Szilágyi Lenkének, az egyik legfontosabb kortárs fotográfusnak most két galériában is látható kiállítása. Recenzensünk összevetette a kettőt.

Primadonnák, 2007
© Műértő

Noha mindkét kiállítás kereskedelmi galériában jött létre, a kettő között nemcsak tematikus (tájak, illetve portrék), hanem nyilvánvaló szemléletbeli különbség is mutatkozik. Szilágyi Lenke nem a magának technéből stílust kovácsoló alkotó; emellett annyira antiegoista, hogy az identitás nélküli művész eszméjét valósítja meg. (Talán emiatt lehetséges, hogy a Viszonylag új képek meghívóján egy Lenke-önarckép szerepel, melyet hiába keresünk a kiállított anyagban.) Antiegoizmusa emberi kapcsolataiban is megnyilvánul: nyulat a bokorból kiugrasztó, passzívnak tűnő alkat - mintha az lenne a küldetése, hogy aktív figyelmével rávegyen bennünket arra, ameddig el merünk menni. Fényképei hitelét ebben találtam meg. Ezért történhetett, hogy a két galériás ez esetben törököt fogott, és kénytelen nagyobb mértékben önmaga ízlését is eladni Szilágyi Lenke „próbakövén”. Így Mészáros Zsófi (Memoart) a hagyományosabban művészetprioritású tárlat útját választotta: egy meglepetésként bevethető sorozatból válogatott anyagot. Surányi Mihály (Nessim) pedig az egyes képek termékértékében bízva szemezgetett egy inkább „best of Lenke” célú kiállításra valót a portrék közül - a művész eddig is a személyességre alapozta brandjét.

Néni, 2007
© Műértő
A Magasabb szférák szenvedélyének, a hegymászásnak a gyümölcse, a sorozat darabjai ez idáig mindössze baráti összejövetelek diavetítésein voltak láthatók: a Pamír, Nepál, Kilimandzsáró és egyéb magas hegyekre (Erdély, Alpok) tett utazásokkor készültek, színesben. Aki e munkákon eddigi emberi vonatkozásait kéri számon - mert Szilágyi Lenke ilyen témaközpontú stíluskoncepciókon keresztül értelmezi a fotográfiát/fotográfust -, az a tájképek láttán berzenkedni kezd: saját lenkeségét gyárthatja újra - ha épp nem temetheti. (2003-ban még központi szerepe volt a hóviharban már-már elkopó emberi alaknak.) Ha viszont elfogadja a 2006. őszi Partik megnyitóján az Antal István Juszuf által kimondottakat: a mizantrópiát mint kulcsot a művekhez, akkor éppenséggel nem szükségszerű, hogy fejlődéskoncepciózus művészetértése megtépáztasson. Hiszen az embercsömörből nem következne egyenesen a menekülés a ritka levegőjű extrémsport felé, a nem embernek való szent helyek lentről isteninek tűnő, megjárva pedig az élet kockáztatásával fenyegető kietlenségei felé?

A természetben meglelt fenség minden bizonnyal új elem lenne az életműben; de nem kell aggódni, Szilágyi nem vált sem tradicionalistává, sem panteistává, bár gyanús. A „szép képek” nem ideologikusak, vagyis nem a fenség köré rendezik magukat - például nincs közöttük lentről áhítattal a magasba tekintő csúcsábrázolás.

