Hulló almafák

Szép kis emlékévnek nézünk elébe. Többször lehetett már az a tévképzetünk ugyan, hogy a Wass Albert-kultusz végre a mélypontjára hágott. Csakhogy a java még hátravan, "a magyar jövő iránytűje" 2008-ban nemcsak hogy "épp 10 éve halt meg", de pontosan 100 éves is lenne.

A magyar könyvkiadásnak "a legjelesebb erdélyi magyar alkotóra" specializálódott kiadója, az irodalminak álcázott politikai giccshullámot meglovagoló és egyben megcsapoló Kráter Műhely már bőszen készülődik, naponta szorgalmasan bővített honlapján azt ígéri, hogy lapzártánkkal egy időben közzéteszi az emlékév részletes programját is.

Annyi már most bizonyos, hogy a centenáriumi évfordulón a politikai paletta jobboldali reprezentánsainak védnöksége alatt "Szükségünk van Wass Albertre?", no meg "Megértjük-e Wass Albertet?" munkacímmel rendeznek konferenciát, s mozgalom indul, hogy a többi között az Adjátok vissza a hegyeimet! című, "rendíthetetlen és örökbecsű" riportregény szerzője kötelező irodalom legyen az iskolákban. De lesz vers- és prózamondó verseny, és lesz a Kádár-kori Ki tud többet a Szovjetunióról? vetélkedő mintájára Ki tud többet Wass Albertről? verseny középiskolásoknak. A jeles alkalomból pedig tervezik - "a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet szakértőinek bevonásával" - az egykoron önmagát szerényen magyar Shakespeare-nek jellemző Wass műveinek kritikai kiadását. Ez utóbbit akár rossz viccnek is tekinthetnénk, ha a védnöki testületben nem foglalna helyet s a törekvést nem legitimálná tekintélyével a hírbe hozott intézet főigazgatója.

Abban persze kétségtelenül az írószövetség ősszel megválasztott elnökének van igaza, hogy a Wass-kultusz - ahogy a korábban favorizáltaké is - el fog múlni. A kérdés csak az, hogy addig mit kezdjünk vele. Négy éve, amikor Erdélyben és Magyarországon végigsöpört az első Wass-szobor-állítási hullám, mértékadó irodalmárok sora azzal tért ki a tudományos értékelés elől, hogy lektűrszerzőkkel nem foglalkozik. Ha pedig jegyzett irodalmi orgánumokban néha-néha érdemi kritika jelent meg a könyvpiac nyakára zúdított Wass-művekről, akkor azok arra a bonmot-ra alapoztak, hogy ha az irodalmi életnek volt szocreál korszaka, akkor most van nacreálja is, vagyis nacionalista realizmusa is.

A minden hétre adagolt wassiádák visszatérő érve, hogy az olvasók "gyakran a felkent ítészeknél előbb ismerik fel és el a lelkükből szóló zsenit", a hétvégén megnyilatkozó Wass-imádó irodalmár pedig oda nyilatkozott, hogy a Nobel-díjas Kertész Imrénél jóval veretesebb nyelvezetű író kritikusai "még sosem mertek szakmai vitára kiállni Wass művészetéről. Talán azért, mert igen kevés érvük lenne."

Igaz, a már említett honlapon - amely azt hirdeti magáról, hogy valamennyi Wass Alberttel kapcsolatos publikációnak helyet ad - még említés szintjén sem szerepel A kisajátított tér című, több hónapja megjelent s azóta az interneten is teljes terjedelmében hozzáférhető kötet. Ennek szerzője, Ágoston Vilmos író, maga is erdélyi származású irodalomtörténész, mikroszkopikus alapossággal elemezte a Wass-ügy minden oldalát, következtetése pedig kérlelhetetlen: az ünnepelt író "nemzeti konfrontatív életműve" világszemléletben, stilisztikai fordulatokban kísértetiesen emlékeztet az 1980-as évek ceausescui Romániájában ünnepelt - idehaza pedig joggal "mániákus magyarfalónak" tekintett - Doru Munteanuéra. Noha ez a végkövetkeztetés már önmagában is elegendő lenne - mit lenne? lesz! - Ágoston kiátkozására, igazi botránykővé alighanem az a fejezet válik, amelyikben a szerző (az egykori humorista, Darvas Szilárd slágermagyarázatainak metsző stílusában) félszáz oldalon példák garmadájával bizonyítja be, hogy a vátesszé felkent író-költő, bizony, nem egészen volt tisztában a magyar nyelv szabályaival, az általa használt szavak valódi jelentésével. A "kiivott" élet, a "csobogó gát", az országúton "átroskadó" fa, az "őseim" helyett a mosolyogtatóan keresett és félreérthető "apáim" szócsinálmány verseng a tervezett kritikai kiadásban ki tudja majd milyen stílusjegyként értelmezett "fellegszakgató" jelzővel (noha vélhetően csak egy korabeli sajtóhibát kanonizált az újkori szöveggondozó). Mindazonáltal nekem az a legmulatságosabb verssor, amelyben a veretes nyelvművész némiképp meggondolatlanul "hulló almafák" alá invitálta olvasóit.

MURÁNYI GÁBOR

(A szerző a HVG munkatársa)