A Balkánról alkotott kép Magyarországon felszínes

Most, hogy Borisz Tadiccsal továbbra is EU-párti elnöke marad Szerbiának, hajlamosak vagyunk megnyugtatni magunkat, most már "minden rendben lesz", az ország előbb-utóbb beágyazódik Európába. Közben a szerbiai magyarokról elég keveset tudunk. Azokról pedig főleg, akik a kisebbségen belül is kisebbségben vannak. Például azért, mert kritikával illetik olykor az "övéiket". A hvg.hu egy újvidéki író-újságíróval, Pressburger Csabával beszélget.

Pressburger Csaba Az értelmiséginek tudnia kell, mikor "van helyzet"

Pressburger Csaba: A nyolcvanas évek végéig alapvetően jó volt vajdasági magyarnak lenni, jó volt magyarként része lenni a nagy jugoszláv elbeszélésnek. Bár a kisebbségek helyzete a titoizmus idején sem volt ideális, és a testvériség-egység örve alatt folyt a csendes asszimiláció, a „nacionalisták” megbélyegzése, a magyar nemzetiségűek túlnyomó többsége élvezte, hogy egy nagy, sokszínű és látszólag gazdag országban élhet, sőt, hogy ezt az országot, a több száz kilométerre elterülő tengerével együtt, a magáénak érezheti. A jugoszláviai magyar identitás különvalóságát az is erősítette, hogy Magyarországnak a rendszerváltásig nem volt túl vonzó identitásképző ereje a vajdasági magyarok számára. Mi sokkal tágabb korlátok között mozoghattunk gazdasági, kulturális, de még politikai vonalon is, mint anyaországi nemzettársaink. Aztán a nyolcvanas évek végétől kezdődően minden megváltozott: itt az elnyomásé, a háborúké és a meredek gazadasági hanyatlásé lett a főszerep, „odaát” pedig minden téren fejlődés volt tapasztalható. Az identitástudatuk meghatározó elemei nélkül maradó vajdasági magyarok a nagy szerb nacionalizmus burjánzására egyre inkább bezárkóztak, és egyúttal a talpra álló anyaországuk felé fordultak. A vajdasági magyar identitás is alapjaiban változott meg: ma már senki sem állítja, hogy a vajdasági magyar merőben önálló kultúrnemzet lenne, ne lenne része az egyetemes magyarságnak, ám még mindig erőteljes ennek az identitásnak a területi meghatározottsága, az, hogy „vajdasági”, de még véletlenül sem „szerbiai”. Míg a nyolcvanas évekig a „jugó” meghatározást kevés vajdasági magyar vette volna zokon, sőt, addig a „leszerbezésre” ma minden vajdasági magyar rendkívül érzékeny.

hvg.hu: Innen nézve a legutóbbi szerbiai elnökválasztás eredménye pozitív. Borisz Tadiccsal az européer irányzat ért el sikert. Közvetlenül az elnökválasztás előtt látványosan nem csatlakozott 21 magyar értelmiségi Borisz Tadicsot támogató nyilatkozatához. Miért nem?

P.Cs.: Nem mondanám azt, hogy látványosan nem csatlakoztam az aláírókhoz, inkább fontosnak tartottam megfogalmazni és közölni a támogató nyilatkozattal kapcsolatos álláspontomat. Egyrészt azért, mert a benne foglaltakkal, az aláírók összeválogatásának szempontjaival, de a nyilatkozat közzétételének időpontjával sem értettem egyet, másfelől viszont azért, mert a vajdasági magyar nyilvánosságban egyfajta boszorkányüldözés vette kezdetét az aláírókkal szemben. Én is megkaptam már a „nemzetétől elbitangolt liberális ficsúr” minősítést, és attól kezdve morális kötelességemnek érzem, hogy a boszorkányüldözéseknek ne váljak néma cinkosává, még akkor sem, ha az adott „boszorkánysággal” magam sem tudok azonosulni. Ezért megpróbáltam érveket felsorakoztatva, nyilvánosan is elmondani a nyilatkozattal kapcsolatos fenntartásaimat. Akit bővebben érdekel a véleményem, elolvashatja a Symposion-line közéleti kultúrmonitor oldalán, ezúttal csak a legfontosabb ellenvetésemet említeném. A nyilatkozatot nem titkoltan a Borisz Tadics vezette Demokrata Pártban (DS) ötlötték ki, abban a DS-ben, mely büszke arra, hogy nem nemzetiségi alapon szerveződik, mint mondjuk a nemzeti kisebbségek pártjai. Elfogadhatatlan számomra és letűnt korokat idéz, hogy egy ilyen párt mégis nemzeti alapon toborozzon össze embereket politikai elképzeléseinek támogatására.

hvg.hu: Fontos ma Szerbiában az értelmiségi kiállás bármi, bárki mellett?

P.Cs.: Az értelmiségi kiállás fontosságát én csakis általánosságban, konkrét társadalmi és földrajzi kontextusoktól függetlenül tudom értelmezni. Úgy gondolom, hogy az értelmiségi előtt két út áll, és mindkettő egyformán elfogadható számomra. Dönthet úgy, hogy folyamatosan jelen lesz a közéletben, és mindenről elmondja a véleményét, de dönthet úgy is, hogy bezárkózik az elefántcsonttoronyba, vagyis hogy elzárkózik a közélettől és az állandó véleménynyilvánítástól, és kizárólag lelkiismeretes munkájával szolgálja a társadalmat. Ám vannak helyzetek, amikor egyetlen értelmiségi sem maradhat néma, amikor minden értelmiségitől egyértelmű állásfoglalás várható el. Az értelmiséginek tudnia kell, hogy mikor „van helyzet”, ez egészen egyszerűen elvárható tőle.

hvg.hu: Az egykori Jugoszláviának volt egy nagyon is nyugatos, nyelveket beszélő, friss elméletet olvasó, sokat utazó értelmisége. A háborúk idején úgy tűnt, emigrált, vagy ha maradt, elhallgatott ez a réteg. Hol van most?

P.Cs.: Általánosságban a szerbiai értelmiségi elitre nem jellemző az oly fokú pártpolitikai kötődés, mint mondjuk Magyarországon. Bár Magyarországon is inkább a konzervatív értékeket képviselő értelmiségnél érzékelem a pártelhivatottságot. Hogy ma a szerb elit helyzete milyen a „nagy” Jugoszláviában elfoglalt helyzetéhez képest, arról nem tudnék közvetlen tapasztalatból beszélni, hiszen a nyolcvanas években meglehetősen fiatal voltam. A szerbiai elit értelmiségnek ma megvannak a maga fórumai, ám ezek – akárcsak a többi átalakulóban lévő országban – eléggé elszigeteltek, nincs mérvadó hatásuk a hétköznapok szintjén.

hvg.hu: Belpolitikai tárgyú cikkeket, publicisztikákat ír, lapot szerkeszt. Egy kis méretű populációban, mint amekkora a vajdasági magyarság, hamar megismernek egy nevet, amely sokat fordul elő a sajtóban. Mire van hatása?

P.Cs.: Nehezen mérhető le, hogy egy-egy cikknek konkrétan mire és mekkora hatása van. Olykor fölfedezni vélek ok-okozati összefüggést egy-egy cikkem és egy-egy politikai intézkedés között, de persze nagyképűség volna azt állítani, hogy véleményemmel közvetlen befolyásom van a politikai szereplők döntéseire. A nevemmel pedig szerencsém van, mert szokatlan hangzása miatt könnyen megjegyznék akkor is, ha nem egy jól megírt cikk után következne, hanem csak úgy lógna a levegőben.