Az elv- vagy témaközpontú következetesség két szempontból is fölfedezhető. Az első: a művész a Partiknál végletekig fokozott, régóta keresett köd- és fényhatások „eredetijét” találta meg a felhők magasságában. A foltnyi szivárvány szokatlan légköri eseményként szerepel, és a felhőrétegek alá betűző nap is a rendkívüliséget, a filmesre komponált látvány megtalálását jelenti fényképpé válva. Lehet, hogy ez metarealizmus, de lehet, hogy csak a lehetséges, ám hihetetlen. A naplemente előtti Újhold - Jupiter - Vénusz együttállás a hegycsúccsal már megengedné, hogy mégis spiritualitást doboljunk, de szerintem ez is csak észlelés, nem rajongás. A másik, művészkézjegynek nevezhető elv az lehet, ami Szilágyi képeit a háttérben összeköti: amint a széles e világon megtalálható „ugyanazt” gyűjti. Persze a látogató önkéntelenül azt kérdi: hol készült a felvétel - de a fizikai helyszín valójában nem érdekes. Egy bizonyos tengerszint fölötti magasság után az emberek tévedései nem érvényesek.

A Kilimandzsáró egyik gerincén tovahaladó mászók olyan jégtájban vonulnak, amely zsebre teszi az emberi szobrászt vagy installációművészt. A Nap járásának megfelelő dőlésszögben olvadó hórétegből formálódott bábutenger a mögötte húzódó lélegzetelállító panorámával nem elhanyagolható alapot nyújt egy - ha már más előtt nem, akkor - a természet előtt leboruló világlátás gyanújához. De még a sztupás képet sem merném bevetni vallási kulcsként, bár az építmény emberszerű sziluettje bizonyos rokonszenvről tanúskodik. E szűk keresztmetszet a számtalan hegyi képből számunkra menekülés tiszta levegőjű, emberfarkasoktól mentes helyekre; a művésznek megélt valóság.

Ezek után a Nessim-beli tárlat valamelyest olyan, mintha Budáról átmennénk Pestre. A marasztaló, szikrázóan napfényes, Yves Kleint is megszégyenítően kék ég kiútjai után vissza oda, ami elől a hóhatárig iramodtunk: embertársaink realitásához, akiket kötelességünk szeretni. Legalábbis ha mégsem gondoltuk komolyan, hogy hegyi remetévé leszünk, úgy köztük kell élnünk.

Az anyag túl nagyból merít, viszont a rendezésnek hála, élvezhető. Az ismert, a valóságról rendkívüli pontossággal beszámoló képek probléma nélkül kialakítják azt a delejes teret, amely nélkül nincs Szilágyi-élmény. A rendezés által alkalmazott, a fotók között gyakran a tükörszimmetriára alapozott megfeleltetések az arcképben kifejezett személyes identitás megkérdőjelezését vetik föl. Csak példaképpen: a hátsó teret leválasztó íves nyílás belső, keskeny felületére egymással szembe kiakasztott állami gondozott és Halász Péter portréjának modelljeit önkéntelenül azonosítjuk - elhelyezésükön túl a kompozíció és méret azonossága miatt is. Eközben automatikusan félreértelmezzük a fotó dokumentumértékét, és egy ember polarizált életkoraira vonatkoztatjuk.

A kinti színesek között nemcsak az azóta is gyarapodott Partik lefölözése, hanem az annak paródiájaként is fölfogható legújabb minisorozat - fogalmazzunk úgy, hogy az „acid biedermeier” - is falra került. E mintásba keretezett, ovális képkivágatú portrék a (Dorkand) Kozma-féle karácsonyi népfénykörnyezetek nejlonsátraiban elvarázsolt látogatókat ábrázolják. Glamurizált kivitelük nem föltétlenül tesz jót a túlvilágra tett éji sétákon járók - ugyan meghaladott, de annak idején átélt - realizmusának. A diszkófényben úszó női démonfej vagy a sohasem látott fénytájat kézen fogva fölfedező pár komolytalanná válik a súlyosságot csak stylingként magára vevő fiatalokkal egy térben. Ők már másról szólnak. Csodálatosan színes, felszíni, vetített tündöklésük szívbemarkoló metafora lesz, amint képtelenek letagadni belső világuk fakóságát.

Paksi Endre Lehel

(Megtekinthető a Memoartban február 28-ig, a Nessimben március 7-ig.)