Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
Ritka esemény. A 64 éves, Párizsban élő Zaránd Gyula Budapesten, a Magyar Fotográfusok Házában állít ki. Az 1971-ben (akkor úgy mondták) disszidált magyar művészt kevesen ismerik idehaza. A Műértő interjújából (vagy inkább Zaránd monológjából?) kirajzolódik a pálya és a személyiség képe.
Zaránd Gyula: Játék pénzben (Snúrozás), 1964 © Műértő |
Most pedig a személyes találkozás lehetősége: a 64 éves, Párizsban élő Zaránd Gyula kiállítása Budapesten, a Magyar Fotográfusok Házában. A tárlat előkészületei során mód nyílt hosszabb beszélgetésre is. A magnót elővéve nehéz volt olyan témát találni, amelyet memoárjában ne vetett volna papírra. Aztán mégis egy fontos -- a magyar fotótörténet szempontjából még alig feldolgozott -- epizódra, a hatvanas években a Muskátli kávéházban rendszeresen összejáró baráti társaságra, szellemi körre terelődött a szó. Ettől kezdve kérdezni sem kellett Zaránd Gyulát: megállíthatatlanul kerültek elő az emlékek.
„A hatvanas évek legelején barátok vittek el a Muskátliba, 19 éves lehettem. Jóban voltam Tessényi Istvánnal, aki rendkívül érdekes figura volt akkoriban Budapesten. Luxuskörülmények között élt a Rózsadombon, de lázadozott apja szigora ellen, és olyan helyekre járt, mint a Kalef vagy a Muskátli. Többen is jöttek ilyen jobb háttérrel, mint mondjuk Pethő Sanyi, a Magyar Nemzet akkori főszerkesztőjének a fia. De a Muskátliban az volt a szimpatikus, hogy ez nem számított, ahogy az sem, fiú vagy lány, balos vagy jobbos, vagy akár kommunista, vagy zsidó. Ilyesmiről nem is esett szó. Ott sem, máshol sem. A Balatonra jártunk stoppal, nagy kalandok, twist… A Muskátliban hallottam először Vasarelyről, Moholy-Nagyról, Kassákról, szóval, amiről hivatalosan nemigen lehetett tudni. Nem beszéltünk meg találkozót, olyan volt, mint egy klub, bármikor be lehetett nézni. Rózsika néni eltűrte, hogy egy szimplával -- azt hiszem 1,20-ba került -- egész nap ott üljél. Ott lehetett hagyni a cuccainkat, Rózsika néni az üzeneteket is átadta. A Muskátli talán nyolckor zárt… utána irány az Apostolok vagy a Kárpátia. Aztán meg a Bajtárs. A Muskátliban találkoztam Koncz Csabával, Lőrinczyvel, Pintér Georggal, Sípos Pistával. Kenedi Jánossal nagyon jóban voltam. Oda járt Bódy Gábor is, aki fiatalkorában írni akart. Akkor én már a Tükörnek dolgoztam, és témákat javasolt. Csináltunk egy-két riportot, a Keleti pályaudvar éjszaka, például. Ezek egyike sem jelent meg.
A Muskátliba járók közül Koncz Csaba vonzó személy volt, nagy egyéniség. Külsőleg, gondolataival, viselkedésével, mindenféle szempontból különleges ember: kecskebőr tarisznyájával, azzal az elvvel, hogy napi két forintnál nem költ többet. A táskájában rozskenyér és alma, mellette Apollinaire-versek, fényképezőgép, legújabb fényképei. Nem volt hol laknia, de soha nem volt terhére senkinek. Nem tartozott senkinek. Lelkes és mély beszélgetéseket folytattunk, a fényképen keresztül lényegében a képzőművészetről beszélt. A fényképet képzőművészeti alkotásnak tekintette. Műszaki pályát kellett kezdenie, ezért a fotó a felszabadulást jelentette számára, az érzéseit tudta közvetíteni. Festeni: ahhoz hely kellett volna, műterem. Az adott körülmények között ez volt a legegyszerűbb lehetőség: a fényképezés."
Kinyomtatom
Elküldöm
