Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
"Elképzelhetetlen volt számomra, hogy a képzőművészeti főiskolára menjek, és azt, ami a legfontosabb számomra, egy szigorú hierarchikus viszonyban érleljem ki" - mondja indulásáról és saját, olykor provokatívnak tűnő művészi útjáról Csáky Marianne képzőművész. Most látható kiállításának anyaga a múlt átírásáról szól. Kétezerötszáz fotónegatívot örökölt nagyapjától, amelyeket szokatlan módon használt fel.
hvg.hu: Az egyik önről szóló kritikában van egy mondat: „Nem lehet nem észrevenni, hogy mi van ezeken a műveken.” A szakíró a korábbi műveire utalt: faragott vágódeszkák nagyon is explicit szexjelenetekkel. Essünk túl a kérdésen: miért ezekhez a jelenetekhez nyúlt?
Csáky Marianne: Metonimikus utalás mindenfajta vágyra. Az ember szexuális része elválaszthatatlan a lénye többi részétől. A munkáimban ez az utalás tehát nem leszűkítése a vágyak világának, hanem éppen kiterjesztése. Nem egy bizonyos tematikát kerestem, hanem ez a tematika utalt arra, ahogy a saját utamat próbáltam megtalálni. Arra az időszakra megy vissza, amikor kamasz koromban azon kezdtem el gondolkodni, hogy én mint emberi lény hogyan tudok kialakítani viszonyokat, kapcsolódásokat a többi emberhez és a világhoz - nem előre programozott módon. A test és a szexualitás megjelenítése utalás a vágyakra és az identitáskeresés része is volt.
hvg.hu: Ezek a tárgyak azonnal hatnak, a testiséghez mindenkinek van viszonya. Azt elfogadja, hogy provokatívan hathatnak, vagy pornográfnak tűnhetnek?
Cs. M.: A szexualitás mindenki számára fontos, ezért ezek a művek rögtön betalálnak. Van, akit provokál, van, akit elgondolkodtat. Nem akar provokatív lenni. A pornográfia pedig politikai fogalom. A modernitás korában minden korszakban azt a részét jelenti a vágyak világának, amely már tiltott vagy korlátozott. Engem nem ez foglalkoztatott. Másrészt pusztán a tematika alapján, vagyis, hogy milyen jelenetet ábrázol egy kép, szerintem lehetetlen meghúzni a pornográfia határát. Nincs olyan pozitúra, amelyet valahol valaki ne használt volna fel olyan módon, amit művészetnek tartunk.
hvg.hu: Háztartási eszközöket használt, vágódeszkákat. A veszélyesség képzetét keltették bennem, mert a vágódeszkán általában éles késsel nyiszálunk valamit. Mondjuk vérest húst.Idilli képek "Nagyapám 1956 után üldöztetésnek volt kitéve. Éppen ettől támadt nagyszüleimben az a törekvés, hogy odahaza valamilyen harmonikus világot hozzanak létre. Visszakényszerültek, visszamenekültek a magánéletbe. Az összes fotó, amit nagyapám ekkor csinált, idilli. Nagyon erős volt bennük a vágy, hogy átírják azt, amiben vannak. Nem azt fotózták, ami az élet, hanem azt, amit ők teremtettek."
Cs. M.: Azon a kiállításon kétféle tárgy volt, vágódeszkák és festett üvegedények. Az első darabok a nagymamám háztartásából valók voltak, számomra otthonos, megszokott tárgyak. Pont ezért esett rájuk a választás; egyszerűek, hétköznapiak és nagyon szépek. Mások számára lehet, hogy veszélyt rejtő tárgy a vágódeszka, de nekem nem. A vágódeszka tucattárgy, tömegtermék. Az is benne van, hogy az élmények, amelyeket mindenki egyedieknek hisz és akként él meg, mennyire nem azok, nem lehetnek azok. A társadalom által mindjárt értelmeződnek, és ezek az értelmezések vissza is hatnak ránk.
hvg.hu: Ez a tárgyhasználat visszamutat az ön néprajzos múltjára?
Cs. M.: Az ember abból dolgozik, amilyen élmények érik. Sok használati tárggyal akadt dolgom, amelyet valamilyen célból díszítettek. Alföldi pásztorok faragtak hasonló formájú tárgyat, úgynevezett sulykolót. Éppenséggel erotikus faragások és bemetszéses minták is voltak ilyeneken. De ezt csak a bátrak adták, gondolom, mert jegyajándék volt az ilyesmi.
hvg.hu: Önnél mindig hangsúlyos szerephez jutnak a technikák és anyagok. Faragás, festés, fotó, bőr, műanyag, fém. Minden munkájához új technológiát tanul?
Cs. M.: Ahhoz választom a technikát, amit éppen meg akarok csinálni. Hogy olajfestés, faragás, fotó vagy hímzés, teljesen mindegy számomra. A választott technikában viszont el kell mélyedni, hogy jól működjön.
hvg.hu: A mostani kiállításán is egyedi technikák sorakoznak. Mesélne ezekről?
Cs. M.: A Time Leap, azaz időugrás című kiállítás az emlékezetről szól. A családi múltról, arról, hogy a gyerekkoromban engem ért élmények hogyan alakították a mostani lényemet, jelenkori viszonyaimat. Háromféle tárgytípus szerepel: lightboxok, hímzett fotók és domborított, rajzolt bőrök. Minden munka régi családi fotókat használ fel. Ezeket a nagyapám készítette, a fotók másik rétegét pedig én. A lightboxok alapját hatszor kilences síkfilmnegatívok és üvegnegatívok képezik. Beszkenneltem a negatívokat, majd saját magamról készített színes fotók negatív figuráit beillesztettem a régi fekete-fehér negatívokba. A nagyapám rendkívül gondos ember volt, a negatívokról naplót vezetett, számmal, dátummal, leírással látta el őket, rögzítette a helyet, a fényt, a beállítást is. Úgy fotóztam, hogy az eredeti kép pontos beállításait és fényviszonyait vettem alapul, azt akartam, hogy megegyezzen azzal, amit ő használt. A digitális fájlokból aztán az úgynevezett light jet print eljárással készítettem el képeket; ez olyan eredményt hoz létre, amely már nem pixeles hatású nyomat, hanem az analóg felvételekhez hasonlatos fotóeljárással készült kép. Az eredeti analóg negatívot így gyakorlatilag ismét majdnem analóg negatívvá alakítottam, csak belekerült egy időugrás. Ugyanis mindegyik képen kétszer szerepelek, nyolc hónapos és négy éves korom között, valamint most. Meg akartam tartani azt az élményt, ahogy egy negatívot nézünk a fény felé tartva, ezért építettem a dobozokat. Függőlegesen áll maga a negatív, mögötte 45 fokban egy tükör van, fönt a falat megvilágítom egy lámpával, ez a fény vetül a tükörre és így válik láthatóvá a kép.
Kinyomtatom
Elküldöm
