Ha körülnézel, elmaradott, kispolgári országot látsz

Évtizedekig nem sokat tudott róla a hazai kultúra és közvélemény. A hazai neoavantgarde-ban indult művész 1978-ban hagyta el Magyarországot, az első magyar punkzenekar, a SPIONS tagjaként. Nyugat-Európa, Kanada, majd Amerika lett az otthona, de járt és élt tucatnyi országban. Díszlettervező, színházi rendező, író, zenekreátor. Interjúnk egy új könyve kapcsán készült; íme az I rész.

Najmányi New Yorkban, 1986-ban. Világpolgárként és/vagy hontalanul © wordcitizen.hu

(Najmányi) Nehéz volt a közös munka. Hegedűs Péter azt hitte, hogy mi zenét csinálunk. De a SPIONS számunkra nem a zenéről szólt, hanem egy művészi koncepcióról, amelyben a zene eszköz. Ő nem tudta tolerálni azt, hogy a Gergely nem zenész, ő maga viszont nem állt elő ideákkal. Ez a kezdettől feszültségforrás volt; és ez az első nehéz helyzetben robbant. Megkaptuk a lemezszerződést, Hegedűs azonnal kiszállt és beperelt bennünket. Meg akarta akadályozni, hogy kijöjjön a lemez. Ezt ki tudtuk védeni, a producerünk szerzett egy ügyvédet. Ekkor kezdtünk el franciákkal dolgozni, és itt jött az angliai lehetőség. De erre Gergely már nem tudott kiutazni. Egy francia fiú utazott helyette, aki le is nyúlta a lehetőséget és a saját maga lemezét csinálta meg. Készítettünk még pár felvételt, de közben lépéshátrányba kerültünk. Útlevél nélkül pedig képtelenség volt megmozdulni. Gergelyt végül hamis útlevéllel sikerült eljuttatni Kanadába, ahol azóta is él. Különböző neveken dolgozott, jelenleg DJ Helmut Spiel! néven működik Montrealban, ahol igen népszerű. A legprogresszívebb DJ-nek tartják. Olyan zenéket játszik, amelyeket egyedül ő mer megérinteni. „Olyan zenéket játszom, amelyek nem hallgatnak téged” – ez a szlogenje.

Kanada nem maga a pusztaság két nyitott és érzékeny kelet-európai művésznek?

Nem kellemes hely. Nagyon hideg van és az emberek is hűvösek, zártak. Humortalanok, spórolósak. Skandináv-skót típusú kultúra, és annak is a középosztálybeli változata. De nekünk ez nem választás kérdése volt. Nem tudtunk hova menni; se Amerika, se Anglia nem engedett be bennünket. Amerika nem adott politikai menedékjogot, egy közeli rokon kellett volna, hogy beutazhassunk. Kanada viszont fogadott minket. Én mentem előre, és el tudtam intézni, hogy Gergely is átjöjjön. Elegünk volt már addigra Európából, bizánci stílusú ármánykodás ment, iszonyú lassan működtek a dolgok, minden szinten.  Arra gondoltunk, hogy Észak-Amerika dinamikusabb hely. Akkoriban Kanada megpróbálta kulturálisan is megfogalmazni önmagát, Trudeau miniszterelnöknek köszönhetően nagy hangsúlyt fektettek erre. Művészi projektekre könnyű volt pénzt szerezni. Ez az olajválság kezdetéig így volt. Forgatókönyveim voltak, és arra gondoltam, filmtervekkel pályázok pénzt és ezekbe a projektekbe bevonom a zenekart is. Aztán beütött az olajválság és azonnal a kulturális szférából vonták ki a pénzt. Kanada végül nekem arra volt jó, hogy először lett időm rendesen elmélyülni a dolgaimban. Magyarországon örökösen a megélhetésért dolgoztam. Ahogy most is. Mindig épp annyit tudsz itt összeszedni, amennyivel nem halsz éhen, de nem enged levegőhöz jutni.

A 70-es években itthon rengeteg díszletet terveztél a hivatásos, „kőszínházi” világban. Erről a könyvedben inkább lebecsülően írsz. Miért?

Egyszerűen úgy éreztem, az én munkám jobb volt, mint az a színészi munka, ami végül is a színpadon folyt. Csináltam egy kortárs művészeti szintű látványt, amelyben 19. századi módon szólaltak meg a színészek, vagy kisrealista színjátszást produkáltak. Néha összejött a dolog, rendező kérdése volt. Paál Istvánnal Szolnokon nagyon szerettem dolgozni, jóllehet teljesen másképp gondolkodtunk a színházról. Színházi munkákból éltem, az adott legalitást, de mellette létrehoztam a saját előadásaimat. Hat-hét év alatt rekord mennyiségű, több mint száz díszletet csináltam.

A könyvedben nem csak a kőszínházról, hanem az alternatív vonulatról is elég kritikusan beszélsz. Halászt tiszteled, ugyanakkor „rossznak” nevezed az előadásaikat több helyen. Blöff volt, vagy kísérlet?

Én sosem írtam, hogy blöff volt. Halálosan komolyan gondolták. Egyszerűen azt az értelmetlenséget gúnyolták ki, hogy a profi színházban állandóan pörögni kell; mindig legyen egy hatás, egy vicc. Halászék szándékosan lelassítottak mindent, közelítették a valós időhöz, kinyírták a poénokat. Én a mai színházat üresnek látom, folyamatosan információval bombáznak, jobbról bejön a tánckar, balról a kamikázék. A látványosság nem nekem való. Én az igazi dolgokra vagyok kíváncsi.

Mik az igazi dolgok?

Nehéz meghatározni. A legelső színházi élményeim katasztrófák voltak. Gyerekkoromban néztem egy Dunajevszkij operettet Szolnokon, az előadásban volt egy hajó-díszlet. A finálé alatt ledőlt az árboc és magával rántotta az égboltot. Éneklés közben rakták vissza a színészek. Aztán láttam Latinovits Zoltánt Veszprémben felmászni a függönyre előadás közben. Bejelentette, hogy a színészek átvették a hatalmat a színházban.