"Le se tagadhatnám a színházi múltam"

Gyerekként, 1976-ban részese lett a hazai színháztörténet egyik legnagyobb vállalkozásának: Halász Péter és alternatív társulata emigrációjának és világkarrierjének. Ma New Yorkban él és művészettel foglalkozik. Budapesten többször kiállított, ám most egy szomorú esemény, apja, a képzőművész Major János halála okán járt itt. A hvg.hu Rebecca Majorral beszélgetett.

Rebecca Major Budapesten "A nagy konyhaasztalnál zajlottak a viták" © hvg.hu

hvg.hu: Édesanyáddal és nővéreddel együtt 1976-ban hagytátok el Magyarországot. A Dohány utában működő  Lakásszínház úgy ahogy volt, a hatóságok nyomása elől Párizson és Amszterdamon át New Yorkba emigrált. Mire emlékszel a kivándorlás első pillanataiból?

Rebecca Major: Nem sok mindenre. Párizsban levest akartunk főzni, de nem volt pénzünk, és a kertekből, az utcáról szedtünk fűszereket. Leginkább a szegénység élménye jut eszembe. Meg az, hogy amikor elmentünk Budapestről, a repülőtéren a határőrök széttépték a babáimat, a játékaimat, mert pénzt és értékeket kerestek. Nem volt könnyű itthagyni a papánkat. Ráadásul kétszer egymás után költöztünk, először Párizsba, majd utána New Yorkba. Meghívták a színházat Baltimore-ba és ott dőlt el, hogy New Yorkba megyünk, onnantól kilenc évig a nyugati 23. utcában éltünk együtt egy házban. Magyarország pedig még messzebb került.

A Squat Theatre 1976-ban, Párizsban Jobbról a második Rebecca Major © squattheatre.com

hvg.hu: Együtt éltünk – mondod, de hogyan kell ezt elképzelni? Hogy teltek a mindennapok?

R. M.: Ez egy hatalmas ház volt, ötszintes, tágas épület a nyugati 23. utcában. Az előadásoknak helyet adó tér a földszinten volt, az utca felé néző nagy ablakkal, afféle kirakattal. Felette volt egy lakás és egy konyha. Vagy inkább bár. Ez ugyanis előttünk klubként, korábban meg étteremként működött. Elég híres is volt amúgy, különböző filmeket is forgattak itt. Egy-egy családnak, párnak tulajdonképpen egy szint jutott, hatalmas terek voltak és a nagy közös konyha. Magánélet? Nemigen volt számomra lényeges, inkább a felnőtteknek volt fontos kérdés, gondolom. Én úgy láttam, mindenki elég jól kijön egymással. Azért voltak nehezebb időszakok, Koós Anna és Halász Péter válása, amikor szétköltöztek, de mégis közel maradtak egymáshoz. Egyetlen nagyobb nézeteltérésre emlékszem összesen. Általában a viták a munka köré csoportosultak, a nagy asztalnál zajlott minden a konyhában. Itt beszélték meg a készülő darabokat, hosszú, véget nem érő beszélgetésekre emlékszem. Maga a vita is a kreatív folyamat része volt.

hvg.hu: Gyerekként benne voltál a Squat darabjaiban?

R. M.: Az első, amelyben benne voltam úgy igazán, az tizenegy éves koromban volt. Előtte is szerepeltem, de nem volt szövegem, például az egyik darab egy vacsorával végződött, és ebben minden gyerek részt vett. Tizenegy évesen átvettem Bálint Eszter szerepét, aki Ulrike Meinhofot játszotta az Andy Warhol’s Last Love című előadásban. Később bekerültem a színház retrospektív sorozatában a Pig! Child! Fire! című előadásba is. Aztán tizennyolc évesen újra játszottam, akkor már felbomlott a színház, de Bálint István és anyám, Buchmüller Éva továbbvitték a nevet. Három darabot hoztak össze, ezek voltak az L-train To Eldorado, a Dreamland Burns és a Full Moon Killer. Halász Péterrel megmaradt a kapcsolatom, később amikor már Budapesten is dolgozott, hívott ismét. Részt vettem itt az általa rendezett Pierro della Francesca-kabaré című produkcióban. Játszottam a The Case of Bata Boots című előadásában Hollandiában és a New Yorkban, a Fly By Night-ban New Yorkban és egy belgiumi darabja, a Hotel Verloren Kinder számára terveztem díszletet és jelmezt.

hvg.hu: Miként zajlott a Squatban a közös munka, a darabok létrehozása? Hogyan emlékszel vissza erre?

R. M.: A próbák gyerekszemmel elég egyszerűen zajlottak: volt egy feladat, amit meg kellett oldani. Mi, gyerekek amúgy is szívesen vettünk részt ebben, jó móka volt, és gyorsan tanultunk. Élveztem. De voltak félelmetes pillanatok is. A Pig! Child! Fire!-ban a legutolsó jelenet az, hogy Anna (Koós Anna, jelenleg Budapesten él - a szerk.) felnyitja a padlón a pincelejáró hatalmas ajtaját és engem leküld a sötétbe. Ez egy valódi pince volt, én lementem, ő pedig rámcsapta az ajtót. Látványos vég volt. De amikor zsinórban játszottuk, estéről-estére, előfordult, hogy elfelejtettek felhozni onnan, amíg véget nem ért minden és ki nem ürült a terem. Ültem a sötétben félórákat. Szóval volt némi káosz is a móka mellett.

hvg.hu: Hogyan lehetett fenntartani a nagy házat, eltartani benne a családokat?

R. M.: Volt olyan, hogy kikapcsolták a gázt, mert nem bírtuk kifizetni. Olyankor nem volt fűtés és melegvíz. Elektromos melegítőket tudtunk csak bekapcsolni, de amúgy is kifűthetetlen volt az a hatalmas épület. A téli hidegekre emlékszem. Meg arra, hogy amikor a barátaimnál vagyok és mosogatok, a mamájuk megkérdezi: miért nem használsz melegvizet? Szóval elszoktam a melegvíztől. Apróságok, de ez is benne volt az életünkben. A kilenc év alatt, ameddig ott éltünk, párszor tartoztunk a bérleti díjjal, a végére maradt némi adósság, és volt, hogy a színház támogatói segítettek ki bennünket. De közben a színház hozott is némi pénzt, még ha nem is eleget. A felnőtteknek nyilván stresszes helyzet volt, gyerekként nem nagyon zavart.