznosítani lehetne. A könnyűzenéből amúgy pénz is van. Nézzük már meg, Magyarországról mennyi jogdíjat utalunk külföldre! Hátast fogunk dobni. Áramoltatni kéne visszafelé is a pénzt.

hvg.hu Kult

Kicsit szomorkás

„Komor rock”-nak is hívhatnánk (glum rock: a csillogó, „bonjovis” glam-re és a gloom-ra is utaló szójáték?) azt a trendi zenei stílust, amely bővelkedik melankolikus fiatal popsztárokban; és himnuszokat ad egy csüggedt generációnak. Ez a zene ünnepélyes, borús és tucatnyian másolják.

Nagy Gergely (hvg.hu) Kult

Utóvédharc folyik a zeneiparban

"Kevesen tudják, hogy a nagy sikerek előtt, a Nirvana Budapesten járt és fellépett a PeCsában. Történetesen én hozhattam be őket, én voltam a helyi promoter. Fogalmam sem lehetett, hogy egy év múlva megírják a Smells Like Teen Spirit-et és húszmillió fogy el a lemezükből. Ezek csodálatos dolgok. De hatalmas munka van mögöttük." - A hvg.hu a magyar zeneipar jelenlegi helyzetéről a független színtérről indult György Pétert, az EMI zeneműkiadó hazai vezetőjét kérdezte.

HVG Hetilap

Mitől trendi egy rockzenekar?

Retro, konceptualitás, teatralitás - három kulcsszó, mellyel a mai rockzenei korszellem talán jellemezhető. Egyébként pedig ahány előadó, annyi stílus, szubkultúra, közösség.